z s e l e n s z k y: ZSELENSZKY 100 DAL #4/ CERUZACSONKOK AKUSZTIK VERZIÓ

Z S E L E N S Z K Y gróf BLOGJA---------------- >>>>>

EZ A NYILVÁNOS NAPLÓM, SEMMI KOMOLY, HA EGY NAPON ELTŰNNÉK, AZ EMIATT LESZ... PERSZE CSAK AZÉRT HÍVOM FEL MAGAMRA A NAPNÁL ÁLLOMÁSOZÓK FIGYELMÉT, HOGY GONDOLJANAK RÁM, AMIKOR ODA, A HOLDRA, VAGY A BOLYGÓKRA KERESNEK KÖLTŐT, FILOZÓFUST, DALOST... KÉREM, VIGYENEK ENGEM, MERT AZ ITTENI SZAROKBÓL MEGVAN MÁR A DÓZIS! ELLENBEN, HA AZ A HÍR JÁRNÁ, HOGY MEGŐRÜLTEM, BŰNÖZŐ VOLTAM, HOGY BALESET ÉRT, VAGY AGYVÉRZÉS, INFARKTUS, VAGY ELTŰNTEM, ESETLEG ÖNGYILKOS LETTEM, NE HIGGYÉTEK EL! SZERETEK ÉLNI, ÉS DOLGOM IS SOK VAN MÉG! HA MÉGIS ILYEN HÍR JÁRNÁ, TUDJÁTOK MI TÖRTÉNT! // Értetek élek, segítsetek tovább adni, amiket adok!

AZ ELSŐ LEMEZ TÖRTÉNETE:

A Csepeli - Zselenszky előadópáros, egy falusi, kis házban, felvette első lemezét. A lemez, az évekig műsoron lévő Zselenszky kötlői estek sorozat első 2 évének megkoronázásaként látott napvilágot. Az album dalait, valamint Zselenszky régebbi együtteseinek egy-egy dalát, az elkövetkező időszakban, az újonnan megalakult ZSELENSZKY nevű zenekar fogja a nagyközönség előtt interpretálni. A zenekar mind a régi szerzeményeket, mind a Melanchometer című új album dalait, nagyobb színpadokra alkalmazta, más szóval: feldolgozta. Egy energikus, felpörgetett, ötletgazdag műsor jött létre, temperamentumos zenei alapokkal feloldva a mélységeket megidéző szövegvilágot.
"Terveink szerint ez a nagyobb színpados, és a költői estes unplugged produkció párhuzamosan fut majd egymással, de a hangsúly egyelőre az új gyermekünkön: a zenekaros grunge-drumn'bass őrületen van."
Győződjetek meg a hatásairól a koncerteken!

Tagok:

Erdős Ata/gitár
Varga Zsolt Swami/dobok
Juhos Gábor/basszusgitár
Zselenszky (Nap)/dalok, Furch, Takamine, Shure, versek, semmik...

Már csak a Vörösmarty Társaság székesfehérvári irodájában kapható a SZÍVRÁK CÍMŰ VERSESKÖTET /száznál több verssel/. A költői estek első időszakának megkoronázásaként rögzített a ZSELENSZKY NÉVEN FUTÓ UNPLUGGED ALBUM /10 dal, +2 bónusz/, viszont még megrendelhető!
"A lemez a közönségünkkel együtt töltött szép idők mementója, és egy új korszak kezdete. Ezzel köszönjük meg, hogy kitartanak mellettünk, és közösséget vállalnak velünk a nagy úton, és ezzel hívjuk meg a nagyérdeműt a jövőbeni megmozdulásainkra."
MEGJELENT azóta az ANTIBEAUTYCUM RARE PACK DVD 2010. is, amely ingyenesen letölthető a blog felső, jobb sarkában feltüntetett link mögül.
RENDELÉS lehetséges, a nap 24 óráján át: 3... 2... 1... a koltoiestek@gmail.com -on.
A nagylemez, legbiztosabban, személyesen, a költői esteken vásárolható meg. Ha valami nem működik, írjatok a címre!
Fő tájékozódási pont: myspace.com/zselenszky

ESEDÉKES FELLÉPÉSEK

2012.

Február 16. csütörtök 2012.
19.00h
Zselenszky-Gimpel / a gitár 2 oldala/ unplugged
EGER,
JAFFA COOL TOUR CLUB
rendezésében.

Február 27. hétfő 2012.
20.00h
Zselenszky, TükeZoo, Petruska András
VESZPRÉM,
D.C.
rendezésében.

Február 29. szerda 2012.
20.00h
Zselenszky Unplugged szólóest,
vendég: Gimpel Tomi!
DEBRECEN,
SIKK KLUB
rendezésében.

Március 10. 2012.
21.00h
Zselenszky Zenekaros Grunge est,
vendég: Gombocz Bence
HUNNIA Budapest
rendezésében.

Március 24. szombat, 2012.
21.30h
Zselenszky Unplugged est,
vendég: ?
TARAJOS GŐTE KLUB, Budapest
rendezésében.

Április 8. 2012.
20.00h
Zselenszky-Gimpel / a gitár 2 oldala/ unplugged
MISKOLC,
CORNER
rendezésében.

Április 28. szombat, 2012.
21.30h
Zselenszky Unplugged est,
vendég: ?
TARAJOS GŐTE KLUB, Budapest
rendezésében.

Április 29. vasárnap, 2012.
16.30h
Zselenszky Unplugged est,
SZENTENDRE, Eleven Kert
rendezésében.

Május 10. 2012.
21.30h
Zselenszky Unplugged est,
vendég: Patrik Prommer
TÜNDÉRGYÁR, Budapest
rendezésében.

Május 18. 2012.
21.30h
Zselenszky Unplugged est,
vendég: ?
TARAJOS GŐTE ARTKLUB, Budapest
rendezésében.

Május 22. 2012.
20.00h
Zselenszky Unplugged est,
vendég: Gimpel Tomi, Zelenyák Alexandra
DEBRECEN, SIKK KLUB
rendezésében.

"VERSÍRÁS ELŐTT SOSE MOSS KEZET!" (Szegedi Kovács György költő barátom sora)

LEVEGŐNÉL KÖNNYEBB KŐZETEK

Török- Zselenszky Tamás versei a „Szívrák” c. kötetével együtt, ABC sorrendben:

1, 2, 3, 1

Én nálad keresem Őt,
mert szemed Őnála jár.
És benned szeretet nő,
szép, erős, aranyos szál.

Hogy ölelsz, köszönöm én,
ha csókolsz, ostoba, vén
szám újra életbe, új
Nap-létbe álmodja éj-
önmagát.

7 quadriennium/1.
HERU ANYJÁHOZ

Hol a semmi fogai marják,
fosztják a fény aranyvarjúit,
ott álltam meg aláhullásomban.
Oda küldtél pontot kitenni
az egyetlen végső szóval;
alapot a céllal egybe kötni…
testbe veszni
s harapom, nyalom, szívom, tépem a szád
ha paplanmarkoló álmodásom
völgyében járok…
Velem vagy, mint az algopyrin,
ó te áldó…
Mint színt a sziromnak
adsz magamnak engem,
s esel, ömlesz
ha szomjas az arcom,
a torkom, a vérem,
a semmim, a lényem…!
És gerincem girizdjén
zenél az ujjad;
a vidító eső.

Fölösleg úrnője
a zöld és kék között!
Sör, csók és kenyér!
Templomod vagyok!
Termésed vagyok!
Egyél meg!
Egyél!!

7 quadriennium/2.
A ZÖLD VETÉS ALKOTÓJÁHOZ

28 éve lángolok
szélbe kitéve,
s asszony az ölébe
hiába fogad,
papír a képemtől
hasztalan fogant,
ha te vagy az Asszony
és te vagy a Papír,
ki a táltosok mellébe
olyan verset ír:
azt kell, hogy mondják,
magzatként hordják,
férfiak, szív alatt…
Arcot és lelket
nem leltek még olyat
senki emberlányban,
mint milyen a tied!
Nyisd meg rám a méhed,
s fogadd be szerelmed!
Atyád,
testvéred!
Fiad!

7 quadriennium/3.
A DEKAN CSILLAGZATOK ALKOTÓJÁHOZ

A Nebt Per!
Szerelmesem!
Ér pattan orromban,
s összevérzem a melleid…
Sóhajts fel magadhoz!
Vörössel, fehérrel kenlek!
Tőlem fogj tüzet, beérett kalász!
Velem fogj tüzet!!

Szemed mélyén a szemem mélye…
testedben testem,
magom a földben.
Vagy és én vagyok…
hallasd hát dalod,
Te magad kiköltő madár!

7 quadriennium/4.
MINDEN KÉP ŐSKÉPÉHEZ

Megállok magamban, rajtad,
s nézem, belőled nő ki
lány, anya és nővér.
Veled vagyok, ha velük vagyok,
Téged viszlek
saját öledbe alélni, szenderülni!
S csak úgy tud megkerülni
a szem elől tévesztett szépség,
ha rád tekintve,
Mindenek Anyjában
fedezem fel azt.

7 quadriennium/5.
AZ ÉG ÉS A FÖLD KIRÁLYNŐJÉHEZ

Kiegyenesedve lépdelek,
a falvak, városok erein át.
Szétnyílik az ég
és megtisztul a víz.
Amerre járok
Atyaként nézek
tündér lányainkra,
s Beléd nyúlok
mikor őket nyüvi a kezem.

Topáz aljú tó-szemekből áradsz,
Te szentségnek bibéje!
Gyönyörű, vonzó,
illatos és édes!
Gondoskodó, selymes,
istenséggel ékes!
Te összes nő és virág!!

7 quadriennium/6.
A LEGSZERETETREMÉLTÓBB ISTENNŐHÖZ

Lehelj számba, ha megbetegszem,
s fogd a szívem hideg kezeidbe!
Lebegtesd ágyamat
záportól illatos rétjeid fölött!
Alattam egész országok égnek!
Kaffognak szörnyek,
gyűlölnek, mérnek,
a szóval is ölnek
és részekre szednek…
Ó, ügyelj rám, lelj meg,
hűségnek Úrnője, Te!
Majd temesd el testedbe
csöndes darabjaim!

7 quadriennium/7.
A BEFOGADÓ ÉS ODAADÓ
HITVES-ISTENNŐHÖZ,
A KENYÉR ÚRNŐJÉHEZ

Mi lehúz, mi emel
ugyanolyan gyenge.
Nyalj a szemeimbe!
Nyalj a szemeimbe!
A sok és a kevés
ugyanaz a mérce.
Bújj a zsigerembe,
bújj a beleimbe!
Öltsd fel karjaim,
töltsd el izmaim…
rágj el és gyújts fel!
Te légy az életem,
vedd, adom mindenem!
Tépj szét és dobj el!
Enyhítsd a vágyamat,
vedd át a kínomat,
oltalmazz kéjjel!!
Erősítsd hangomat,
s fényíró tollamat
munkádra hívd el!
Míg ugyanolyan gyenge
mi lehúz, mi felemel,
dolgot adsz kezembe…
Nyalj hát a szemembe!!!
Szívd ki a hályogot,
köpd rá a szívemre,
verssel ha szülni,
vagy ölni akarsz!

8G MÉLYEN

Mindenhez van elég minden!
A kérdés örvénye hozza le
testünkbe a sárkányokat!
Fejünk lyukait üvegező
sárkányok ezek…
lángot fütyörésző,
maró nyálat mosolygó,
szót sugdosó mérőszörnyek.
Övék volt az első gondolat
mely behozott a különbe,
s mostanra öreg hideg lett bennünk.
Olyan hűvös, hogy még
a tüzet is
melegnek tudjuk manapság!

A CSALÁDFÁN

Dominóként dőlnek.
Mint a pénz amit leköpnek
s hátradobnak,
olyanok ők, minket adtak,
élnek, mint mi
s szintúgy halnak…
szintúgy halottak.

Titkosító rozsda
mélyen csontomba mardosta,
vérbe véste
óvó szavuk, s utolérte
mindüket sorra
a jó szülők vége, sorsa:
Ősi, langyos ölbe
visszanyugvás a jussa
szájuknak, szívüknek,
karjaiknak.
Ím, most már általunk hazudnak
védő butaságokat,
pelyhes unokáiknak.

A CSALÁDOM TE VAGY

Már nem képzelem
az áldó szemeidet fölém,
s nem baj, legyen sok
hullát égető munkás is,
sírás, és élvező én!
Meghempergőztem már
a magam tejében,
s nézd, mátkám,
drága feleségem,
Te lettél a nemes, vajak vaja,
kit tökéjre köpült
ez a derűlátó szív!

Itt bent deres erdőség álmodoz’
vadóc marásainkról.
Ágait olykor összefújja
kéjünk sóhajának szele…
s én most sem akarok
máshogy elmenni,
csak a Te bor-édesen óvó
máglya-csókodon át.

A HALÁL PILLANATA

Szorítja, csak szorítja,
… el nem engedné.

A KORZÓ

Jó kis rezgő vagyok!
Rég vadásztok egy ilyenre, mi?!
Hó!
Ha rám hallgattok, elmentek…
Bár nincs semmi ott,
ami itt nem lenne.
Kib…ott, elefánt lábú,
Kis mellű, ám szép D. N. S.!
Hogy sír a pornókirály!
Hogy sír!
A halál az életbe fullad,
miközben
dagadttá durvulja magát,
s első óráiban
férget bérel.
Placentanyüvő,
ránctalan, vöröses vékonkát,
bogár szemmel,
kékvérű mosollyal…
Csuklója flegmasága
lemállasztja
kávéházlakóságunk
aggszűzi, négycentes
körteségét.

Nem!
Nem tartunk kommerszet!
…
az tart minket.

A KRITIKUST IS VÁRJA A GYEREKE

Nem szagoltam még eleget?
Az érdektelenség fogadásán áthaladva,
sírok.
Esznek, csak esznek a szakemberek.

A tudomány önzését tanítók,
és a rend rettegő kutyái,
levest kanalaznak.
…
A kevés erősből főzte
a sok gyenge.

A MOLDVAI CSÁNGÓ-MAGYAROK
MAGYAR NYELVŰ MISÉI ÉRDEKÉBEN

Azt hiszed, szókimondó emberre
akadtál?!
Pedig kövér törvények tiltják,
és nem fogom én se mondani!
Mert gyáva vagyok, mint te is,
meg az érdek tiszavirág-elnökei!
S ott, kint, a Csángót,
az Istenre vágyót,
pont az Isten veri.

Tanítás ez, s bízom,
megérti rab,…szabad!
Bármi fojtson körül,
te csak saját magad
tudod annak megtartani,
kivé az Ég és a Föld frigye
teremtett!

A REMÉNYTELENSÉGRŐL

A galambok szavát Anyám dúdolásának hittem,
a búza ringató szálait, szerelmem karjának.
De ébredés után magam most mégis arra intem,
csalóka képzetnek ne higgyek, vigyázzak!

Mert megcsalhat bármi, szeretni vágyó lelket,
s megfőzi bánat, a testét, vágyból álló üstben.
Reménytelenség ront élni hagyó kedvet,
mint olyan vers a szívet, amiben nincsen az Isten.

A SIKSÁ E KÉPZŐMÉ

Nem gólya hozott!
Táltos!
Megváglak!
Örök gyerek vagyok!
Apám szivirű lehullott kű.
Rigó!
Oroszlán-elő…, vagy
oroszlán szerű bérma pézsma?
Te tapoló!
Te első seggátültetett!

A SZALAJKA-VÖLGY FELÉ
A VONATON

Sört sírok.
Hozzá férni az összes
testnyíláshoz…
s, hogy az arcomon ne látsszék,
hogy azt akarom
ne látsszék!
Aztán a kéreg hullására riadok.
Hej! Ami nektek élet,
az nekem halál.

A TENGERNEK ÉNEKELT DAL

Kint is, bent is
sötét volt mikor
először láttalak.
…de így jobban éreztelek,
s Te milliárdnyi pergamened
tekerted ki elém a homokra;
elszorult az őrangyalok torka
ahogy kihúztad a selymet
forró talpaim alól.
Ittak Téged és Te őket ittad,
lent, fent, oda és vissza is átjártad,
átmostad őket és adtad magad,
Te ige, Te szózat!
Te szép vagy, s mi csúfak
írunk rád drámát.
Soha sem barnuló lapjaid álmát
is mi fűszerezzük,
és jóval, szóval,
meg gonosszal szennyezzük
Tőled kölcsönvett
opálkönnyeinket.

A VAD TÖRÖK-SÁNC ÁRA

Mint mondottam?!
Hű, ha vóna…
hát én biztos’ ott haanék meg
a céges autóba!
Leképezném föntrű,
azt a halálképet,
mit a trade-emberek,
itt lenn beképzűnek.
Nem hallanám többet
kedvenc csöngőhangod,
e-mailt sem köll aztá
tűlem mán óvasnod!
Sárgútt képernyőjű
plazmatévéd mellett,
polaroid másom
ott áll, bátran szkenneeed…
kopott laptopodba,
mer én úccceretlek!
Siratom majd a sok
virtuális percet.

