Van élet, magán? Mintalevél fenn a fán.

Néha biztosan ön is álmodik velünk.
Én ma is velünk álmodtam; bajlódtam az önben élő gyönyörű csodát megszólítva... de mindig győzött az ember, aki biológiailag, bizonyítottan csak 2,5 évig szerelmes egy valakibe... akiben a családság szentségét legyűri a vágy... akiben a félelem ellepi a lelket... és a biológia okokat is képes előidézna arra, hogy indoka legyen mással lenni.
És reggel könnyesen fájtam... csak néztem magam elé, öleltem a dolgainkat és mérges voltam..... magamra, nem önre... mert képtelenség, hogy nem vagyok képes mondjuk buddhista módszerrel szemlélni az embert.... gyengének, csúnyarossznak elfogadván kiábrándulni és megszabadulni tőle... Mért vagyok én ilyen hülye állat, hogy arra emlékszem, ami szép volt, és azt látom csak, hogy mennyire tényleg mi vagyunk egymás igazi családja... és mért nem tudom kitörölni az álmaimból... mért nem tudom elűzni a bánatot amiatt, hogy másnak adja magát... a vacsoracsillagunkat... a hitét újabb 2,5 évre... a nekünk ajándékozott életünk helyett.
... és tudom, hogy őszintén hiszi, hogy megéri elcserélni... olyannyira, hogy egyet is ért magával... sőt igazolja, kiáll maga ellen is... ellenem is kiállt
és nem irányíthatta a félelmeit, vágyait, mert azok jöttek... és minden csak megtörtént, mérges, feszült lett... egyszer csak másik világban ébredt a miénk helyett, és nem tehetett mást...
és én haragszom magamra, hogy nem segítettem látni... hogy épp a saját hazámban nem lehettem erélyes segítő... mert az ember nem bántja a sajátjait... még akkor sem, ha azzal tenne jót...
mert a magam fajta barom félre teszi magát, és annak a javát nézi akit szeret... mert annak boldogságát babusgatja, félelmeit szolgálgatja, vágyainak hajt főt.
Pedig valahol épp attól lennénk állatból emberekké, ha kiemelnénk egymást a félelem, a vágy... a pénz... az indulat centrifugájából....
ha leszelidülhetnénk egymást támogatva...
ha nem kéne mást keresnünk amiatt, hogy láttuk egymás legrosszabb felét... és mással talán addig takargathatjuk, foghatjuk vissza, amíg csak bírjuk... s addig jó lesz... mintha nem is volna, újra kezdhetjük, magunk előtt is mintha tisztábbnak tűnnénk...
hanem észrevennénk azt, aki a legrosszabbként is szeret... akit a legrosszabbként is igenis legbelül nagyon szeretünk... és nem hallgatnánk a mások igazságaira... amelyek addig is csak megnyomorítottak bennünket... és nem állunk azok szolgálatába egymást nyomorítani... hanem a saját szeretetünk igazsága mellett állnánk ki...
a saját értékrendünket tanulnánk meg felfedezni, alkalmazni...
félelmek helyett szeretnénk...
vágyak helyett megérkeznénk...
háború helyett együtt, egymásért ... egymással, egymásban... megnyugodnánk...

de nem tudtam elég hangosan szólni...
így bennem üldözte, magában pedig megvalósította az apját.

én valszeg kimaradtam a biológiából... mert nálam nem gyors, sok, 2,5 évig tart a biológia... hanem lassan, szerével, örökké.
bennem gyönyörűek vagyunk... és ön persze ezerszer gyönyörűbb nálam... és mindenki másnál...
bennem szép minden együtt töltött percünk, mert mindegyik egy csodálatos próbálkozás volt arra, hogy egymással többek lehessünk, mint külön vagyunk...
bennem nagy tiszteletnek örvend a lány, az ember, aki nagy csatákat mert, tudott vívni még önmagával is... és erőteljesen lépdel előre az önmaga megértése felé vezető kicsiny pokolban...
fejet hajtok a szív előtt, aki ebben a pokolban is azért néha képes volt velem egy gyönyörű mesében hinni...
és köszönöm neki azt a néhány bátor lépést, amit velem együtt meg mert tenni ebben a mesében.

Drága kincs... én most is ugyanúgy szeretem...
és sírok, ha álmodom... ha ébren vagyok... ha pokolban, vagy mennyben járok is...
mert én nem csak a mennyet tartogattam a családságra... minekünk
de önnek meg kell vívnia a csatáit...
komolyan vennie az életet, mielőtt rájön, hogy nem komolyan venni a fontos...
megijednie, hogy mért nem érzi magát benne abban, amiben látszólag ott van...
és megnyugodnia, mert a szeretet nem vágy... a szerelem nem test...

én jóbarátja is tudnék lenni... de ilyenkor belépnek a MÁSIkak... és kiűznek mindent onnan, ami nem is az övék...
és mi ilyeneket szeretünk...
és egyenes háttal, mosollyal tekintünk 2,5 évek elé.. vagy kevesebb...
és megáldjuk a tükörnek a tévedéseinket is... csak, hogy elhihessük, nem miattunk volt, nincs... és nem lesz.



ez a levél nem akar semmit... nem vádol, nem bánt, nem kell félni, és nem is a vágyról szól.
nem akarja visszaszerezni, hívni... csak szeretni... szépen és csúnya nyersen is csak szeretni...
ahogyan én is szeretem... csúnyán is, szépen is, sok hibám közt... tévedésben, igazságban... szép, de nehéz időkben is.
bocsássa meg, hogy kiírtam magamból... de tényleg egész nap zokogtam volna ha nem teszem...

nem azért lett, mert választ szeretnék...
nem akarom zavarni ilyenekkel...
el is feledheti...

nem vagyok jó party, jó ember... csak igazán szeretek...
senki sem jó party, jó ember... csak igazán szerethet.

nagyon hiányzik...

áldás, békesség a Tejúton a jóakaratú lényeknek


A levelet egy hatcsápú, szőrös, elektromos, dögevő trilobita írta egy kétcsápúnak, a Nibirun, 430000 földi évvel ezelőtt. A Szaturnusz gyűrűjében fogtuk el az üzenetet.

.. nem, ez nem igaz... sajnos nem.