2021. január 17., vasárnap

Közvetlenül


  • XY
    Bohóckodsz? 😉
    Egy személyes megjegyzés: Mielőtt megtaláltam Istent, én voltam a szomorú bohóc mintapéldánya... Tudod, aki kifelé nevettet, befelé viszont sír...
    2
    • Tetszik
    • Válasz


    YY
    Én megismertem Istent, vagy azt hittem, ismerem...és a szivem helyén csak egy tátongó lyuk van. 
    • 😞







    ----------------------------

    Aki a lelket ismeri meg, boldog és emel. Aki azonban csak az elme tébolyát ismeri meg, az érdek fuldoklója marad, aki mélybe rántja a megmentőit is. Aki Istent ismeri meg egésszé teljesül és akként jár a tökéletlenség világaiban is. Megismeri a valóságot és annak tükrében érzékel. Boldog attól, ami lehetséges, és boldogtalan attól, amiben ahhoz képest vagyunk. Együttérez és gyógyítja a világot. Aki azonban csak a vallást ismeri meg, az beteggé lesz és betegíti a világot. Aki Istent ismeri meg annak szíve eltelik Élettel, Világossággal, szeretettel, szomorú boldogsággal, együttérzéssel és gondoskodik. Aki a vallást ismeri meg, annak a szíve helyén lyuk lesz, és nem marad semmi, amiből gondoskodhatna. 
    Ezért vigyázzatok a vallással és teljesüljetek közvetlenül Istennel. 


    -----------------
    Ez nem vallásos blog... ez vállalásos... ez valóságos. 

2021. január 15., péntek

Ha

A pokol dolgaiban a Sátán dönt... ez diktatúra. A pokol dolgaiban az ördögök döntenek... ez demokrácia. A pokol dolgaiban Jézus dönt, ez a szakrális királyság. A pokol dolgaiban az Isten dönt... ez már nem a pokol. Sötétséget átvinni a sötétségen... nem feltűnő, világosságot átvinni a világosságon... nem feltűnő, világosságot átvinni a sötétségen... gyógyítás, sötétséget átvinni a világosságon... gyógyulás.

2021. január 11., hétfő

01. Haladj sorrendben! Ez a 01 - 29. // írta T. Zselenszky T.

A blogban szerepő bejegyzések, "beszélgetések", értekezések, egyéb írások jogvédelem alatt állnak. Idézhetőek, de csakis Török-Zselenszky Tamás szerzőre, és a forrásra hivatkozással egyetemben. Köszönjük.  

---------------------------------------------------------------------  

„Elmondom, mert nincs itt más, hanem Méhdi van itt. Kívántam, hogy más legyen itt, aki nálam jobb ember, és szebben, jobban mondhatja, de nem jött, és csak én vagyok! Kívánom, hogy jöjjön ilyen ember, de amíg nem jön, én vállalom, hogy elmondom.

 

Hivatásomból kifolyólag több, mint húsz éve járom az országot. Sok-sok ember kérdezett tőlem sok mindent. Ezt a pár moleskine jegyzetfüzetet azért írtam tele, mert nem tudom, merre járnak Ők, akiknek jártamban válaszokat ígértem, de szeretném teljesíteni ezt az ígéretemet! Ez a néhány írott sor talán elér hozzájuk. Ezek a mondatok valódi kérdésekre adott válaszok. Magamtól nem tolakodnék velük. Magamat nem tartom méltónak ilyen dolgok közlésére. Talán a dolgok esetleg engem... mindegy. A legjobbakat kívánva arra kérlek Titeket, hogy csak akkor hallgassatok meg, ha utunk során kérdeztetek tőlem valamit, és még nem válaszoltam, vagy félig válaszoltam, vagy ha a gyermekeim, unokáim, testvéreim, családom vagytok; annak tekintitek magatokat!

 

Kérdező! Akkor hallgasd tovább, amit mondok, ha elfogadod, hogy amit megtudsz, kötelezni fog, és ennek ellenére is hallani akarod! Aki tudja a tudhatót, az önmegváltás, én-megváltás műveletébe fog, majd az önmegváltást követően, megeső szívvel, bölcsességben, éteri szeretetben más lények ön- és én-megváltásához segítségül adja magát. Figyelmezz szavamra! Aki megtudja a tudhatót, az visszaeszmél égi feladatára. Aki visszaeszmél égi feladatára és nem vállalja azt, nem teljesíti azt, mélyebbre süllyed, szilárdabbra köt a feledésben, a sűrűségben, a durvaságban, mint amennyire eddig süllyedt, kötött! Aki viszont vállalja a tudva tudást, az bölccsé teljesedik, majd látásba emelkedve megkezdi a bele nem szóló, be nem avatkozó gondoskodást, felmutatást, örökítést, hagyományozást, gyógyítást. Felemelkedik, majd visszaereszkedik, hogy a világot magában, magával emelje. Visszaereszkedik, hogy mások is felemelkedhessenek, visszaereszkedhessenek és a világot magukban, magukkal emelhessék. Ha készen álltok az Egy dolgaiban járásra, most engedjétek, hogy segítsek átgondolni, amit át lehet! Csak hősök maradjanak, a többinek most érkezett el a távozás ideje. Nem az érzelmek mondatják velem mindezt, hanem esélyt szeretnék adni a választásra."