AHOGY AZT A TÁRGYAK SZOKTÁK

Étkéül nemzé a Föld az embert!!
Megbarmítja, mígnem
takarmánnyá butul,
s szétszecskázza saját sarjait!
Ó, milyen létre hívtál, hogy
nincsenek itt Radnótik, Adyk,
meg József Attilák!!
Névtelen hazák és
arctalan hitek.
Látszat katonák
és színház-eszmények
zabálnak!!
Zabálnak üvöltve,
s a lelkük zsír!!

Pedig olyan szép kis könyveink
vannak!
Pedig, olyan jól megmondta
a szív az észnek!!…
De velünk már csak így van.
Tárgyaink, holtunk után is
minket várnak majd,
míg a búza lassacskán,
szépen visszavadul.

AKAROD?

Mondd!
Kell-e neked a jómód után
szerény szegénységem?
Szóld!
Lennél-e a lelkek útján
legszebb büszkeségem?

Ó!
Szólítasz-e engem, hogyha
csendben szomorkodom?
Aztán…
ejtesz-e majd könnyet, mikor
szerelemmel fogom

kék holdfény-kezedet,
s mondom, hogy elmegyek,
vissza már nem jövök,
vén fákba költözök,

drága, egy hitvesem?

AMI ÉBREN IS ÚGY VAN, AZT

Eső kopog,
az éj sejteti álmom.
Sovány szürkéjét vakarja az est,
de estébb van, mint ilyenkor szokás.
Nem mozdítom meg a testem.
Pedig olyan gyönyörűek a város fényei,
az ablakon henyélő cseppek oldalán!
Alszom inkább, és róluk álmodom.

ANNAK, AKI KÖZELEDNI KÍVÁN

Legelőbb a beszédedben tűnj ki;
utad első állomása:
szép szavaink jelentésének hű,
teljes visszaállítása.

Borzalmaink természetét vizsgáld!
Közös mindnek eredete;
Buddha, Krisztus, Máni bizton tudták:
Ahriman, Lucifer keze.

Egyik nyíltan, másik titkon köt meg,
gátolja az ébredésed.
Ez a szféra hazug; lakhelyednek
Egy Atya/anyánkat kérjed!

Nem nyílik az ajtó akárhogyan,
sosem volt annak kilincse…
Teremtés kettője halált fogan;
Krisztus hármasság a kincse

szívednek; a kettőt Eggyé oldja.
Fiú fénye, szívnek gyöngye.
Egy kettőbe, kettőből háromba,
s általa vissza az Egybe.

APPEL!

Ha szarról,
ha húgyról szól, is
szentté tud lenni egy mondat…
csak légy költő;
csak nyiss ablakot
a hason fekve zokogó világra!
…
lásd, felülök én is
a rügyekkel együtt!
Ahogy föl-le tódul a
benső, lelki váz,
a mágikus, narancssárgás-lilás pára
most is megválaszt mindarra,
amire Mihály fiát
általában választani lehet.

Tintával lövöm be magam,
s megcsalt szemeimen
átcsöppentem a világ ecetét!
Elvágódom, kaparok,
s felettem a lovak összeszagolnak.
Buta templomok a nők.
Gyalázásukért versengve hagyjuk,
hogy meggyalázzanak!
Javoll, herr lageraltester!
Már az első nő k..va volt,
s az első férfi k..rafi!!
Csak én nem tudom kívül tenni,
akit bepólyált a lelkem!…
Mert bennem már
örökké él az
akit megszerettem.

ARS POLITIKA / honatyáinknak

Önmaguk szolgái, kiktől fél a nép,
s kiket szeret, azok meg a népé.
De sem ez, sem az szolgája nem lehet
ki király; csak az igazságé!

Látjuk, butából mindig több van.
Kit sok választ; buták királya az!
Ez megcsalt népén trónol majdan…
s a szívben örökké amaz.

ÁTESÉSRE INVITÁLLAK

A horizontot nézd, ha elrugaszkodsz!
Ismerd a bíráid nevét,
s ha mosolyod üres, mikor a terembe lépsz,
ők a hasadra teszik foltjaikat.
Akkor vissza jöhetsz, hogy mindent
középbe söpörj,
és tisztánlátásunk
kakasaként ülj
látszat-szemétdombunk tetején.

Kurjants saját füleidbe!
Dobod legyen szárnyad!
Hunyoríts, és láss!

Véred illan, húsod oszlik,
csontod porlad…
de te ott lebbensz
üres templomaink felett.

Mit válaszolsz akkor,
ha megkérdezed magad?

AUGUSZTUS 22.

Elvek, eszmék, forradalmak…
elnyomók és megkínzottak,
hatalmak és bábok…
a hatalmak is bábok.

Ünnepeink takarók.
Vezetésünk takarót von
érdek-létű voltára,
így nyalatva tisztára,

ezer évekkel, a seggét.

Nincs vezetés, s nem is lesz,
ki kívüle másért is tesz.
Ha bárki mégis elhiszi,
az pártos lesz, és elviszi

a vagyon-éhsége a lelkét.
Szép szóval árulja népét,
s ugyanolyan veszi székét,
át,
mint ő.

AYURVÉDIKUSS BLEKK TÍ

Bár a pokol hív,
s a mennyre vágysz,
a pokol tart fent,
s a menny lent.
Ó, erővel telt ital!
Az Erény olyan világot kér,
amelyben nem lesz
szükség rá.

AZ ABSZOLÚTUMBA MINŐSÜLÉS MOZZANATÁRÓL

Legtávolabbról a legközelebbre,
két szélről a benső aranyközépbe.
Anyag járja útját be a lényegbe:
test lélekbe, lélek meg a Szellembe.

Kiáradó Élet Világossága
léttel áldott, tanító útnak szánva.
Világosból fény lett, erő rózsája,
abból hő és test: Ég földi képmása.

Semmit meg nem tartott magából az Egy.
Sokadalommá lett, nehogy megijedj!
Szétvetődött, sűrű, vágyódó elegy…
hűvös sötétjéből fényhonába megy.

Bolygók Napba, elemek az aranyba;
Szellembe a lélek, s Világosságba.
Tudásba a hit, s a nézés látásba…
tükör lényegű lét Élet-magába.

Legsűrűbb hidegből fény-finomjába,
forró anyag-fényből Világlásába…
anyagtalan ragyog Őstűz-országa:
végtelen, örök Szellemhon szikrája.

AZ ARHAT MEGGYILKOLÁSA

Ez az én kép és könyvégetésem.
Mindenütt vihar van, de
felettem magas és jó az ég.
Mindenütt tiszta…
csak épp itt zuhog és dörög.
A szavaim az én Sátánjaim!
Lehúznak és megkötnek,
s tanításnak hazudja magát
a lánc meg a kötél.
Ép elméjű őrültként szólok…
A disznók azt mondják:
a Messiás a késsel jövő ifjú.
Kövekbe fagyott szentségként szólok…
Fák!
A fűrész bennetek van!

AZ ÉG TEJE

Az égi sulphur tüze,
a felhők közti lyukakon át
ömlik majd a Földre.
A harmatcseppként gördülő istenvért
felfogja mind, ki olyan bögre,
hogy megmaradhat benne e vér,
s könyörögni sem kell kegyér’,
jut majd mindenkinek kenyér,
az új Mátyás zsenge mannájából.

Ki-ki utánam jön,
ki-ki előttem.
Ugyanolyan színünk lesz
az isten-ködben.
Tej csordul a mellből,
igaz szerelemtől,
minden gyermek részesül
az Ég tejéből.

AZ EGYETLEN MEGTEREMTÉSE

Ha az orrom teremtene illatot,
a Tiéd teremtené meg.
S a szemem nézné, hogy ragyog
angyali szépséged,
mit a semmiből
ő maga hozna létre…
s lelkem elepedne érte,
hogy lelked is úgy legyen, s olyan!…
Csodás és kedves,
hiányzó oldalam.
Zeneként a fülem
a Te szíved hallgatná.
Ha nem lennél, önmagam
úgy tenném boldoggá,
hogy Téged teremtelek,
és nagy magányom felett
győzne a szerelem…
Ahogy ott állnál énvelem,
úúúgy szeretnélek!!
Ha akkor formálnálak,
épp olyanná tennélek.

AZ ÉNEKES-KÖLTŐ JUSSA

Nagy pénzeket tépek széjjel…
Darab számra nézem az embert, s a léttel
nem akarok semmit, inkább hagyom.
Így rabként sem csalatkozhatom.
Hallgat a szemem,
néz a szám.
Dobban az agyam…
éjszakám
szívem zöldjétől áthatva sajog.
A mindent itt hagyó,
s így hagyó vagyok.
…
Nem akarnak mást,
csak szerelmes verset!
Két-három sort százszor újra,
s megvakulva…
lenni.

AZ EZÜSTKEVÉLYEN

Üres vagyok.
Égtől kitartott.
Szenes, fekvő erdőkre öntöttem borom…
rühös galamboknak vetettem kenyerem.
Krisztus vérétől részegen,
forró fürdőmnek kérlek fel, alkony!
S végső kenetnek Téged, árny-hitves,
álterhes szívvel szitkozódom itt.
El kell árulj, mondtad, valakit.

Engem választottunk…
mért mégis magadat árultad el?!

AZ ÍJ CSENDESSÉGE

Keserűt eszem az édes előtt,
mert több a jó a jó helyen,
és míg van, addig hagyom el az otthont.
Meglesem mit nem lehetne!
Hisz’ ha öregségünk magába hív,
befogad,

S ha nem lesz már
az a testes, édes óra,
ez lesz majd mit
teljes élességgel
megőriz bennem a szív.

Aztán ha az ágyam, otthonom és
hitvesem is
magamban hordozom már,
egyedül is kimehetek a hegyre,
hogy íjuknak vadként
odaadjam magam.

Mert az agy
egy üres-kis majom!
De én, a szív,
egészen addig
eme íj csendjét hallgatva
nevelkedem.

AZ ÓLBAN

Józan darabban részegen.
Részeg darabban józanon.
Háttal ülünk.
Szájjal ölünk.

AZ ŐSZ / leveleink hullására

Felülről lefelé mozdul,
közrefog hűvösével, s miután
lefejti rólam a húst,
frissességgel porozza be
csontjaim.
Belehel fogaim közé,
bükk levéllel hint, s rejt a dér elől…
majd lecsókolja szívemről
az emberek odaköpött nyálát.

Lángoló, ősi emberség-szellem!
Testhez hozzásegítő,
nagyszerű alak!
Most látlak először.
…
Hang elnyelő gubómban nyugodva,
formáját elhagyott emberként mozdulok.
Tudom mindened
de elfelejtem…
Szemem elnyeled,
mert nem feleltem
semely gesztusodra – csendben mordulok…
Színek kőtálcáját nyújtom
könnyedén állva,
úgy lebbenek… s a cipőm aláhull…
aláhull és bezárul
alant a hasadék pofája.

Lassul a víz… megáll a szív.
Fölébem nyikorduló felhőív
itat, mosdat, és Te mutatsz elém
egyre, ott az árnyék helyén
semmim sincs már…
s megszűnt tükörképem.

AZ ÖSSZES, MIND!

Töltekezzünk el a vörössel,
gyökéren ragadott, halotti éberségű,
érdes alattomosaim!!
Töltekezzünk!

Ó, de mennyire elég már az énből,
s az innen meg onnan szóló költők
távolságaiból!
Íme!
A fecnikre firkálás csodája visít,
s a kormos oldalú villamoson
ott ülnek a csodálkozó,
télhajú apókák, míg én, itt,
a rózsafámmal hálva szólítgatom
az őket megóvó szelet:
Síí! Súú!
Pálinkás érintés vonul végig
az odakint alvókon…
Meglellek, ordasom!
Kék villanásaid vezetnek el hozzád.
Nem menekülsz a csókjaimtól!
Híí! háá!
Ömlik a jég a pupillákra!
Ki ken fel engem a tiszta kenettel?!
…életfa fehér kenőcse
ordítja be pórusaim.
Igen!!
Tudom, hogy minden költő
csak egy bukott próbálkozás!!
A rút szavak egoizmusában megrohadt
kib..zott barmok
tévedő falkája!

AZ ÚR LOVAKÉNT / Ferenc bátyámnak

Kormos bőrömben feszengek én,
a szótlanul vén, és csendben buta.
Szükség fakérgét majszoló mén.
Egyedüliség fekélyének szaga
szállong és felfed,
de farkast távol tart.
Gazdámat: Istent szolgálom,
s ha meghalt, -mert meghal
néha az Isten is-
majd leölnek biztosan engem is,
hogy mellé temessenek.

BAGOLYSZEM

„Érzékennyé lettem.
Éget már a Holdnak piciny fénye is,
kérlek, hát segíts,
és ments meg a Naptól!”
Mondja az ember,
s úrnak választja a hűvös éjszakát,
parancsnokául a félelem szavát,
lemondva ezzel minden harcról.

Nyisd ki bagolyszemed!
Csillag robbant.
Csillag porából lett bagolyszemed is,
s csillagporba visz a szemek útja vissza.
Véred csillag itta
vér.

Itt egyetlen örök van,
és végtelen tiszta!
Balra forgató aminosav,
s lélek-önmagad.

BÁRMELYIK NŐHÖZ

Tudom a véged az első
mozdulatban,
ajkad ráncain már
vénséged is ott van.
Szemed Holdjában már
elfogyott a Holdam,
s vicsorgásod látom
legszebb mosolyodban.
Érintésed nem csak
szerelmeddel éget,
lenyellek én mégis,
gyötrő, lassú méreg!
Csodálj csak pár percig
s addig hagyd önzésed!
Bánom is ha felélsz
s elhagysz: fakult éked…
nekem világom van
s nem találsz meg abban,
de a te szépséged
minden szépben ott van.

BASILICA DI SANTA MARIA NOVELLA

Úgy lépkedünk itt,
sajátmagunk sírján;
úgy gyalázzuk meg tiszta,
űrből faragott látomásainkat,
zsírunktól üszkös oltárainkat,
ahogy a virág nő.
Kilégzésünkkel is ütünk,
imádkozással is ölünk,
és oly nehéz a végén
megbocsátanunk magunknak.

Innen gondolok oda, hozzád…
testtelen otthonunkba feküdtél,
-nem is hiszlek,
nem is létezel-

Fesd vagy sződd meg azt
amikor beborult az ég!
A függönyök már úgyis,
benned is széthasadtak…

BEJELÖLT VERSEK EGY IDEGEN KÖTETÉBEN

Vastag, régi kötet:
agyas költőitek
minden sirodványa.
Jelölés jut párra…
bánatot lesőre,
önigazolóra,
vesztet igenlőre,
vágyat szolgálóra.
Kacsint puskacsőre
minden tinta-szolga…
Hollók csőre fosztja
Csontjuk’ bőrüktől,
s ez étel:
könnyel párolt
métely.

BOJKA

Szégyen-külsőm, akkor,
mély lélegzetet vett.
Takaró-erdőben
kereste a kerted.
Ruhád rejtekéből
előtűnt a szép bőr,
csókunk dala szállt fel,
beszélt szép szemedről.
Jaj, hogy mit éreztem
éretlen szívemben!
Kitárhattam volna,
de én elrejtettem.
Ott csókolt a fél száj,
s a fele Istent áldott,
oly csodának láttam
veled a világot!

BOLDOGOK A SZEGÉNYEK

Teljes szívben gyúl csak
csillag, fényességnek.
Csakis üres kézbe
adnak Mindenséget.

BUGYISHOZ

Dugd ki az orrod,
Tüneményecske!
Citrom leve esik
a gőzengedő földre…
csak tartsd alá
szardíniás pirítósaid!

Ruhástól fürdőzz
hadd lássam
ahogy a halálra élet tapad,
arra meg halál,
arra meg élet,
arra meg…
fennáll
kéjbe görnyesztő csókjaim
minden veszélye.

CSAK TE, ÖRDÖGSZEMŰ

Dobálózz esküszókkal,
én csak néma maradok!
Fölfelé törsz utaiddal,
én egyfolytában fönt vagyok.

Nyakalni való jóbor, pezsgő!
Jöjj belém, öntsd el mindenem!
Vajda János hitével, a reggel,
napsugáron alszik, s vásott szívemen.

Éjjel, reggel…
mi mindez, csak pernye!
Még nagyobb hévvel nézek így
ördögszemeidbe!

Nyújtózzunk el, vigyél,
más, igazabb tájon!
Végy el mindent tőlem!
Te légy a halálom!

CSAK ÚGY VAGYOK

Felülről fújó szél vagyok,
fakadó rügynek dúdolok,
jégfelszínt vízzé nyaldosok.
Felülről fújó szél vagyok.

Vagyok, hogy láthass szebb időt,
hogyha a szenny-vár összedőlt.
Úgy mint a vihar csend előtt…
vagyok, hogy láthass szebb időt.

Csupán csak teljes szél vagyok.
Semmi ellen sem harcolok.
Saját eszembe sem jutok.
Csupán csak teljes szél vagyok.

A teremtett földön úgy megyek,
mindent egyenlőn illetek.
Az lelkem nyugalmától remeg…
a teremtett földön úgy megyek.

A gonosz utál, a jó szeret.
Zenét hintek, s a szép színek
szivárványához sok vizet.
A gonosz utál, a jó szeret.

Megmutatom csak, mint vagyok.
Változik mind, ki felfogott.
Van, hogy ölelni, ölni fog.
Megmutatom csak, mint vagyok.

Az, aki megértett, szeret,
s okosság önzése helyett
nem agy, de szív lakója lett.
Az, aki megértett, szeret.

CSALÁD I.

Mindenkit elhagyok.
Szőke önzés,
barna önzés…
Eltűrni, félni hívja el magát,
ez az erdőket irtó család,
…nem szeretni!

Kevésszer láttok,
könnyebb becsapnotok
magatokat.
…
Ki a vádlóm?
Hadd nézzem, a szemei baját!
Gyufát gyújt, füstöl,
és lenyeli a reménykedők
vermének kulcsát.

Kár.
Pedig, messziről,
ő is ugyanolyan, mint én.
Pedig, közelről,
szebb is nálam.

CSÓK

Másnak keresztet vetni.

DÉLI TIZENKETTŐ

Mosollyal arcomon nézem,
ahogy törik a munkás a neonfényben,
mert tudom, hogy addig is figyel az Isten,
ébren az égben,
s a napsütésben üzen, hogy
nem feledett még el.
Kedvvel, így üzen,
a napsütéssel.

Ágak könyökhajlatában
az édes harmat.
Mohával vakolja be
az alvó háncsokat,
és úgy mutat,
ujjával, fügét,
a vén szél által hajtott
felhőlyukon át,
a viccelő Nap.

DOMOKOS NAPI KÖSZÖNTŐ

Szilágyi úr hátat fordított.
Más sírjára fagyott,
s durcás álmodás
dere csípte édessé
titkos hecsedliségét.
Erőszakos cipőinkkel tartunk
nem létező otthonok felé.
Dohánnyal füstöljük fel
modern érveinket,
hogy minden percben
egy újabb embervágás
kezdődhessen.

Ha lenne múlt,
jelen, vagy jövő,
most azt mondanám:
kinyalhatja!
De nincsen.

EGY ÁSATÁSON

Milyen szelíd szavak,
finom mozdulatok!
Ha ilyen vagy, megérdemled,
hogy egyszer megtaláld,
a saját koponyád.

EGY GYŰRŰ PENELOPÉNEK

Már nincs az a kavicsok közt
ülős,
távoli fűrész alatti fák
jajait gondoló,
meztelen gyermekségem.
Maszatjaim mögött
elbújt vágy iránti vágyam is,
és ráhagyom a világra
mind a kérdéseket.
Ott rakok tüzet,
hol az Elsők is raktak,
s behívlak Téged
tiszta körömbe.

Ó, hát végre itt vagy,
mintha itt se lennél,
ilyennek kerestelek:
a feltűnés nélküli, egyszerű
minden bújt
törhető téphetőségedbe;
mint kedves fűz,
nőttél ide mellém,
s most sorvadásra hívlak,
gyermekeink szemei elé.
„Légy rabom! –
minden csókom mintha erre kérne,
s mintha ezért vadászott volna
testem férfisége
a legjobbra, -szabadabbra, -szebbre.
Pedig nem börtön,
templom akarok lenni Veled!
Ég az imád körül…

Úgy majd minden holló halálig
kimerül…
Ha bennünk csak egyszer
körberepül.

EGY SZŐNYEGEN

Trézsi kutya nyolc kölykének
méhhel egy lényegű álma…
görnyedt gerinc karéjában
nyolc mellbimbón zongorázva
nyüszi dallamot cikáztat,
s őrzője a rossz világnak,
mancsait megadón emelve szét,
a mindükkel halált szoptató lét
eszét veszi, és nem gondol még rá,
arra, hogy e lét mily hiányt ró ki rá,
valamely
ember megalkotta perctől.

EGY VASÁRNAPI HAJNALON / Kormos kutya emlékére

Az Ég a mérce! Nézd!
S idáig ér a vér! Az év
a múlt tavasz panasza volt.
Arról szólott, amit
nem értett más rajta kívül.

Ezen keretek között feszült ő
teste vacogó feszületére,
s a tél-elő a vállára véve
babusgatta, úgy merítve ki,
nyugodt mennyeket sugdosva neki.

A dió kopasztó zöld hályog-idő
süketség-kabátja alatt a szíve
a hűvösbe magát úgy dobbanta be,
mint varázsló,
s kiállt a harca helyére.
Búcsúkönny szökött a mélázó szemekbe,
mikkel minket a gyengeségünkbe
kapaszkodni látott.

Ezen keretek között feszült ő
teste szőr híjas feszületére…
s az ősz-utó a kedvest a vállára véve
babusgatta, úgy merítve ki,
nyugodt mennyeket sugdosva neki.

EGYSZER LESZ, HOL NEM LESZ, LESZ EGYSZER EGY...

Nincs ösvényem beléd...
hisz’ félsz még a magad kilincséhez
nyúlni is
ebben a legújabb Róma
ködstukkói előtti
oktalan masírozásban.
Külön megyünk
földjeink mezsgyéin,
más-más felé...
kapákért végzett,
lelket hólyagozó napszámunkban.

Delelőn megállunk.

Fejtjük, vajon
miért nem adott
egyetlen szent sem
a mellnyelő szerelemre.

De végül is mégis csak
várandós marad majd
veled a szívem.
Csak megszakadni néz föl,
hogy Te megszüless.

ÉLÜNK

1 fok a Napnak.
72
2160
18x24x60
az
25920
Látjuk!
Hematit konkréciók.

ÉN A VERSET NEM TANULTAM

Mit tudtam én, hogy rejtegetnek!
Hunyónak néztem a henteseket.
Cipőcske nélkül a hűs szobákban
vártam, hogy végül ki talál meg;
szülő, vagy ölő, majd
gyűlöl, vagy őriz
a ragyogó türkiz
a látványt megkötő,
bántó, vagy féltő szemeiben?!

Ám csak egy árny jött,
üszöktől bűzlött…
Isteni küldött.
Senki.
A semmi nevében küzdött,
égett, veszített, intett
és tépett csuhában állva
suttogott rímet a szája.

Én a verset így tanultam.
Mint a verejték szakad le rólam…
és lángja porrá,
vize teává oldja figyelmemet,
majd beleveszek
és mélyen beevezek
e mérgezett élvezet-odú,
e forrásbarlang Ég mélyi,
néha ártó, sokszor artézi
ereket tápláló eredetéig.

ÉN NEM VENNÉLEK EL SENKITŐL

Én nem vennélek el senkitől.
Nem vagyok olyan gonosz.
Ki téged mástól eloroz,
a sors az, rejtekéből.

Nem szakítlak én el semmilyen szártól.
Nyílasd lelked, ahogy te akarod!
De nyújtsd ki majd a karod,
ha csókot kérnél gyarló számról!

S ne fogd vissza magad tőlem!
Válassz, mint az ég bennünket, könnyedén!
Ki minket elveszít, az nem szegény,
és egymásnak is elég leszünk, bőven!

Én nem hívnálak el senkitől,
s te sem jössz csak úgy el.
Álom hív az éjjel…
de ne félj az új reggeltől!

ÉNÉNÉNÉNÉN

Pont azért jöttem, ami vagyok,
másképp nem ez lennék.
Pont az leszek, aki vagyok,
másként nem léteznék.

Az vagyok, ami mindig voltam,
az vagyok, aki mindig leszek.
Gondviselés tart csak holtan,
míg valós szemeimre lelek.

Nem tulajdonság, nem szó,
nem név, nem test, nem könny, nem elv.
Sem ellenző, sem elfogadó,
nem öröm és nem keserv.

Kezdet, út, most tanuló, majd élő.
Más ember zajától félő.
Aranyban, majd Napban égő,
Isten Egy-lelkébe térő,
minden lényegét megélő lélek.

De most még egy fa..z csupán.

ENGADIÉRT VALÓ KÖNYÖRGÉS

E szép, ősi fürdő mozaikos falán
vadvirág díszlik egy csodás asszony haján.
Pezsgő vízben nyugszom, s meztelenségünkben
eggyé forr magányunk hunyor-merengésben.

Szólj hát hozzám, kedves! Őseinknek Őse!
Van-e most virág, mely illenék a fődre?!
Van-e jó lélek a kende-gyula székre,
él-e oly nemes, ki Hazát hord lelkébe’?

Hol vannak, kik minden kincsüket od’ adták,
hogy keserű könnyét kisírván az ország
viruljon, s bibéjét igazság porozza?
Hol van, ki a Honért önzetlenül osztja

erejét, tudását, gonoszt űző szívét,
s él-e nép, mely hordja drága, izzó vérét
Kerecseny-napának, első táltosunknak?
Tudja-e ki szittya azt, hogy benne szunnyad

Noé, Jáfet, Nimród, s Atilla reménye?
Küld-e még a Jó Hang ki-ki bensőjébe
tiszta jelentést sok üres tév-szó helyett,
s lel-e még a bízó magyarság ott helyet?!

Vérré vált a Marcal, temető az alja.
Világ négy sarkában négy lovas siratja.
Segíts, Isten, a sok vörösre sírt szemen;
égi kamilláddal borogatva legyen

mindegyik, s mint fürdőm mozaikos falán,
termő-szép világban Boldogasszony anyám,
legyen gazdájuk mind boldog e megyéken!
Minden jó magyarban szeretet műveljen

Életet, s Világot nyíló örök jelent,
nem csak magyart áldva: minden árva lelket!
Tested az anyaföld, nézésed hajnalpír,
éjjel küldj csillagot, jót kérő imánkér’!

Aki eddig hitt, az immár ne csak higgyen:
eszmélj föl mindenben, s akképp Benned minden!

ÉSZAKI-SZÉL LÁNYA / Ungvári Anikó emlékére

Nézd, e perc, most neked érik!
Kezedért küld izmaim bizalma.
Téged látlak a végtelen papírban,
s érted csippan reménykéim alma.

Rothadt hibákon tenyésztünk mi,
egy tőről szétzúzva tenyésztettek.
Sok ezer tett után, szerencsét kísértve,
oda jutunk, honnan elengedtek.

Od’adnám, ha kérnéd,
de nem akarnád, látom;
a gyógyulás is rabság,
ha cserepes-kis szádon

már egy tisztább szabadság
mosolya pihenget.

EZ EGY VERS AZ ELSŐ TALÁLKOZÁSUNKRA

Feketéllő színpaddeszkák…
Karcolunk némi világosságot,
létünk csíkjait húzzuk:
„Erre jártunk, lejöttünk, benéztünk,
megyünk is…”
Színt választunk a fényeknek,
nevet adunk, mint béklyót,
véleményt, mint ruhát,
sok páncéling-teóriát,
a sarokban reszkető emberiségnek.
Íme az igazság!
Senki semmit, harmadszor?!
…
Akkor fázz még te is kicsit!
Aztán ezer évesen, majd,
szótól szabadulva,
utolsó levegőnket is kifújjuk,
az egyetlen valódi
mosolyunkon át.

Most bársonyba rejtett kvarcodat simítod,
tükörbe nézel, szemeimbe.
Az égtől áthatva, szivacs-ködön lépsz,
mint balettcipős, szutykos talpú tündér.
Türkiz koronánk az erkély,
s az előadás átadhatatlan mondanivalóját
hozod elém, szakajtódban.
Ó! Nézd, ha látod, ott, a drót mögött,
ahol az a tele írt falrész van, na,
ott leselkedik ránk, a fenséges tartás művésze!
Ő, a magasztossá tevő,
gondoskodásával, gesztusokat sugall,
érzelmeket áraszt,
így mentve meg minket,
torkunk gombócától.

A szíved szorítása, épp az a szorítás.
A szád vonulata, épp az az ívelő,
viasz damaszt- szirom!
Hűsítő otthon képzete,
tócsák acélkék ragyogása,
érzelmi sivatagunkban.
Ezért szűköltem…
ettől menekültem.
Nem tudtam, hogy te vagy,
és most sem akarom tudni.

Tartást adsz nekem,
mint a karácsonyi gyertyafény.
Elfeledem
szőrös, szutykos, emberi bűzömet.
Hárfaként csillan az est,
ha te lehetek kicsit,
mint megszúrt disznó visít,
minden szerepem.
Gázláng falni készül a bőrt…
ó, a sors barát, most leölt engem is!
És egy ugyanilyent.
És egy ugyanolyant.

De egy pillantásodtól, néha,
mégis másnak érezhetem magam…
mert a te szemed színei
nem a napfénytől vannak,
hanem önmaguktól.

Búcsúzom testemtől,
s magammá válok,
hogy disznóból angyallá lehessek…
jöttödre.

FALUSI NEGATÍV / Bori nagyanyónak

Feleszik a barátaimat!
A félig eresztett redőnyök mögött
aranytányérok tartják
az elkobzott húst.
Megvastagodott, repedezett,
sárga köröm terem
az igazi tündérek
földtől fekete ráncú,
gudvancos kezein.
De holtakat hova
simogassanak?!
…
pusztul a gaz,
véres a kapanyél.
Egy embert
Bibliával is
agyon lehet vágni.

Én éltem tyúkudvaros,
lavórban fürdős vályog-létet…
de kimerült a szántóföld
a szemeim előtt.
Láttam hogy űzi a vizet a láz,
hogy fojtja körül
a gondbarázda-félisten
a madárnyak metszők
vicces arcait.

Megállok itt,
és minden pálya, mozdulat,
röpte, csörte,
szó, eső, türemkedés
mosttá változik előttem.
Vassá mered a tér,
s egyszerre szólnak
az azóta volt hangok.
A fény az űr…
és sötét korong adja már
sötét sugarait.

FEJET MEGHAJTÓ BEMUTATKOZÁS

Éjjel

Csőröm ige, szívem élet,
szárnyam lélek, tollam lángnyelv,
szemem világ’, lényem szellem,
bennem telel át az Isten.

Bagoly vagyok, nagy erdőben;
csak bagoly, mi sötét éjen
átviheti a szerelmet,
mert a sólyom fényre termett.

Éjben csak a fajtám bírja,
Boldogasszonyt így szolgálja.
Míg az éjnek vége nem lesz,
sólyom helyett helytartó lesz.

Mert, az éjben is van csillag,
vezet, mint pillangót illat;
párjához viszi, virághoz;
csillag, engem pír-hajnalhoz.

Csillag, hajnalhoz engem visz,
én meg vagyok, ki népet visz.
Szemem világolja be útjukat,
szavam idézi múltjukat.

Mindannyit nagyon szeretem,
Nekik élek csend-étkemen.
Időm, munkám, majd betelten
bagoly ruhámat levedlem.

Nappal

Gyökeret vert kereszt vagyok,
indákkal rám nőve karok.
Ujjak végei rügyeznek,
Fej-tövisek leveleznek!

Kéznél, lábnál: élő szentek,
hajban: bölcsesség-toll reszket.
Hála, Élő, hogy tarthatlak!
Tűzzel izzó koronádnak

melegénél telelek át.
Vérem szíveden dobog át,
s dobban alattunk az ország;
fennen nincsünkből nőtt virág.

Világ-fánk koronájában;
arany madár szép honában,
szivárvány-függönyökön túl
élünk kimondhatatlanul…

élünk elmondhatatlanul.

FEKETE ANEMONA

Fekete rúzzsal, puha ajkaid
még puhítod…
Ott állsz örömöm mélyén,
áldottszép mellekkel,
igazgyöngy köldökű hassal,
kéjtől gőzölgő combokkal szorítasz
engem neki a december
zúzmara-falának… és
sikoltasz
varjútoll kabátban…
fekete körmökkel karmolsz
szerelmet mindenembe.
Itt sírok érted, ha vagy valahol!

Egyszer találkozik a szemed
az enyémmel,
s nem marad körülünk senki.
Felröppen minden lélek,
mint vetési, sötét madársereg.

Szentelt víz tartómba
könnyeinket töltöm,
s a világot azzal áldom.
Virágzatodba ülök, hogy
feledhessem magam…
és végül téged is.

Párás nylonhoz löklek,
lúdbőrzős, mezítelen, tökéletes nő!
Türkizzel mártott kezeimmel simítalak,
és feloldódom gondoskodás-illatodban.
Egyél magaddá engem!
Tedd meg, s én forró,
izzólényű mindeneddé leszek!
Én nem szeretlek,
az nekem semmi már!
Hűvös pengéjű, édes halálban vagyok,
s élet akkor leszek,
ha Te leszek…
hófehér bőrű,
tiszta gyászleány!

FELEJTÉS

Mit bánnál, csak az értetlenség bánná!
Mi most vagy, múltadtól vagy, kedvesem.
Ki útját szidná, önmagát tagadná,
s hó alatt időzve meztelen,
eret becsmérelne, mért cikáz úgy,
agytól méhig, rejtett szövetvölgyeken.
Az nem csak önmagán áll csúnya bosszút;
magzatán is úgy, ki Élet-gyermekem!
…
Megértés-napfény a hóra…
sors-barát az út, s majd rávezet,
kéjben s tüskék közt figyelj a szóra:
-„Te magad vagy saját gyermeked!”