 


I. FEKETE KÖNYV

 

KONSTANS

 

Azért tömény, mert egyenes… egy mondat egy könyv… most nincs rejtve, most csak annyit kell tenned érte, hogy veszed a fáradságot, és mondatonként megérted. Egyszerre egy mondatot! Természetesen nem tartom méltónak magam ezek leírására, de Te viszont méltó vagy az elolvasására. Nem vagyok méltó ezek közlésére, de ha egész életemben azon feszülnék, hogy méltó legyek, sosem gondoskodhatnék Rólad, szerelmetes barátom.

 

Feltárulhat-e a valós történelem, amelyet nem a "győztesek" írtak?

Csakis az Egy valóban, csakis a lélekben. Azonban akik ezt meglátják, legyenek méltóságosak, bölcsek és szeretettel erősek, erejükben kegyesek! Nem az számít, hogy milyen rossz történt az úton, hanem az, hogy mit sikerült megőriznetek az eredendő jóból.

Feltárulhat-e a vallás mögötti vállalás, a sallang mögötti valóság?

Minden ilyen irányzat külön egész, így ha megnézzük, melyik irányzatban hány rész a tiszta valóság, és az abszolútum, eszerint egész jól áll ez is, az is, de vannak irányzatok, amik nagyobb részben tiszták, vannak, amik kisebben. A legtisztább és teljesen tiszta olyan irányzat lenne, ami semmi sallangot nem tartalmaz; ezt maximum sokból lehetne összegyúrni. Az is érdekes, hogy egy ilyen összegyúrás folyamán kiderülne, hogy ami tiszta bennük, mindegyikben, az nem is az irányzatok eleme, hanem tőlük függetlenül is egy egyetemes értékrend, minőség, evidencia. Ennyi erővel inkább arról beszélünk, ha irányzatról beszélünk, hogy melyik mennyi sarat kent rá ezekre az amúgy is létező és élő evidenciákra. Nem az irányzat találta fel az evidenciákat, hanem jött, bekapta, rátelepedett, bekente sárral, és azt mondta, hogy Ő az evidencia. Így, az ideális összegyúrás nem úgy mehetne végbe, ha egy újabb irányzatot alkotna valaki megint, hatszázhatvanhatodiknak, hanem ha az egyetemes, amúgy is létező evidenciákról lefejtené az összes sarat, sallangot és kérget és nevet és irányzatot és keretet és intézményt. Tessék megtenni! Mivel kint arrogancia lenne megtennünk, tegyük meg az egyetlen "helyen" ahol nem arrogancia: önmagunkban!

 

ʘ

 

Egymásért élni, nem egymásból, nem a másik rovására!

A szeretet, a Világosság, az Élet, a bölcsesség nem tudomány, nem vallás kérdése, hanem azok abszolútuma: valóság... és ezeket megélni már voksolás az Élet mellett, az életellenes mozgalmaktól elhatárolódva.

A látható világ a teljes világnak csak kicsiny hányada, a láthatatlan része is valóság; amely szintén nem vallás kérdése.

A rosszakarók boldogulásával mindenki meghal, és a bolygó is szenved; a jóakaratúak boldogulásával mindenki, a rosszakaratúak is élhetnek, és a bolygó is virul.

Adj bölcsességet a nemzetnek, és lepereg róla a rosszakarat; amikor felemelkedik, minden rá tekintőt magával emel!

Gondoskodjatok a szegényekről: egy közösség minőségét leginkább az mutatja meg, hogyan bánik a szegényeivel!

Éljetek kalákában, forduljatok a néphagyományhoz, működtessétek a vidéket, fejtsétek meg a régiek üzenetét, örökítsétek gyermekeiteknek, és ajándékozzátok minden népnek, hogy töltekezhessenek!

Legyetek jó szomszédok, adjatok bölcsességetekből mindenkinek, aki kér... nem beavatkozva, nem térítve, hanem rendelkezésre állva, felmutatással, ajándékozva, barátságban!

Őseink előtt a legszentebb dolgok egyike volt a barátság, a háttársság. Legyetek barátok, a kapott család mellett választott testvéreitek legyenek!

Ha a cipőtöknél húzzák meg a határokat, de bennetek élni fog az Ország, akkor bármerre sodor is a jó sors Titeket, a fény magvait, bármikor teljes világot teremtek majd, akármikor is jöjjön el a jobb „idő"! A Ti dolgotok nem a térkép átrajzolgatása, hanem, hogy bennetek örökké éljen az