FELHŐKÉPZŐ

Bőrömről isszák felhőiket
a kevélyek.
Anyajegyek Göncölszekerén ülsz,
csak csenjenek;
emeljenek mennyig
ez érző csillagaim!
Csak csókjaink sajognak:
saját halottaim.

…FELISMERJELEK

Gyűrött lépcsők a valóság felé…
Mutass rá egy pontra, ahol
megolvadhatna a jövő!

Nyitott gerinccel, vakon jár a nekünk szánt idő.
Közös emlékeink fölött ülve
megláthatod,
mikor lépett a
közönségesség tekervénye,
vizes szénalapúságunkba.

A fejlődő magzat fülével hallom a hangod,
hogy születésem után, majd
felismerjelek.

FELTÁMADÁS

Dolmányos varjú sereg!
Örvendsz-e sírjaink körül…
dongva éhség-perceket,
míg óránk a kattogásnak örül?

Lepleink’ megemeled,
pillatenger tekinteted vegyül
a miénkkel, s megleled
a porhüvelyt… új öltözetül.

FERENC BÁTYÁM

Féreg hull a posztóra,
bab verő bot hajszolja.
Magok kedves szolgája:
bátyám, aki harcolja
nemes harcát, s paskolja
mosolyogva, kurjantva,
kisrádiót hallgatva,
babból könnyet hullasztva,
kabátját felaggatva
földbe leszúrt vellára.
Üti a sok napszítta
tövet, aztán halomba,
-kacsákra és tyúkokra
sandítva a sarokba-
összegyűjti, dalolva,
csikket dob a sorokba.
Ő sohasem goromba,
még csak nem is mogorva!
A bor igazi bolondja.
Drága Ferenc bátyám!

FESTŐNŐ

Bontja a függönyt, mint virág a szirmait,
hogy fényt láthasson végre.
Állványát úgy igazítja, gonddal,
ahogy sóvár arcát a napraforgó lénye.

Színt kever, közelről is nézi…
érzi a jó festék illatát.
Hajat köt el, majd a vászonba ismét
remegve festi bele magát.

A fölösleget kék rongyába törli,
s a mókus szőrre újabb szín kerül.
Vágya tárgya, képén nyugszik immár, mikor
estére az ihlet adta kéj elül.

Tükrök között, forró vízben fürdik,
égő testben, nyugton elmereng.
Csodás mellét, s többi édes részét
ujjbegyével, habbal festi meg.

Ó, csak egyszer lenne részem,
és szerelmes is belém!
Ujjbeggyel, habbal és bárhogy,
egy nap százszor megfesteném!

FIGYELMEZZ!

Készítsd fel magad, ember, utazó!
Nem elég menni, hinni!
Feledd énjeid, hallgasson a szó!
Teljesség fog csak bírni,
meztelenül…
oly szépséget,
s világ kerekséget!

FOGANTATÁS / Édesanyámnak

Holló színű gézt… vastagon…
gyengéden… sebemre!
Mihály tollának tintája
hazugkő oldó… minden erembe be!

A tejhordó nő dinnye hasát
estében áldotta meg, szépen.
A tyúkbeülés nyugodt időszakát
dicsérte a Hold a fehér égen.
Ő az apám.

Tüskék közt, avarban, sötétben,
hangyák serénységét nézem.
Most én, itt, épp
a Menny levelét tépem,
áldott lelki betegségben…
szanaszét.

GYÓGYÍTALAK

Ágyad vagyok… fel ülök veled.
Tarkódba szagolok, behunyt szemmel,
érzem melegséged.
Hátulról átkarollak, most…
fekete-narancs szemű,
acélkék lepkeszárnyam borítom rád.
Állam a fejedre helyezem,
lábfejeim talpaidhoz nyomom.
Megforgatlak, keringetlek.
Tojás-fényecskédből hasábot csinálok.
Szeretlek, szeretlek, és szeretlek.
Forróságunk, egy káposztává tesz kettőnket,
szivárvány-takarólevelekkel.

Mély türkiz zöld!
Sötét égkék!
Ázott föld hideg illata.
Mint a vízzel fellocsolt
délutáni járda.

GYOMOK BARÁTJAKÉNT

Egy tökéletes kert terül el bennem,
s én egy óvó szegletében ülök.
Tollborzfüvek sussanása kábít,
Japán juhar haragos vöröse nyugtat.
Az estikés-jácint-ibolya illatban
érő alkony
tűzszín csecseit kívánva,
ihletőm vers-nedveit kérem,
könyörgöm, és érzem,
szellemem ízlelő göcsörtjein,
hogy csurran végig
a rozsdaolvasztó törődés.
Mert itt az összes eddigi csók,
s a világ ilyenkor egyetlen kis völgy,
tenyerem kedves párnácskái között.

HALÁL

A villámok végében mindig áll valaki.
Fekete szemével jóságosan néz, de
mosolytalanul.
Ózont lélegez ki, és ostorától
szétmállik a test.
Előhívja az őstüzet,
emésztő szeretetben mosdat,
eláztatja a szénát,
illatot hív elő… és
miközben himnuszt énekel a Naphoz,
széthinti vérünket
a könnyed szivárványban.

HALOTTAK NAPJA

Az est határán, a kányák,
a türkiz-égből, előcsippannak
a lila fénybe.
Az előcsalt szépségbe eveznek,
és megremegtetik.
Tollhíjas, Holdkék lapátjaik
szelik az erő örökét,
míg látásban kavargó mellkasomba hajolva,
belém ordítanak.

Közép-színű, ősmosolyú türkiz!
Rózsaszín galambok és
ezüstös kányák atyja!
Szeretlek!

HANTKERINGŐ

Nem kell...
nem kell vigyázni!
Évekig bújtam
igaz hitvesem elől.
Kapálj ki végre egy
ordítva hányós,
vértüsszentős
paplantépésre!
Küldj szörnyet vagy szentet akár!
Úgyis előbb halok meg,
minthogy bárki megölhetne!

Jöjj, drága gyík!
Szabaddá gyalázlak!
Ajkaidon csókolom ki
mit alant beléd adtam,
és egypálcás szenteket lövök Neked
édes szűziséged búcsúján!
Kell a nedvük, húsuk
meggyűrt kebleidbe!
Hogyan szívna másként
égi tüzet, a tejjel,
a gyermek, kire kettőnket
kiszabtak?!

HARMADNAPON

Emlékszem magunkra,
akár ha most is épp ott állnék;
Mihály a halottra...
néz... én árnyéka voltam, hátrébb.

- Gyürkőzz a nagy kőnek;
gördítsd, s a gondodat lekösse:
mielőtt jönnének,
szökj, kérlek, Longinus-hoz, bölcse

mági pártusoknak!
Emeld föl bánatból, halálból!
Erőnket buzogjad:
Bogozd ki önbántó bajából! -

Szárnyait behúzta,
szívébe vonta Iesuáét...
Hessintett, s világa
győzte a kerek, Egy-világét.

HÁROMSOROS

Egy hangot fon körül az összes!
Aztán egy halk villám
tűhegynyi lyukat üt egy régi tükörbe…

HERPESZ

Ki után nyaatááá?!!
Tee patkósseggű,
hivatásos rovargyalázó,
idillszegő, thee?!
Magot méhbe?!
Értsd ahogy éred!
Nézd…
sörgőzös éjszaka van,
s ismét illatoznak
Csókakő estéli virágai.
De melegvíz az nincsen.

Itt siratom hétrét szeppenten,
irdatlan magvaválóságodat!
Hasznodat veszem, ha életben hagylak?
Bár otthon is kijöttem
a Koldus-kanyonból, de
gyenger vagyok!
Gyenger!
Kell a cinkos, hisz’
még nincs elég térdelőerőm.

HERU TEKINTETE ALATT

A békanyáltól sebhelyes belvíz
fuldokló-sárga füvei közt
épp most születő
napfénydélibábfülledtség
remegteti a tavaszt,
hét frakkos szarka szemei előtt.
…
Elengedtem a madaram.
Tépett textilbe pólyált
sólymok lebegnek
pocok-ösvények felett…
éhtelenül, kegyelmet árasztó
nyugalommal.
Szépnek látlak, Mezőföldem.
Égkék bogárpáncél-szemek
figyelnek téged meg engem.
Tollammal szelet érzek…
Légyduruzsolós, orvos-csendbe
rikoltok én, Zselenszky,
Amun Ra fia.

HITEL

Azt hiszem, hogy van még
hitelem az Istennél.
Újra egész lennék,
hogyha Te is itt lennél.
Láttam én már férjet,
bér, pálinka-sorsút.
Hitetlenségében
önmagán állt bosszút.
Add ki boldogságom!
Add ki jussom’, várom!
Mocskos bánatomban
légy megértő párom!
Tegyél könnyed ágyba,
gondolj vacsorámra!
Legyek én az álmod,
s Te a lelkem álma!
Azt hiszem, hogy van még
hitelem az Istennél.
Jutalom vagy nekem,
bár ha Te is úgy vennél!
Jutalom ez nekem,
vétkes énem kapja.
Karod fonjon körül,
reményeknek anyja!

HITVESEMHEZ

Titkolom a papír szélein
a rostokat…
Ahol a húrokhoz ér,
üt, csavar az ujj,
ott köröket szakító kráterré hámlik a bőr.
…
A feszengve figyelő szemtől is
megmarad végül a ránc,
és megkopik a szív, nagyon,
a hozzád közel eső részén.

Hol benned nyugodtam,
most fél magam vagyok,
s piciny talpad emlékét követem
a minket őriző helyeken.
Még kint rekedt egészem voltál,
s most bennem maró, szép,
de idegen.

HOL NYUGODHATNÉK MEG?

Amíg mellettem aludtál,
elgondolkodtam.
Téged néztelek,
de gondolatomban
ott voltam ismét,
hol mi ketten jártunk;
árokba léptünk,
s egy csókra megálltunk.
Hol nyugodhatnék meg?
Hol pihenhetnék le,
úgy, hogy ne lépjek rá
senkinek földjére!
Rohannék bármerre,
maradnék kedvemre,
nem emlékeznék
e felosztott Édenre!
Mellettem aludnál
s én nem gondolkodnék!
Téged néznélek,
és Tenálad járnék!
Bárki világában,
bárkivé válnék!
Egy csókért, hogy kérhessek,
az álmodba szállnék.

HUNYADI SZENT JÁNOS

Felébredni, s mássá összeállni.
Olasz-német honban, Kapisztráni,
nem hagy a regula éggé válni…
magad élvén felravatalozni:

Széttárt kézzel fekszem oltár elé,
testem körül gyertyák tűzkeresztté
egybe forrnak, szemem vize csordul,
fénykrisztusságomat veszem zsoldul.

Vérem hullajtása tanúm, testvér;
egész éltemet adtam Jézusér’!
Az Ő nevét nem csak szám hordozta:
szívem, vörös rózsa volt annak lakása.

HŰSÉG

Ha már nem leszel is,
hadd járjak ide
a virágokhoz, kérlek...!
Nem lesz erőm
a jóságot sugárzó adók
erősítőjének maradni,
ha nem lesz emlékem arról,
hogy valaha hittem azt,
ami nincs.

IDENTITÁS MÉRŐ-KIJELZŐ

Eső illatú mező!
Köszönöm!
Jó itt egyedül.
Így nem terjengek,
nem beszélek semmiről, hogy
szavaimmal elvegyek egy
darabot a teljesből.
És a tűz ami Egy Tűzből jön,
a lélek ami ugyanaz a Lélek,
lemérheti kívülállóságomat.
Mérgező minőségem fura tüskéitől
mentem Földemet,
és egész nap tekergek inkább
erdőiben, kukoricásaiban…
mert semmit sem tudok.
Csak nézek és hagyom, hogy
előttem égjen el
az eltávolodásába
belehülyült emberiség.
Marad:
politikushamu,
háziasszonyhamu,
világsztárhamu,
csecsmőhamu,
Jézushamu.

IGAZ HISZEKEGY

Nem idézheted elő!
Nem pusztíthatod el!
A szentség önmaga.
Szótól nem kushad
és nem bimbózik,
hiába gereblyézed az
egész k..va világodat!
Úgyis elindul
a tisztaság antiteste
frigid szondák alatt fekvő,
falánk bábjaink ellen!

Köss a hátadra, legalább,
ha már nem bírsz magaddal!!
Párlassz, mint a törkölyt,
tégy mellet a számba,
kussoltass el!!
…
hallgattass dobogást
mellkasod melegéhez szorítva
reszkető, piciny testemet!

De ne úgy legyen, ahogy
én akarom,
hanem, ahogy Te!

IGAZ LÉLEKZET

Nem emelem magam elé a karom.
Csak úgy gyalogolok a hűs takarójú párákba.
Hunyt szemhéjam pajzsa alatt
hordozom köldökeiteket.
Mint papírt a viasz,
átzsírozta már, lent legelésző lombjainkat, a fagy,
és toló, tessékelő leheletű szellem
kristályosította rá ágainkra,
nyílhegyerdőnyi jégkvarcát.

Bagoly szemébe vész a tér,
amint a csillámszemerkélés
tüllbaldachinjának sípolását figyelve,
lelkem nászi fekhelyét vetem.
…
Szeretőm!
Dús melleidre bújok,
és meséid szavaihoz,
ligeteink sóhajához…
mert hús-vér vagyok én is,
valakinek gyermeke.
Rejtett színeink egymásba suhannak,
ahogy testünket hűtve láthatatlanítjuk
kilégzéseinket.

Ó, egymásba aludnám magunkat…,
de havon fekve az álmodhat csak,
ki maga is az, ami a hó.

IGAZHOZÓ

Ítélni nem tanítlak Téged,
Te felszínbe őszült, kedves kisgyerek!
Különböztess csak, s ha kéred,
ama aranyfényű út lesz életed!
Megremeg mi benned ül, s kevély,
ez örömben fürdőző, galád világ.
Haragra gyúlni rest lesz, lusta lény,
s úgy látod is, és nem csak hiszed a halált.
Tudatlan’ lüktet körötted a lét,
a pap, így minden kudarcnak örül,
s omlott temploma minél több kövét
elhordja kincsként, de mégis börtönül.
Értsd meg, sötét, tájképfestő herceg,
a sors szeret, így hozzád idomul!
Ha perceg, a csontban, csak aranyszú perceg.
Valós önmagadnak jár a véred… élet,
s igazhozó italul.

ÍGY VAGYUNK

Menjünk, üljünk le még százszor
a nagy ház tövébe!
Sodorjunk még párszor, és
nagyapák körébe, bátran merüljünk be!
Kurta napok után, szálljunk fel a fűre!
Rózsa ujjú hajnalt vessünk fehér tűzre!
Mit nekünk gyengeség!
Pusztuljon a bánat!
Feledjük a munkát, és
űzzük a szoknyákat, nyakra-főre!
Váltson zöldre ez a szürke világ!
Máglyán égjenek a libák,
s csak tiszta, szűzi csodákat kergessünk!
Szemükbe vágy keltő álmot csöpögtessünk!
Oldozzuk a gyeplőt,
raboljuk a szép lányt!
Ki azt hiszi, e két úr
ördöghitre tért át,
merőben téved az!
Szánkról már több panasz,
nem száll emberfülbe!
Voltunk kettő szürke,
de a szürkeségre,
teszünk már magasról!
Menjünk!
Üljünk le még százszor
a nagy ház tövébe!

ÍGY VAGYUNK

Menjünk, üljünk le még százszor
a nagy ház tövébe!
Sodorjunk még párszor, és
nagyapák körébe, bátran merüljünk be!
Kurta napok után, szálljunk fel a fűre!
Rózsa ujjú hajnalt vessünk fehér tűzre!
Mit nekünk gyengeség!
Pusztuljon a bánat!
Feledjük a munkát, és
űzzük a szoknyákat, nyakra-főre!
Váltson zöldre ez a szürke világ!
Máglyán égjenek a libák,
s csak tiszta, szűzi csodákat kergessünk!
Szemükbe vágy keltő álmot csöpögtessünk!
Oldozzuk a gyeplőt,
raboljuk a szép lányt!
Ki azt hiszi, e két úr
ördöghitre tért át,
merőben téved az!
Szánkról már több panasz,
nem száll emberfülbe!
Voltunk kettő szürke,
de a szürkeségre,
teszünk már magasról!
Menjünk!
Üljünk le még százszor
a nagy ház tövébe!

IKSZKÉZ

Én legalább kiverem
ha jön a jövés jövése,
az adódás adódása!
És beverem ha makkot áhít
a magunknak be nem ismerés!!
Fuck yourself again!
Anális inkább!!
…
Prüdségkompótot
az álszentség cselédjeinek!
Váá! Váá! Váá!

Lószív!
Solar-lunárium!

ISZÁKTHEPROPHET

Ma villámlott itt.
Kiesett a anyám.
A anyám.

Olyan szépet írtam
a Nagy Szellem evezőivel!
Olyan karakánt!
Bimbó remegtetőt!
Lúdbőr gyalázót.
Gyökéren át smárolósat.

Elillanok a legyekkel, míg
kis, kínai rendszámú buszon
viszi az én érdes károgásom
az öreg szuvas nő.
Hét szavas, savas, Csuvas
és Szamojéd csuta kutató.

Malmoztunk, meg száradt
kalocsait fűztünk
a hántós -fosztós -morzsolós esték
füsttől kékesszürke tévéfilmjei előtt.

Jött a ráncos, csörgő rázó,
fekete tollas lángember!
Lilává lettek a nyelvek,
s a lovacskák
ott álltak szerte, körülöttem…
míg fejet s kezet emeltem,
hogy jó szó szót kövessen…
szétszórtam magam:
rügyem, s a virágokat.

IT EGO ARCANA DEI

Túl erős voltam…
csak azért sírtam mindig.
Beutaztam a szememen,
s mint kórószikla,
száradt múmia,
úgy aludt idekint ülve egy test.
Ördög bábnak nézték,
parasztok jöttek,
kapákkal széjjelverték.

Vándoroltam, mint télen a fák,
de megvolt az irtás… s most
nincs hová visszatérni.

JESSZUS MENNYIT JÖVEDELMEZ

Megállnak, megölnek, mennek is.
Törvényt írnak saját mentésükre,
kaput hagynak, és csak ők ismerik.
Villanypásztor gyárakban
robotoltatják a marhát,
aki csak azt eheti,
amit tőlük vehet.
…
És akik a kényelmes, örök háborúik helyett,
kis harccal vívott, nagy békességet beszélnek,
az ő kutyáik fogai által térnek át,
vagy pusztulnak el.

JÓMAGAMRÓL

„Pest felszabadult romjai! Jaj, nem tudok ujjongani!” (Vas István )

E könnyed, füstös korban
nem érdem; írni nem hatalom.
A tinta illat bent az orrban
mást jelent, s én elhagyom
a költők hanyag büszkeségét…
mert megadatik, hogy megtehetem.
S ha irigyelve, mások sorsom kérnék,
kedvük erre ím, most örömmel szegem.
Mert rész vagyok és gyarló,
s én kereszteltem meg önmagam!
Lehet, hogy így lettem én ajtó,
de a termek keresztsége hátra van.

JÓZSEF A. U. 52.

Egy pihével kezd a délután.
A lugas szájában,
falu-sziesztában
nyitódik, csukódik
a madárfüttyös csendben
a konyhaablak.
Elkölt már a leves,
s a bukta épp vénülő családdá
lényegül.
Gyermekkorom háromkerekűsége
szemerkél most,
miben a szomszéd is
mindig azt vetette,
azt aratta, amit bátyám,
s nagyanyám...
miben alvás simult a homlokomra
harangszó után.
Miben hol gyorsan, hol lassan
múlt a hét,
s most huszonhat évet éppen élt
magamra rákiáltják a vént,
az öreget...
hogy „ott a költő úr,
ki székén elszenderedett!”
Hisz’ már a fák sem azok!
Hisz’ már a termőföld is
jajjal csípi magába
a plántált magzatot;
az ugarkát, tököt,
paprikát, babot.
...
Fölrepedt a múlt,
és málna illatú,
vaníliás cukros esteket köszönt
a visszanéző lélek...
ahogy elmereng
és könnyet ejt
a csillám tündökléseken...
darázs oltja szomját
ezen könnyeken.

KÉCCSATTOS LAPTOPP

Vastag keretes percek.
Snob light-menthol!
Hagylak elhamvadni…

hagylak!
Így jártáá!
Ennyit attá ki.

KEPHER EM HAT

Mindketten sírunk.
Két bagoly röppent el egy ágról.
…
Bennem kellett ennek másnak lennie.

Ide jössz, megérintelek és
bölcsődbe visszatérsz.
Meglátom amit gondolsz,
tudom azt ami vagy.
Köldököm alól útjára bocsátom
gondoskodásom aranyzsinegét.
Erőgyökeret eresztek, hogy
Anyánkba hatolhasson
a bocsánatkérésed.

A mesét komolyan hallgatók
mennyében ülj most kicsit,
mert a valót távolinak tudók poklát
átfújom fehér tűzzel!
Így választom le húsomról
a fogait belém vető emberkutyát,
ki úgy jár mint bíró, bölcs,
és halált uszítva mutat, üvöltve.
Elporlad pillantásomtól!
Lényét feddhetetlen lénybe feledem,
s mikor kinyitja a világok közti szemet,
érett gyümölcsként
a kosaramba hull.

KETTÉHASADT

Mieink lesznek a napszakok,
a színek, hangok, illatok…
a csókban lakó ízek,
az évszakok, az évek…
a hőn szeretés láza,
és egymásért a hála.
Így hittünk, égve, délelőtt,
már délben kéngőzös éj köszönt.
Kettéhasadt a láthatár,
de kísérteni még visszajár
az ítélethirdető békesség…
Gonosz gond úgy büntettessék:
legeslegjobb jóra adassék!
Legeslegjobb jóra adassék!

KETTEN A MEZŐN

… s itt, épp itt.
Megérintett.
-Menj kis hernyó!
Sárga sünhernyó!
Éld eztán
lepke életed!

KILÁTÁSAINK

Ha nem lenne más sós
csak a vér,
nem szólna ima itt
senkiér’
hisz’ egy sem maradna
ki éhsége felett
tudná tartani
az isteneket.

KILENC

1.

Megmosnád a lábam?
Templomokat nézünk, állatot zabálunk.
Összetapossuk a játékokat…
pedig minden örökké lehetne.
Mint az, akit láttam.
Vérzett a szíve.
Kenyeret akart…
mondtam, nem vagyok pék.
Kínozni akart…
nem vagyok áldozat.
Ölni akart.
Nő volt, és a hatodik pohárral is megitta.
Kassák vázlatok polkáztak a melltartója
belsejében.
Virág vagyok, nyílok,
ott sem maradtam soká,
ám a látványból, amit hoztam,
világot lehetne építeni.

2.

A nevedben ölök, a számládra iszom…
megjövök, mire a vendégek is.
Kérődzik a halál.
Gyere nagyapa kertjébe!
Te kellesz méregnek!
Te.

3.

A valóságod bennem győzött,
a mázad meg rajtad.
Sírnék helyetted is,
bírnád helyettem is.
De ezt is, persze, mindig az látja csak,
aki sír.

4.

A dekkjeidre lépek,
mások füstjét szívom a szádból.
Ez vagy magadhoz képest.

5.

Fáklyámat dobom kutadba.
Feltör a megbántott sötét.

6.

Legalább azt tudnád,
miért remeg a karod,
amivel ütsz!
…
Védekeznék,
de az első óráinkkal van tele
a kezem.

7.

Felpuffadt világunk átkozódó papjai,
még születése előtt
megölik a királyukat.
…
Faszom and son.

8.

Orgazmometer.
…
Mondasz egy nevet,
mondok egy árat.
De ne gyere nekem,
a kapunál
az amnéziáddal!

9.

1. nem ítélni
2. megkezdeni
3. felmutatni
4. gyönyörködni
5. elengedni
6. …
7. …
8. …
9. …
1.

KISASSZONY ÉS KATONASORS / 1917.

Kezedben tartod kezem helyét,
a levegő tükrében, a szemét
látod képzelt hercegednek…
s báli ruhákban kerengnek
körötted,
álmodó urak.

Mindent lát szemed, hát mutasd meg,
harcban, katonák, hogy estek!
Sárban, piszokban feküdtek,
alvadt vér-gyümölcsöt teremtek
mellükből, skarlát lyukak.

KOSÁR

Nincs hová szöknünk.
Nádban bujdoklók vagyunk,
s az éjben, a ködben
nem hisszük el a nagy tér neszeit.
Pedig mindegy, hogy milyen távol
van a rókatündér orra!
És mindegy a virág nyugtalansága!
Fűz-nagyanyó örül és dudorászik.
Világíthatna ám a szemünk.
Bevilágolná a dolgokat!
De mi is csak az a fegyver tudunk lenni
amellyel Jézus öngyilkos lett
annak idején!

KÖRÖSKÖRÜL

Ne nézd a vérem, az csak vér!
Ki termő-mennynek port ígér,
sokkal finomabb kulcsot kér.
Harmadiknak éltiér’
kesergő világot pofoz,
de irigy festékes doboz
az utcán sétáló összes test.
Szürkéhez nyúl,
azzal fest.

KÖSZÖNETTEL ADÓZVA

Amíg figyeltél rám,
nyugalmat találtam.
Megpihentem nálad,
mikor elfáradt a lábam.

Őszi merengésbe
halkultak az évek,
testvéremként féltlek,
úgy szeretlek téged.

Most, hogy nem ügyelsz már,
sorsom beengedem.
Suttogására, ím,
megnyitom a fülem.

Fák fölött suhanok,
hegyekről kiáltok.
Más karjában oltom el
este a világot.

KÖSZÖNVE A VÉRNEK

Térdelvén megbocsátó vízbe,
bokám és csuklóim szabaddá téve
kínálom testemet keresztségedre.
…
Patak az Isten.
Nézem… körülfolyva lábaim,
hogyan bukdácsol.
Sebezném magam, s vérem csepegve
omlana habokba, s víz közé vegyülve
úszna halálba, távozna, lehűlne.
Vízből lett testem, így jaj,
vízbe kerülne.
…
könnyébe a légnek,
italába égnek.
Hullana karokra,
ha keresztre feszülnek,
sebekbe hatolván,
köszönve a vérnek.

KÜZDELMEKTŐL VALÓ MEGSZABADULÁS EZ

Önös én-csontodtól
válaszd el a tested!
Félős vágy-testedtől
szabadítsd a lelked!
Benső fennen-magad;
hallgattasd nagy Éned!
Taglóz még a közös
emberemlékezet.

Élő, Egy, Nagy Szellem
hassa át szellemed!
Tengermélyből gyöngyöt,
akképp emel Téged…
embermélyből ment egy
Eredendő Embert.
Nem szó, sem nem módszer
ami szabadíthat:
engedd Őt magaddá,
s engedd Ővé magad!

LÁTSZOM

Mit itatsz velem, te méh!

Fenyőforgács illat illan…
Illik elesni?
…
Kérdés nélkül kuporgok itt,
a vörös sötétben.
Figyelek, végig az előszobák
anyjának hosszán,
és ezerszer is kinyitom a szemem.

Partifecskék raja suhan
a lassú függönyök között.
Forrósodunk, kedves…
forrósodunk.
Míg hideg nem lesz a tűz,
míg el nem aléltat minket
a sok ölelve ölő ember,
míg arannyá nem válik
testünk parazsa…
míg halálra nem ég,
aki bennünket csókol!

LEHETETLEN ÉNEK

Önmagát kiköltő madár
lelkében nőtt fán hangicsál.
Akkor nyelte le a magját
mikor tojásán fordult át.
Azért nyelte annak magját:
meghallotta saját hangját.
Hangját nem hallotta volna;
választ arra nem dalolna.
Hogyha választ nem dalolna
a tojásán nem fordulna.
Nem fordulna a tojásán,
nem vidulna kibújásán.
Tojásából ha nem bújna,
ez a vers nem róla szólna.
Hogyha nem lenne ez a vers
mag se volna, sem min nevess.

LÉTHOSSZNYI LÁTSZAT

Sem tolvaj, sem meglopott
nem vagyok…
Sem létem tartója, vagy
eldobója!
Ha visz a dolgom, vele lépek,
s megállok az aranyló búza ölében.
Elmerengek ott,
mosolygó élesség hüvelyébe teszem
huncut faszságomat,
és a való harangságba szűntetem bele
mellkasom kondulásait.
Isten nem tudja, milyen
szomorú ez!
Azért lettem, hogy
megmutassam Neki.
De mit számít ez!
Ha a májához mért, ittam,
ha a szívéhez mért, sírtam,
s álmomban mindig
visszafolytam az örök kiáradáson,
hogy aztán
megint az engem égető hiány
hamis ébredésébe süllyedve
higgyem el
a saját hazugságomat.

MÁR MOST MEGVETEM…

Már most megvetem a holnapi ágyat,
családom, hitvesem, szentem.
A test lefekszik, a lélek állva marad,
s e renden túli értékrendben
csodás előtér a lángos háttér elé:
a füzet, a toll;
e társak éjszakára.
Már csak egyet alszunk,
jössz, és megfizetsz, te menny sugára,
magaddal, hisz jutalmul küldetsz
az elhajított ezüstpénzekért…
a lelket csonkító, érdek-bagázs
okozta szép sebeimért!
Beforrnak-e, s ha igen,
leszek-e még!
Élet-e az, akarom-e szőrén ülni
az erő erét!
Bírom-e, e nép nélküli ország
vállán megtartani magam?!
Írjam, éljem, mi volt,
vagy haljam: még ami hátra van?!

Most, csak megvetem nekünk a holnapi ágyat,
családom, hitvesem, szentem.
A test lefekszik, a lélek állva lázad,
s e renden túli értékrendben,
hagyd, a jók dolga a jóság!
Ezek itt inkább fölfordítják
egymást vele,
s fölfordulnak!
Egyedül marad a költő,
s betűs kopját faragnak neki
a lyukas zászlók alatt.
„Egy sem állhat meg előttem Terajtad kívül!”
Ez lesz rajta, meg, hogy
„Te, emberek közt a legemberebb…!
Megvert e rossz korral az Isten,
de cserébe megáldott veled!
E más fizikájú, eladott honban,
neked mindkét oldaladba
osztottak szívet.
S én úgy szerettelek ezért, társam, szerelmem,
hogy oda’dtam érted
az egyszülött Istenemet…”

MÁR VÖRÖS ITTHON A LEVÉL

Tenyeremben van a bolygó,
s Te bármily közel is vagy rajta
hozzám,
csak a melleid közt hallhatod,
ahogy mormolom a neved.
Már eljöttek az arany-napok.
Lenyelt könnyétől barnul,
vörösödik a Vértes,
s a völgyben megnyugvó melegségben,
sárgultan hajlong az öregedő,
lábain állva télbe ájuló
tengeri-tenger.

Hogy szorongat az ősz!
Torkot, szívet, füvet, fát, követ…
s amerre Te vagy,
ott dereng a táj fölött
az az arccá forró fényesség.
Szemeid szenei gyulladnak ott,
és tölgyet ölelsz,
kavicsot hajítasz,
meztéláb rohansz a réten,
széttárt karokkal, sikoltva.
Akárha itthon tennéd,
olyanképpen.
S ezt teszem én…
mintha ott lennék, veled.

MECHA INTO ORGA

Felhők közt ülő
alkonytelérre dermedt
az erdő...
enged a merev lét görcse.
Én könnyed sóhajt adok,
Ő sírós földszagot.
Itt szórtam melledbe
a jót rejtő magot!
Még emlékszel,
hideg volt bőrünkön
az eső?!

Lám, fulladni kell a valódisághoz,
és gyógyírként venni a tisztuláshoz
a megbántott lények
moshatatlan jelét!
De elég!
...
csak nyelek egyre az éhség helyett is,
mert kell az ajkad;
a régi, kedves kis forróság!

S bár nem húsod már a húsom rég,
és nem hordod többé bőrödként
bibédet csodáló íriszem,
Tőled valódi mindenem!
...izzó ösvényünk
vörös fái alatt.

MEGASUPERRADIOEDITLIGHTLIFE

Oeszre eebredtem stop
Itt oldalt…
ugyanaz várja lépéseim,
hisz’ szem elől tévesztett kicsit
titeket az Isten.
Mit tehetnék?!
Szót nem értetek,
fényt nem láttok.
Oeszre eebredek stop
és kész.
Ez télen megment,
nyáron enyhít,
és örökké gyönyörködtet.

MEGINT FOROG

26 évet finomultam.
Vizeltem, hogy fröcsögése
ne ártson a támláknak,
ülőkéknek…, ülőknek,
ópiumkúp tevőknek,
és felébredt a
szabályozhatatlan mozgás
művésze most bennem.
Idáig ittam ezért…
s az énjeimért tettem
kamrába a kedvem.
Tudom, hogy ott kezdtem,
ahol abba hagytam régen…
Mely mell lesz most végem,
s mely méhszáj?!

MÉLÁZNI ATYÁMMAL

Lekicsinyít magának olyanra,
mint amilyennek hét méterről látsz…
Gerincem végig nyúlik jobb alkarján,
úgy emel mellére.
Meztelen, sima, szomorú ló-szemű
Ég-atyám, egy könnyel gyászol.
Spirálbölcsőjének némaságába
hajítom félelmeim.

Tenyeremben elférsz Te is… és
én az Ő tenyerében.

Nem értheted, mit üvöltök itt össze
évezredeink humuszában, mert
jól beszélni
soha sem lehet megtanulni,
csak jól hallgatni.

MIÉRT VAN AZ ÁLOM?

Az est, ki vádló,
s perbe fogván a teljes tegnapot,
kitartó, jó gáton álló!
Ítélő szemétől gyakran borzadok!
Az éj, ki ringó, ringató,
dajka s bölcső egybeforrva altat el.
Benne minden pipaszár jó,
mind mi nappal nem lélegzik, nem szelel.
Így a lélek, nevető, síró,
nyugalmat lel képek, hangok mögött.
S nem földi, csak égi bíró
matat dúskálva szellemlimlom között.
S így a summa, zárszó
Élet-mérleg serpenyőn ér, s megremegtet.
Lét-csatánkban vezet bársony zászló,
s ítélet szerint választjuk fegyverünket.
…
Megmér az álom
s tetten, nyugalmon ítél.
Meg kell találnom, mi több,
s nagyobb halálon!
Egyből kettő,
kettőből három…
s a háromban ismét az
Egyet találom.
Ebben segít,
ezért mér minket
az álom.

MIKOR JOÓS ZSÓFIVAL, A LEGJOBB BARÁTOMMAL,
A SZERETET VÍZJELÉT KERESVE ÁLLUNK A JÓ HELYEMEN

Vízjelet láthatsz szellemem vékonyában,
csak az alkony elé állok, s te mögém.
Balunkon, párként, a felmentő halál van,
s táncolunk utolsó óráink helyén.

Saját dalunkkal öljük meg magunkat,
jót rosszra cserélve, majd azután viszont.
Fáradt testem lett bölcsője harcodnak,
tükreink’ egymásnak fordítva osont,

menekült, tenyerét szájára rátéve…
előlünk futott, a szemét is elrejtve,
tévesztő, leírás-lényegét elejtve,
a szópajzzsal vértezett megszokás.

Kinyitom szemem, de nem nézek.
Ha vérzik a világ, én nem vérzek.
Magyarázatából nem kérek,
csak egy újabb rétegnyi rossz kéreg!

Nekünk a teljesség csendessége kell.

MULADHARAKIRI PITECHUS

Míg nyaldosva van,
csak addig bólogat,
s csíkosra veri
a tószemű lovat.
Fát nevel,
hogy újabb fejszenyélnek
szolgáljon,
s e kályha testű érdek
gyóntatója,
tisztelhentese:
maga magából gyártott
istene.

MŰDAL A FIZETSÉGRŐL / A szakrális királyért felszólalva:

- Pásztor, vidd át nyájamat a világon;
jámbor légy, és így könnyíts az igámon!
Farkas, nagy sas ne dézsmáljon belőlük,
tüskét, mérget vedd el, rejtsd el előlük!

Mit kérsz érte, ha már szépen átvitted...
fizetséged mi legyen, ha megvédted?
- Nem marad meg a pénz nálam, ismered!
A nyáj maradjon azzal, akit megszeret!

- Mit számít, hogy kit szeret, ha levágják?
Elengednéd? Földjét mindenhol lakják!
- Elengedem, kését ő válassza meg;
zsúfolt Föld helyett nyáj-mennybe megy.

- Nem okos az, nem bír majd választani;
birkanépből nem tudsz sólymokat támasztani!
- Pásztor után menni, lásd, elég okos;
s elég, ha a pásztora elég okos.

NAGY KÉVÉK

Lógok neked egy csókkal,
csak a halottsiratókkal
el kell bánnom, kedves.
Felemelő perc lesz,
ha végre ölelhetlek!

Elhalmozlak jóval,
lélek-arató dal
hangzik bentről, édes.
Búzám te lelked lesz,
nagy kévékbe kötlek!

Bánat hullt a hóval,
öröm kél a szóval.
Napom száraz, érdes,
ha nem velem vagy, s kéjes
fájdalmak gyötörnek!

De felhangzik a bordal,
és lecsúszik a borral
minden perc, mi rémes,
ha lényed értem repdes,
s ha párodnak én kellek!

Ha végre ölelhetlek,
nagy kévékbe kötlek,
bár fájdalmak gyötörnek,
már baldachin-felleg

az, mi minket vár!

NEKTEK ÍROK, NEM MAGAMNAK / Radnóti szól

Nektek írok, nem magamnak!
Eltakar majd föld, fű, harmat,
s nem akar már több alkalmat,
elmém…
versek olvasgatására.

Kitaszított leszek holnap,
mint a parttól lökött csónak,
s nem használ költő-hatalmat,
kergén…
agyam virgonc oldalága.

NEMES VAGYOK?

Nagyapámnak, valaha még megvolt
a Török-Zselenszky-ek kutyabőre.
Nem tudni, hogy Ő szökött-e,
vagy ’56 szökött-e Őelőle.

Azóta már biztos meghótt.
Ezredes volt, nem tudom mi lett belőle.
Azt hiszem, hogy nem árt tennem
magasról arra a kutyabőrre.

NÉZLEK

Ezen az Istentől okádott kolduson
nem segít segítés!
Te nem, de én tudom mit beszélek,
s ha azt mondom: nyallak, nyellek,
te halott vagy!…
Mert az én nyelvem szív!
Az én csókom lélek.

NŐ A HÓBAN, VARJAKKAL

Mérgező falú templomban szültek,
kéjtől vonagló asszonyra küldtek.
Ondóval, nyállal, vérrel teremtek;
szurok-madárként nemzek fiat.

Szemét az egyiknek, másiknak száját
bevarrom, küldök sok gyíkszolgát hozzád.
Keressék benned a hitvesem hangját…
Te vagy az hátha kit nőül fogad

e gyalázatos szív!

OLTÁRSÁG / Édesanyámnak

Majdani öregségünk
ráncait csókolom rád,
Te anyát veszített,
s így teljes percektől
végleg megfosztott!

A fára aggatott, szögezett
ezüstös ember háza
most csendes.
Kinti éjtől búvik ott
a faasztal…
s a fehér szín abroszra
diófa pác-vérből
bor borul,
s utolsót gurul
a színarany serleg.
Feleszem a testet
s feliszom a vért!
Nem üres szó száll,
mert szállok mindenért
majd én…
majd én…
majd én a szó helyett.

OLVASMÁNY

Dráma... vissza se kell hozzad...
járda gyémántjain meg ne csússz!
Tested fedd fel ma a Holdnak,
zöldes csillagok tejében ússz!

Gránát-hajaddal fond körbe
mentő feledésem: combjaid!
Súvaszd mézes sírgödrödbe
lelkem: zsákmányod cafatjait!

Olvasd belőlem a betűt!
Szemed nyomán csak tiszta lap...
az se: a világtól elüt;
tépd ki, jobb, ha annyi sem marad!

OLYANKOR

Nincs már senki akit hinnék,
csak a Te önzésed vezethet
nekem is tetsző napokra.
Csak arcod látásakor
világol előttem remény,
s hetedik szemem előtt
a méreg is kiválik
a tiszta vérrel,
világ harapta sebeinkből.

Eztán filmem már csak
élőfádba forgatom.
Szemem lencséjén,
szívem aranyán át
gyúrom élővé rád a jelent,
s haraplak is, hátha odafönt még
számon kérik rajtam az ízed.

Nyelj le könnyeiddel,
mielőtt a földbe
visszaköpnél…
áldott vagy Te a hóhérok között,
s áldott én is,
ki félszednek gyümölcse vagyok.

OPERA MEDICEA LAURENZIANA

Mindig van új virág,
mindegy, hogy kiről van itt
ez a kép…
Kell a hulla a szépség színe elé.
Csak ember hiszi,
hogy láng a Tűz…
de bal szememben már
rázkódni látszik a főhajó.

Készülj, szépítkezz, hülye századom!
Vedd fel a kormos kis
vérmintás kosz-ruhád!
Jövök…, és szavammal
leszaggatom rólad!

OSZTAT

Ki szeret Téged bennem,
és ez, Tebenned kit szeret?
Mi késztet levegőt vennem,
s bár a levegő, nekem a Te neved,
fáj ez a név,
és fáj vele minden nagylevegő,
belégzek, ki semmit!
Gyere csak, karmokkal ölelő,
gyere csak, állj meg
a szívem, s a Nap között,
hadd higgyem örökké:
Te vagy Nap,
s szép szemeid mögött
a quazár, mi munkál,
már mindig csak én leszek…
s aranyat termek az íriszed
mélyén, ha csókunkban elveszek!

Ki átkoz Téged bennem,
és ez, Tebenned kit átkoz?
Mily’ erő hajtja meg
csigahéj-bokádhoz
gond-ráncos homlokom,
s mily’ erő, melytől bírom
e vérszínű folt-rossz
szívfogyatkozást?
Nem akarom! Nem akarom!
Viselem csak
ez angyali velünk szórakozást.

Egy minden lépéssel könnyebb lény nyomán…
Mégis, hogy hibázhattuk el
a fényes utat?!
Istent temetve, hogy lettünk,
akik a gödörbe szórták
kis marék, becses csillagukat?

Ő AZ, AKI

Eljön és kereszteletlen lesz…
sehová sem tartozó.
Nem kiválasztott nép közül jön,
és hagyományos vérvonalból való
sem lesz, csodát sem tesz,
s lehet, nem mutat majd semmit.
Érkezni fog fényes, nagy felhőkön,
elmegy csendben s nem illet majd senkit
semmi szóval, csupán szomorú lesz,
s mindenkinek hátra hagyja, amiért tesz:
Erősnek ellenséget,
különbnek ellentétet.
Evőknek nagy éhséget,
utat a lépdelőknek.
Vágyat az elégedetlennek.
A vallóknak sok véres keresztet.
Szeretni valót a szeretetnek,
és Egyet minden egyes Egynek.

ÖNVALÓM

Meleg jég…
türkizkék.
Erdőség-boltív felettünk.
A középút hatalmas hangja
a szívünkben,
és fény-talpainkkal lépünk itt,
földszagú hajnalokon,
perzselt húson,
átkozódó, vörös szemeken,
gonosznak szolgáin.
Szivárványburok,
buborékpajzs véd,
s méltóságunk a szelídség.
Egyszerű az ilyen élet.
Csak úgy-élet,
EMBER-lét.
Meleg jég…
Türkizkék.

ÖREGEDÉS

Ez a horizont a szándék
mezsgyéje.
Dübörög ahogy közeleg.
Szűkül nagy robajjal össze felé,
hogy rám záruljon életem végén,
mint egy rabló virágzat.
Rám küldi Pilléi előőrsét,
hogy bepaskoljanak
tonnás ütéseikkel,
hogy orrom eleredt vérébe
hintsék szárnyuk aranyát.
Megragad egy.
Vergődünk,
majd eltűnik, mint mely lény
beivódni képes
ezen emlős-testbe…
Megragad még egy,
majd másik,
és újabbak tűnnek el.
Ők a víz, én a föld…
míg az idő képzelt lovát
szőrén üljük,
ők adják magukat,
én feliszom mindenüket.
Száradva felválik a bőröm,
mint az eltűnt holtágat sóvárgó,
vénné vált meder.

Ember magasságban a segítők lábai.
Körben lebbennek, kézen fogva egymást.
Áttetszően…, csak én látom őket.

Egy távoli kórus dúdol most
szöveg nélküli misét.

ÖRÖK JELEN SZKÍTA-MÁS

Soha sem inni, és mégis
mindig üveg bor után lenni.
Sosem utazni, és úgyis
mindenhol egyszerre lenni…

Addig is hinni az ős jót,
míg a tolvajok ege fönn felhős.
Itt áll, ki meg sohasem hótt:
tám, turul jelen szkíta hős.

ÖRÖM > ODA

6-4
6-2
6-5
6-3
Nyújtok, gyúrok, eddzek.
Konyakmeggyen vagyok.
Húú! Emáj!

PÁLYÁZÓK HELYE

Kijárok minden nőnek.
Szeretnemszeretet játszanak
testem részeivel szórva
beszántott útjainkat.
Kínzás nélkül is
elmondtam volna:
csak az a mi bajunk,
hogy örököt akarunk
a mindig változóba!
Most csonkaságom
ziháló sajgása
vágyja ide a halálos ágyat
hátha ott a végén majd
nem akar tovább hűtlenné lenni
az ember!
Izzó búra van a fejem körül is,
mert elette agyamból a szemeket a láz.

De mit várok
nagy spirálkarunk itteni sarkán,
hol a jóhoz is
sátánok elé kell
a tervet
benyújtani?!!

PIAZZA DEL DUOMO

Régi szándékok előtt hajolnak meg
e lopott kövek…
elmaradt újra a szép galamb röpte.
Zizeg valami a szőreink mentén
és lassan, biztosan
megszakad a szem.

PIOP-PIOP

Ki akarná elhagyni a szomját?!
Kell, hogy kelljen.
Az élesség a pillanaté!
Levélsárgító lehelés ő
a holnap előtt,
a tegnap után.

Ez egy kasza pengéje.
Így aki az idővel gondol,
csak a suhintások elmosódott
végtelenét és tompa moraját
létezheti.

Én a pengén ülve élek,
és tudom, hogy a konyhakések,
megtanulták,
csirkéink
vágás előtti
könyörgéseinek hangját.

Plotinos ugyan nem kérné, hogy szóval e világhoz kössék, s neki nem öröm, ha földi részét visszaidézik, írok róla mégis, hogy titeket hozzá vezesselek.

PLOTINOS HIEROPHANTES

Aranylón rezgő esteli árnyak
játszanak fáim alatt.
Fekélyben, lázban, Campaniában,
Plotinos halva maradt.

Királyi volt, s most Daimón az égben,
ajkán a szó megakadt.
Ammoniostól hallotta régen
mindazt, mit Isten akart:

járjon a létben, szemmel a mennyben,
s lábbal a poklok alatt!
Jóval a szívben, tollal a kézben
tanítsa, hogy mi maradt

mindannyiunkból mindahhoz képest,
mint mikor elindulánk.
Rólunk, e kerek világnyi szőttest
vesse le: anyag-ruhánk!

Dajka csecséről rideg világba
kihullt az aeteri száj.
Száz filozófia iskola látta,
s túl vitte őt a muszáj.

Így jutott aztán Ammonioshoz,
s lénye bizony megörült.
Egészítőt lelt ott minden rosszhoz,
két szeme mennybe került.

Úgy volt hát most már, ahogy az Isten
kimondta régi szavát:
Poklok alatt láb, szem meg az égben,
Plotinos népe javát

Ébredni hívó, fényteli szóval
szolgálta, amerre ment.
Így lett tanító – különb is jóval,
mint a sok többi, selejt. –

Szép Görög ünnep, Athéni gyász is
vendégnek vette be őt.
Atyjaként tudta fiú is, lány is,
szívükbe ő ada hőt.

Hazugság ellen megvédte mindig
valódi, szép igazát.
Jóra tekintett egész’ a sírig,
s jóvá is tette magát.

Dolgait aztán könyvekké tette
Thürosi Basileos,
fekélyes testét megsegítette
kedves Eustokhios.

Elbúcsúzott, s egy kígyót szorított
magához Napdelelőn,
kígyója falnak résébe kúszott,
bárány legelt a mezőn.

Aranylón rezgő, esteli árnyak
játszanak fáim alatt.
Kezemben tartott hagyatékában
Plotinos élve maradt.

Királyi volt, s most Daimón az égben,
ajkán a szó megakadt.
Általa kéri tőlem az Isten,
amit rég tőle akart.

POCOK-ÉN

Csak hizlalom magam egyre a
Kitalált-réten átrohanásra, hogy
aztán az értetlenkedés
bamba baglya öklendezze
csontom, hajam, körmöm,
és emészthetetlenné keményedett
szívemet.

PONDRÓDAL

Holló, holló, de szép szürke holló!
Mélyre bújik előled a pondró.
Úgy, ahogy az értelemtől búvik,
mind, akin a félelem tanyázik.

Ám a madár talál úgyis étket,
lárva-élet, úgyis így ér véget!
Látomásból kél ember-pillangó,
pondróból meg holt lesz, aztán holló.

Halálra szánt mindenkit a végzet,
halál miatt félelem az élet.
De hollót is tudás tesz emberré,
látás vált be halált, ím, életté.

Angyalság tesz embert, így
emberré.

PONT

Mi eltűnik itt, megjelenik máshol.
Mit magába vonz, másutt kivetül.
Épp ahogy a ruhát fordítják ki;
balra a jobb, s viszont átkerül.

A félnek fele, s annak is a fele
pontnyi önmagává roskad, s ím:
Nincs ideje, csak végtelen tere
párhuzamban: szín-hang, hang, és szín.

REZGÉS

Elemek, Aranyba.
Arany a Napba.
Napok a Fénybe.
A Fény, Világosba…

ének az Énbe.
Én a Szellembe.
Szellem Lélekbe.
Lélek az Egybe.

A köd, eszmélésbe.
A lét az Életbe.
Az egy az Egybe…
Az Egy az Egybe.

RÓZSA, DATOLYA, BÚZA

Nincs az elvonulás nélkül
én-megváltás, mely ékül
lényed díszítse szűrként.
E viselet szűr jó törvényt
a Grálba is Krisztus-vérnek;
Igyunk, és köpjük szélnek
ez őspatkányt irtó mérget!
Ne legyen szokásod, neved…
egy bolygó a sírod, s a kereszt
a Dél keresztje a síron.
És üstökös csóva írjon
sírverset rólad a csendre,
míg káosz vigyáz a rendre.
Jézus sebe a combján:
örvend a két oroszlán.
Sebéből rózsa nyílik,
datolya, búza hullik
földként, hogy új kor fedje,
s örömkönnyed öntözze.
…Hogy szeresd a szajha világot,
vonj reá gyönyörű álmot!
Önmegváltástól holtan,
s Megváltásba támadtan
így lehet isteni siker
az ember műve: az EMBER.

RÜGY ILLATOM

Az én szívemen is
furfangos az a fűszál.
Mosolyog,
bármi fröccsen is rá.
Beloplak a kertbe,
behúzlak…
Megfogom a virító,
zöld bogárkákat.
Itt! Itt a fűszál, nézd!
Úgy szeretlek, hogy
meztelenül üvöltök,
a hóban állva.
Kacagva vizelek,
s a bunkerek kettőhúsza vág meg,
dús melledre várva.
Billogot nyomsz talpaimhoz,
s nővé válok, aki nőket szeret.

Odakint, a Földön esik.
Pólyát teker rám,
saját bőréből szakítva gyolcsot,
vérző ajkú Pénelopé.
Kéjektől vonagolva harapta ki
szája cserepét…
Ó, hogy markolt, és
hogy sikoltott!
Fülembe nyalva-lehelve
nyögdöső szerelmet!
Tejében fürödtem, én,
a penészes száraz kenyér,
s most keresztvízként szórnak
Vénusz papnői engem,
a most kihajtó erdők csöndes avarjára.

Immár ettől tisztulva döföm
hajamba a tollat,
és köpök a zsenialításra,
mert az is köp ránk.
Inkább az egyszerű, mint én!
Inkább iszom aaa… világegyetemreee!!
…
mit képzel ez a papír!!

SALSULPHURMERKURIUM

Az ibolya, a sötétben is ibolya.
Türkizét világosban sem látod…
Csak a festő látja, s ki maga is azzá lesz.
De anyagban ugyanaz a só!
Mi fűszere a holtnak: az élet az.
Mi eszköze az életnek: a lét az.
Mi álma a léleknek: a szellem az.
Mi éjsötétje néki, az az én,
a sárga kén,
mely bűzlik, de ugyanúgy arany
szaporul tőle, ha a tudás-higany,
igaz szerelemben áldja,
s így, hármukat, végül
eggyé találja
ölni.

SEMMIÓTA

Ibolyásan derengve vezetnek
a bánat vonalai.
Az Alátekintő is
a térdeire hullott.
Vele meg a tiszta
csillagokkal élek,
s nem bánt, hogy
nálam, részetekre
már nincs több
kockacukor.

SÉTÁINKRÓL

Az ősz! Ő az én szerelmesem.
Kiadja lelkét s én karomba veszem.
Meghal, elszáll és a csókomért
ha már sok éven át úgy visszatért

mint hollóként a nyugtalan odaátról,
megemlékezvén szép sétáinkról,
egyszer majd én is az ő karjaiba térek.
Életre váltom be a hulló levél-létet.

SEXUALTEOZOPHY

Elúsznak mind,
a fontosnak hitt dolgok,
s mire felismered az arcod,
már másikat viselsz.
Ondód fröccsen a poratkák fejére,
azután rájuk térdelsz,
mikor imádkozol.

Én is verek még
egy utolsó, nagyot!
Elfoszlik előlem a bugyid selyme,
a szőröd zamata,
melleid dolmenjei...
és tejutam végig siklik
fénylő, mangaszemeidtől,
a duzzadó Hold-ajkaid közé.

Felsóhajtottuk magam,
egészen a kezdetig.

Minden spirál
harcolni látszott...
de már tudom,
hogy összekarolnak.

SONAR

Minthogy a hangot sincs, ami
vissza tartaná,
-hacsak az Isten nem merészebb
még magánál is-
széjjelszököm suta mozdulatokkal,
hisz’ először csinálom,
mert nem volt erre még
nálad nyomósabb okom.
Felkutatlak
behunyt szemekkel.
A kistemplom keresztjén leszek,
s ha fogod a jeleimet,
repülj, harapj,
hogy felhőn szeretkezésünk
pajkos mérföldei után,
vérünk cseppjeinek nyomán
a pokolba
visszataláljak!

SORS BARÁT AZ ALKÍMISTA

Nyakam rútul elfeküdtem.
A kövér párnával örül most
a felejtésünk ágya, s nézi ezt,
nagy önelégülten!
De engem, a mindenre hajlamost,
most,
e fájdalom késztet
a világosba nézni.

SUMMÁRIUM

Körbe jár a fejben a félsz…
Komló ízbe fordult ajkaid szövete.
Lilás fényben dobbanva kúszom
- gyászborostyán - az alvó gesztenyékre.

Tonnás levél hull rám is…
Nagyító, vének emlékezete.
Világra szálló bogár-bizalmunk
űz a vesztőhelyünkre.

SUTTYODBA

Vonal szád…
tizedet fizet a kéj urának.
Nyállal égetem rád,
ha nem veted le ruhád,
mit műhelyemből loptak
számodra,
ördögtársaid!

SZABADEGYHÁZA MA

Hantokat dobáltam a kertben.
Istállóban énekeltem.
Egy kérdésre sem feleltem,
csak a nyugalmat szerettem.

Kanásszal a mezőt jártam,
téli erdőt is csodáltam.
Jó sokféle Holdat láttam,
temetőben Jézust vártam.

Kicsiny házunk rozzant falú,
nagyanyám is már ősz hajú.
Málladozó, görnyedt tanú,
fényét vesztett, öreg falu;

szolga Szabadegyháza.

SZABADEGYHÁZA RÉG

A szederfa termésének íze:
halványrózsolajkérdés-vascukor.
Erre emlékezem, és a
minden percben más-sárga kazlakra…
ott a nevelőfalumban,
az est még tücskökkel köszönt,
és kutyák meséjét hallgatva,
utca lámpáját nyaggatva
altató látomásért…
nyugodt ájulásért
feküdtem én a vályog kisszobában,
elfeledtem azt, hogy kint a nagyvilágban
voltak ’56-ok,
lettek ’94-ek…
és, hogy lesznek még
akármennyik.

SZABÁLYTALAN LEÁNYKÉRÉS

Szerződést kötöttem Veled,
olyanná tesszük a poklokat,
hogy fájjon a mennybe távozás,
az, ki szemezget, oltogat

Te légy, s Neked meg én legyek,
finomságodból részt veszek,
verjük át ezt az életet
szövetkezzünk, hát adj kezet, Eszter!

Magadért Isten áldjon meg
ahogyan engem Teveled!
Hálánkként ezer gyermeket
szüljünk, műveljünk földeket,

Szelet, vizet, tüzet!
Mezítláb, gyalog az Istenbe,
látó csendünkkel üvöltve
járjunk, anyagunk szellembe

adjuk, és hetedhét ékzáron
túljussunk végül, kívánom,
akaratom, és országom;
legyél meg, szerelmem, asszonyom, Eszter!

SZEGEDI KOVÁCS GYÖRGYHÖZ

Haldoklásunk világ étke:
prósza, vérrel elkészítve!
Vesd kereszted úgy rám, bátyám,
mint előink új kenyérre!
Kezünk megtört ember keze,
ám szívünk, az Isten szíve!
Tüzes mérleg-nép ki ránk vár…
kísérj hát ki Te elükbe!
Keverj el hamis konkollyal,
s vess beléjük szent haraggal!
Vízként mormolj, csak csöpp áldást,
s nyugodj le a nyugvó Nappal!

SZEGÉNYES TESTÁMENTUM

Ki mondaná meg, hogy völgybe menjek?
Ökör mehet csak emelkedőnek,
s olyan még, aki valamit tudhat,
amit, kik bántják, aligha tudnak.

Tarisznyám égi igazzal telt meg,
hegyre hágok fel, nevezz ökörnek!
Tarisznyám belül, testem van kívül,
szívem felizzik, míg a Nap kihűl.

Hálám, kisördög! Köszönlek, Isten!
Osszatok áldást legfelső szinten
család - barátnak, menyasszonyomnak;
nem is tudták mért, csak támogattak.

Kívánom jusson népeknek jóság;
magyarok fényét, fogadni bírják!
Magyar fénymagja: Krisztus ruhája,
neveink sorra felírva rája.

Magyar élete: Jézusnak lelke,
Világmindenség templomunk telke.
E mindenség, mit hagyok Tirátok
hajtsatok, népek, Isten-virágot!

Hozzatok, népek, Isten-gyümölcsöt,
barátként gyertek, ha hozzám jöttök!
Szűnjetek lenni most már olyannak,
akik uszító, kény-hatalomnak

szolga-csóválnak, egymásnak esnek;
Tudás, méltóság kijusson Nektek!
Nem Ti akartok egymásnak esni;
e végett éltem; ezt felmutatni.

Bármely világból támadnak bujtók,
cipők orráig tilthatnak tiltók,
ruhátok húzzák országhatárnak,
Rátok aggatnak árcédulákat

nehéz a könnyűn erőt nem vehet!
Lélek, bölcsesség úgy is kincsetek!
Lélek, bölcsesség nem csak kincs: kard is!
Tollunk aranykard; forradalmunk is!

Merjetek, kérlek, egyet akarni,
rontóitokra már nem hallgatni!
Bölcsességtekkel, s tollal küzdjétek
ez igaz harcot, nemes küzdelmet!

Rendszer sosem volt ép idáig még;
politika sem lehet segítség.
Törvény tőletek: nem Titeket véd;
önként elégtek kamatért, sárért.

Tompa úr fejét hiába verik,
nem jut el az érv azon belülig.
Ellen győzéssel ne bajlódjatok;
erőtökkel mind gyertyát gyújtsatok

ön-szemetekben, egymás szemében!
Belül támad fény: kint is fény lészen!
Kint fényt szajkóznak: attól nincs bent fény;
bennünk fény virrad: világ’-költemény

íródik úgy, kinn, angyaltollakkal!
Minden belülről indul alappal,
Hogy lenne keret fontos’b a képnél?
Nem lehet fontos’b test a léleknél!

Nem lehet fontos’b úr az országnál,
nem lehet a düh több a jóságnál!
Nem szabad Nektek azzá lennetek,
aki ellen könny-szemmel keltetek!

Bölcs népről a kény könnyen lepereg
Jézus, add nekünk bölcsességedet!
Hadd mehessek már, fogadj engemet!
Hadd lehessünk, ím, világ’ -nemzeted!

Sosem volt semmim, Istenből adtam,
korunknak adót: nevemet hagytam.
Egy lépés lám csak, érek tetőre;
tárt karral dőlök ott fönn a szélre.

SZEMÉT SZERELMEMHEZ

Őrződ voltam,
az ablakokból visszahívó hang.
Szerelmemet adtam,
s eléd csaltam, mi visszatart
az Égtől,
a csendtől...
és írva hagytam
a tudást,
mely hazavisz.
Jó társ leszek,
ha újra hisz
majd bennem
kék vért spriccelő,
félős-kis kezed.
Héjjal a hátsón
több a mászás, mint a hegy.
A kereszt fölén a szó:
SEDITIO...!
Az erő szótlan,
a kurvák még hisznek a díjban.
…
Kiégettem magam veled.

SZENT ESTE

Kik üvöltenek, s abban van otthonuk,
horkantva alszanak el,
ha csak kicsiny csönd terem.
Nem keltik őket a csendesek.
A karácsonyi est hidegének
tisztaságát hallgatva mérik fel
az egymás közti nagy
távolságokat.

SZERELMEIM

Bár tudnák, amit nem is hisznek!
Bár éreznék, amit úgy hiszik, éreznek!
Bár ismernék, legalább magukat,
s hogyha már megkaptak,
bár ismernének!

SZIROM

A szilva fehér szirma,
sorsát szélre bízva,
lelkem társul hívva,
álmaimra hullva lett most óvó dunna.

Fülemre, szememre, számra…
ráhúzom kézre, lábra, hátra.
Édesség szökik a nyálba.
Mézet csókolok a szádba.

SZÓGAHÁZI MEZSGYÉN

Ebem sírjára
sok hideg éj ült,
s tenger mezsgyét vájt már
egem bogár-hada.

Átmentő halálunk
idénre megelégült.
Újabb évet vár már,
fenődhet a kasza.

SZT. FILUMENA ANYJA AZ ISTENHEZ, ÉS A KIRÁLYHOZ

Király, bocsáss meg, Égben s föld alatt
nem hord halandót, világunk,
egyet sem, ki tudná, hol van az,
ki keggyel ékes szívvel van irántunk!
Kesernyés köd van csak,
s embert, még egyet sem láthattam,
oly erővel, oly tudással bírót, nagy
Isten-szóval bírót, ki attól gondtalan.
Bár tudnék, de nem tudok még,
s talán soha nem is fogok tudni,
oly Istent találni, kit bizton hinnék,
ki úgy is ad, ha nem kell alázkodni!
Alvilágnak poklai kínjain talán,
lakozik haragvó uraság-szellem,
s a lenti ország véres várudvarán,
sikerülhet oly erőkre,
oly szókra szert tennem,
amik megmentenek, hoznak szép életet.
Poklok királya, majd ad nékünk gyermeket!
Üvölts, villám!
Sikolts, szél!
Tévedt papok szava pernye!
Szomorú az üresség.

Tekints rám, Akárki!
Tekints rám, kérlek, akárhol is vagy!

SZT. FILUMENA DIOCLETIANUSHOZ

Tisztelet neked, hatalmas úr!
Szavadra, hidd el, a szívem virul!
Köszönet azért, hogy rám veted szemed,
s, hogy országunk javára ontod a kegyed!
Kezem tenéked nem adhatom már,
lelkemben másé a szerelem, s kincstár
nem épült oly nagy, sem oly gazdag, nézd el,
mi vetekszik ezzel
a szép szerelemmel!

TARKÓD PELYHEI

Még ne indulj a rezgésekbe!
Még ne!
Aszfalt alatt a Földet észrevenni
jöjj!…
S amíg a poros,
zsírban tenyésző feledők
elfogatlanodnak,
majd mosolytól vedlik ráncot
arcunk,
a virágporban fürdő
rádióhullámok alatt!

TÁVOZTUK UTÁN

A múlt tapodta portán, már csak
átoson az est.
Locsolt, sepert járda
alkonyt nem marasztal.

A keseríz a torkán, gyorsan
menni kötelez...
Szomjelűző bort sem
cipel most az asztal.

Nagyanyám sem áll kint
szóval tartani - s csak
magamnak teszek ki
én is lavórt, szappant -

Bár senkinek vagyok, s így most már
mindinkább neki; jajt
pőre szívet s könnyet
tisztelvén fejet hajt.

TÉGED SZERETLEK SZERETNI

A szépséggel kergetőzni jöttünk.
Táncolni, égni, szelídülni.
A legszebbem te vagy,
de még szebbé szépülni
hogy tudsz, ha nem oly szem fénye által,
mely úgy tud látni Téged,
ahogyan az enyém?!
Szegény az Isten, szegény.
Vaksággal és tévedéssel szegényebb.
…
Most hová rejted a méhed,
ez édes mennyet…
s hány élet ébred
belőlem s belőled
egymás illata nélkül?!
Míg elméd sugalmai győznek,
s nem e forró és puha kéznek
adod lelked vitorláit oda,
addig csak vacog a gyötrelem foga;
csak rágnak bennünket
a kőfejű évek,
s közelebb hozza az idő a véget!
…
Hová rejted a csókod,
a békességed?!
Hány gyermek ébred
belőlem, s belőled
egymás öröme nélkül?!!
Téged akarlak ékül,
s magamat neked!
Ha nem ezt, hát mondd meg,
melyik életet tudnánk
ezen kívül inkább,
ölelve-tépve, egymásba égve,
foggal, szívvel, vággyal oda adni,
… ha épp itt, és épp most,
épp Téged szeretlek szeretni?!

TERMÉSZETÜNK

Sokat és fontosat!
De máris iszunk rá,
nehogy érezzük az ízét.
Meghalni mentem az erdőbe,
de az életet találtam ott.
Körülnéztem minden képzelt csók előtt,
Mint ahogy a kezdő kukázó,
mielőtt nyúl és válogat.

Rókák vakaróznak a földben.
Képlékeny a koporsófedél.
Embert enni, vagy állatot,
ugyanaz.

Fiatal vagyok.
Eldönthetem,
jobbra megyek-e, vagy balra,
ahhoz, hogy
úgy is az legyen,
aminek lennie kell.

Végül megöltök,
de megnyugszom,
amit utáltok bennem,
az bennetek nincsen.

Mindegy, mi visz el!
Egy fésűben sem marad haj
utánam.

TESTVÉRHÚGOMHOZ

Ankhesenatun!
Fekete Anemonám!
Illatos, bánatos,
sebhintő-csókos csoda vagy!
Körmeim’ te kezedre teszem…
bőröm szálából kendő:
bogár-szemeid damaszt héja.
Hajamat hálónyugággyá szövi
a hajnal hideg szele,
s gyapottal von be engem is,
magjaink iránti törődésed.
Ankhesenatun!
Hitvesem!
Fekete Anemonám!
Illatos, bánatos…
sebhintő-csókos
csoda vagy.

TI VAGYOK

Vesszőmmel állok, a világot lesve,
s ő ásítását titkolva, nyelve
gyöngyözi könnyét, fejét leszegve
vár az én dühödött, nagy ütésemre.

Az aratás kendőit a molyok rágják,
s mert romlott húsokból épített oltárt,
gyötrik e bűnért a józanész papját,
csontjait intő halomba rakják.

S villámló szívű, nagy bölcsességében,
sok ember egy percnyi eszmélésében
nyelhetem vacsorám, keserű étkem…
szomorúságomban is ezt muszáj félnem;

ezt az önnyakát mardosó, bősz istenséget;
ezt a kínokat kereső, elvadult népet,
vétkéért mást rovó emberségünket…
mert mindenkit saját magával büntet
az Isten.

TILTOTT A KAMAT

Dicsért a kölcsön,
de legyen tiltott a kamat!
A szik beitta, népem,
kis cafat árnyékodat…
Nincs hová megbújjon
hűsvágyó csillagmag,
pokolig kell nyúljon
ott Pálos vér-tócsának
közepén olt szomjat
a világfa-gyökér; s pír-
virágot bontogat,
növeszt sok tűz-ágat,
növeszt, és tűz árad.

Meghajlunk, örvendünk
e négy gyökerű fának!
Lángtollú két bagoly
fénypillantásának,
lángszőrű két párduc
könnyhullajtásának.
Dicsért a kölcsön,
már tiltott a kamat!
Ég, Föld ingyen adták
az ajándokainkat.
Lilith, drága szüzünk,
odvadból fiú jő.
Törzseden, ég-létrán
megannyi gyöngy-felhő.
Fő, iker ágaid
szivárvány bogában
aranysólyom Nap ül
gyümölcsként honában.
Istenfő jó, Szent Koronában,
kenyér a szakajtó kosárban.
Istenszív Tejút mellkasában,
Tátos szem jaj szép szálldosásában.
Tátos szem jaj szép szálldosásában.

TRIOXAZIN

Minek jó szó,
ha ezrek ezret ölnek!
Minek kenyér,
ha holnap mellbe lőnek!
Minek jó vers,
ha szívünk úgysem érzi!
Minek szépség,
ha ember tönkre vérzi…
más vérével,
s végül a magáéval!
A világ érte,
ő meg magáért hal.
…
Semmiből fogantok,
semmi felé léptek!
Minek puha csók,
ha emberhúson éltek!

TUDOD, HOGY JÓ EZ ÍGY

Költözzön pupilládba arcom, majd testem!
S ne!
Ne hagyjon magányban, Téged, többé, illatom!
Szépség-buktatódon, ímhol, érzem én, elestem!
Úgy!
Hát Téged választottak nékem, csillagom!

Ha asztalodhoz térülsz egy-egy téli estén,
szólod:
„Áldd meg, Jézus, kérlek, földi étkemet!”
Ha melegséged, végre ölelhetném…!
Ó, én…
arra kérném, azzal áldjon meg!

S ha vágy ragyogna bent, szívedben,
mért…,
mért kergetnéd onnan messze írmagom?
Befészkelt-e most már még mélyebbre,
sért…
s éktelen’ fáj, mint a sebek, akkor, Jézuson?

Befészkelt szerelmed aljába a lényem?
Sírsz?
Tép, hogy eszed, lelked lángjára irigy?
Megfürödsz velem a szív vizében?
Hívsz…?
Hisz’ tudod, kedves, mint én,
hogy épp jól van ez így!

ÚJ CSILLAG GYÚLHAT

Ez hát a tudomány egésze.
Örvendjen sok nincsen mibül-vallás!
Létüknek alapkövére, íme,
itt az értelmüket adó írás:
Hitüket veszejtők egére
víz, tűz fénykereszt rovódhat.
Az elsők elmúlhatnak végre,
s Örökkévaló Egy csillagfénye gyullad.

ÚTINAPLÓ / autóban

Holdat virágporból!
Löszsivatagon fekszem.
Izzó testem a nyárs,
s a magma tüze felett,
rám felszúrva üvölt a Dunántúl.
Démoni, vércsekarom-kezek
hülye áldást osztanak most:
„Száradj, kis ország!
Hordjon szét a szél!
Eddig is belőled evett az
egész világ!”

Nem kergetem a bogarakat.
Rád jönnek, nem rám.
Neked van kiszögezett, szenvedő
ember-istened, akinek
halál henyél a lábainál.
…
errefelé bauxittal virágzik a táj.
Vér érc…
Az izmok diadala: a halál
diadala.
Mint ahogy a szépérzék
szedi a virágot,
úgy rothasztja a jóhiszemű
tudós a Földet,
s önmagát.

Ne járj a vízen!
Ne küldj csókot és mosolyt!
Egyedül maradsz.

ÜGY NÉLKÜLI, IGAZ PERC

Hallom…
ez a szuvas asztal hangja.
Megmeredtek Nagyanyám mozdulatai.
Lassú táncolásban enyészek a
meggyfavirágzós múltba,
s újra fényes vödör koccan le a kútba.
Kakas, kakukk szól,
s rám olvassa tetemét
a göngyölt újságok
kedves légyhada.

Nem látszik, de
én gazdag vagyok!
Elsiklok dolgaitok között,
megsimítom elejtett őzeiteket,
megszólítom fulladó örömötöket.
Ha szólok, úgy hívom a tüzet
szemeitekbe…
ha nem szólok, akkor meg úgy.

VARÁZSOLOK

Megdöntöm tüzemet, jobbra, meg balra,
s becéző szavaim ismétlő dobja
dobja a sötét véglyukon át,
a szebbik földre, a szív igazát.
Mária öccse vagyok…
Zion őrzője, a lélektől.
Aranygömbként adtak,
tépázott, kék felhőkből.
Öt karommal ölellek,
négy halálban halok.
Három lélek értelmével,
kettő-létben vagyok.
Én, az Egy hercege,
Mihael védence,
morcos, pajkos segítője
egész-önmagunknak.
Megdönt a fény, jobbra, meg balra,
s nevelő szavait ismétlő dobja
dobja a sötét véglyukon át,
az én földemre, az Egy igazát.

VEI VU FEJ

Öléstől, nem öléstől
vissza semmi nem tart.
Eleget néztem már
az elszánt tetthez is…
s mit nyugszom,
magamtól nyugszom azt.
Életem jóságos, nagy
tenyérbe tettem,
s kiállok!
Szátokban
vérzik a kenyér.

VELED PAZAR MÁRCIUS

Már rügyet ébreszt az éj
a kapuinkon túl.
Tegyük rácsok közé
szolgai arcunk sóvár csontocskáit…
s aludjuk lelkünket
a vajszín magnóliák alá!
Itt más árnyúak az ugyanolyanra
festett sarkok,
s a szomszéd a szemétig
ma is felvette
a nem is ráillő cipőt.
21 évesen okosabb voltam;
megöltem magamban az ilyeneket.
Akkor még egyszerre mentünk el
azzal, akivel azt hittem
azt fogom hinni,
amit most veled akarok.

VELETEK, HALÁLBA

Száradó festék a testem.
Énrajtam élősdi, banknak vagyon,
neked vérző, vétkező öröm.
Sírhattok, ha elveszítem,
de kéretik mellőzni…, nem hagyom
oldani szívem kötelét, ha kötöm
hozzátok, vén, szitkot szóró,
feszes szeretőim!
Kiáltott ezer szó
s elhullott perceim
húzó, vasmacska-súlya alatt
ti voltatok csak angyalszárny,
…csak ti!
Könnyebb, magasztosabb volt így,
veletek hullani.

VESSZŐFELKIÁLTÓJEL

A rügyek hangosak,
illatosak.
Őzekből, farkasokból vetett
ágyon aludtam veled.
Hetvenhét szív dobogott altatót...
mélységed lehettem
magasságod felett.
Hátukra vettek a legszebb angyalok,
mert csak akkorát álmodtam,
amekkora vagyok.

VIECES-MAGOK

Közönyből lesz vallás,
vallásból lesz hit.
Hitből terem tudás,
s bánatot terít

az illúzió létre
a meg-, s felismerés:
más csillagok ege
vár, s ez tévedés.

Mi országunk, tudjuk,
teljes Egy-világ.
E Földön nem bírjuk a
lelki éj zaját

túlharsogni csenddel,
s állni szitkait.
Nem Ember az ember,
csak a magvait

itt vetette partra
a végtelen űr.
Embersége híján
birtokán csücsül.

Az birtokol, és fél,
kit a vágy rángat.
Más a jónak él,
s az én-megváltásnak.

Kívül rendet tenni
háborúkat szül.
Belül tégy hát rendet,
s Mindenség kerül,

kerekedik renddé;
ekképp cselekvőn
Ember lesz az ember,
s örök béke jön.

Hitünk tudássá lesz,
az látássá érik.
Látásban a teljes
azonosság rejlik,

várakozik ránk,
s az Egy Világossága
új csillagképet ró
szívünk mennyboltjára.

VIRÁGOS KÖNYÖRGÉS ELLENFELEINKÉRT / ének

Pistis Sophiának sirámodásáról
zengem énekemet színváltozásáról;
tizenkét eónból szabadulásáról,

tizenharmadikba megtérüléséről,
abból teljes, eggyé minősüléséről.

Tanújául állok folyamodásának;
Krisztushoz intézett himnusz-szólásának,
hányattatásának, próba-állásának,

aláküldésének, kegy-elnyerésének,
Parakléta által átemelésének.

Megszólítlak Téged, kínokból kimentett:
Világosságból és Életből keresztet
vételezőt, hordót, elnyerőt, jó szentet!

Járj közben miértünk Krisztus Királyunknál,
minden magyaroknak édes példájánál!

Úgy intézem én is kérő szózatomat,
mint intézted egykor ezer szép szavadat
Első Rejtély felé; telj-akaratodat,

Világnak Világát kérő énekedet.
Virágnak Virágát sóvárgom itt, Veled.

Mentsetek meg ellen fondorkodásától,
élet ellen való ármánykodásától!
Legyünk láthatatlan szemük előtt mától

Jézus fogj, ne engedj szíved rejtekétől;
aranyfény-szárnyaid ős ölelésétől!

Oldozz minden vallás részrehajlásától,
hatalmat szomjazók vámpírkodásától,
birtokot éhezők által bántásunktól!

Oszolj, árnynép, ki a látó szemünkön ül!
Széledj, keselyűhad, ki víjj’sz kincsünk körül!

Másik féle kincs ez nem Te kívánalmad;
elmúlik az arany, de mi ékünk marad!
Mert az ékünk Ég, s Föld, mely lélekkel virrad,

az Egy Szellem, Kiben minden élőn forgand.
Belül hordozzuk Őt, s Ő is bévül fogad.

Nem miénk e föld, mert inkább mi vagyunk az
élve élő ország; nem miénk a hant, s gaz!
Mi vagyunk az övé, kis szívünk irgalmaz.

Ármány kihalsz, mihelyt az utolsó igaz!
Ám, míg élünk, keggyel Te is épen állhatsz.

Fogadd bocsánatunk, s felmutatásunkat!
Vedd testvéri jobbunk, lelkünk étke illat,
szív-szomjat lám, csakis hő szeretet olthat!

Gyöngyöt mélyből lásd, csak jó halász emelhet;
lelket szívből csak a Napkirály, Ki menthet!

Nyugat Buddhája légy; Kelet Krisztusa légy!
Földön lépő Ég, és Égben lépő Föld légy!
Étkül adtuk testünk, naggyá nőj, erőt végy;

tettünk magunk fölé, emeltünk: bölccsé érj!
Gonosz porhüvely-rab, vélünk Egybe megtérj!

Húsunk érted adtuk, érted is szól dalunk;
édes ellentársunk! Tündöklő fénymagunk
által erő táncol rajtad, légy háttársunk,

kedves ellentétünk, egészítő másunk!
Egymás kiváltóivá tett hű világunk.

Érted is könyörgök Pistis Sophiához,
szoktasson vérünktől, vezessen szavamhoz!
Anyagba fúl mind az, ki anyagot halmoz.

Bölcsesség laktat csak megelégedésig;
aranyközép mérték visz csak ébredésig.

Világosság-sólyom váltsd meg ellenségem!
Tedd lelki gazdaggá, hogy népem ne féljen!
Áldd meg bölcsességgel, kincse égi legyen,

majd aztán énrám is kedves gondod legyen!
Fogadj családoddá, s szíved lakként vegyem!

Add régi ruhámat! Első Szeretőmet –
hadd élhessem újból Öreg Istenünket!
Ültesd asztalodhoz örök, s új népedet!

Vedd melledre Őket, ahogyan engemet!
Örvendjünk az útnak, aminek vége lett!

Ocsúdhasson mindünk, ím, az új életnek!
Örökölhessék a Földet szép szelídek!
Mennyet meg a most már egészülő részek;

szem lát részt, a szív meg csakis egyes Egyet.
Szem lát részt, a szív meg csakis egyes Egyet.

VONAT, SURLÓFÉNY / Nagyasszonynak

Játsszuk azt, hogy nem Önt párologja
a felengedő föld,
s násza szívmegejtő parfüm-szellői
nem állnak meg bőrömet kerülni;
húson átfúj az Ön neve-huzata...
csontban lakik szent lehelete!

Ön a vázam,
ki megtart, visz,
és viseli egykönnyes, tenger bánatom súlyát...
s ki bennem egyként élő örök menny, otthon,
kivel egyedül vagyunk, mi, tünde árvák --

egymással várandósak!

Játsszuk el, mintha ki sem derült volna,
mintha szólás előtt epednénk...
Ne tudjuk, hogy tudja,
hogy tudom, hogy tudja,
hogy tudom, hogy szeret, hogy szeretem!
Nem temetem; teremtem, óvom!
Ne temessen; teremtsen, óvjon...

bárhogyan, sehogyan,
mint egymást Föld, s az Ég!

ZÁRÓRA

Későn nyílt rám szemed,
ó, édes kicsi kínzóm!
Euklidészi síkon
már hogy is adhatnék át
ily’ szemtelen és görbe,
szép geometriát!

ZEBEGÉNYI HAJNAL

Álmodtam, és álmomban
Te öleltél engem.
Pillantásod gyomlálta ki
gazos, bánat-kertem.

Koszos gyermek voltam,
táncoltam a Hold alatt.
Estemben vérvörös salak festett…
s a hét menny nézte táncomat.

Jönnél ismét úgy el,
megértő mosollyal,
omló holló-hajjal,
mint a’ koldus hajnal!

Fent, a kálvárián,
fények lába nyomán,
az éjjel új alkonyán,
végigfolyt a Dunán…

az a zebegényi hajnal.

ZENITEN

Hát nem a legbolondabb
ki halált kerülve épp a halálba
réved,
s tűzbe búvik sárkánya
elől?!
…hogy élve maradjak
járulok Hozzád,
szerelmem kútfeje,
s mit iszom szájadból:
csak gyötrőbb szomjúság.

Mikor a legtöbbet adod,
akkor legyen véged…
se előbb, sem utána
ne ismerjelek!
Rángó Istenlágyékba nyugszom,
ha magamból
végleg kilélegeztelek.

ZSELENSZKY ELSŐ LEVELE
A GYERMEKEKBELIEKHEZ

Kannibállá hagytuk lenni
kérdező hajtásságunkat.
Emberhús fölött hangzik most
a „légy vendégünk”.
Hisz jobb az íze a vérnek,
ha szent névvel írjuk alá a számlát.

Tudjátok, gyerekek,
megettük már a Mikulást is!
Megspékeltük a Jesszuskát,
s most ordasemberek a helyetteseik!
Kivágott fenyvesek haldokolnak
csicsás asztalkáinkon,
és saját szellemünk, eszünk,
szívünk, lelkünk helyett,
mások ehető részeit kívánjuk
karácsonyainkra.
És mindenki azt hiszi, hogy
ő tudja jól.
Pedig a szúnyog,
ami a Názáretibe csípett,
emésztett inkább,
mint felmagasztalódott.
Berúgott, az biztos,
de aszúvá nem lényegült.
…
talán félrezümmögött,
és agyoncsapták érte
a sajátjai.

ZSELENSZKY

Ezer piciny infarktus sodort
egy idea trónja elé.
Modoros versekkel játszó,
jégdealer nagyapám
újra kovászos uborkát majszol
a hintaszékek hűvös folyosóján.
Vihar veri a meggyvirágokat,
s diófa ágak intik
az üvegnek az esőt.
Ülj ide, Tomcsi
a pipám tövébe!
…
Elöntik a helyet
a szürke állatok,
de összenyalsz velük!
Azok kint, te bent,
az ablak két oldalán,
a való tudása hártyája
mégis nekik édes és neked keserű!
…
Drága kis unokám!
Illan a füst a stelázsi fölött.
Aromás mint a lét,
a neheze mindig lerakódik, megköt,
ahogy a lelkiismeretre dermed rá
a sok gödörbe, meg
Dunába lőtt álom.

Te is, pedig villám bámuló,
tócsába csapó gyerek vagy még,
minden napon megcsalod
és kivégzed magad.

2011. június 2., csütörtök

ZSELENSZKY 100 DAL #4/ CERUZACSONKOK AKUSZTIK VERZIÓ

0 megjegyzés: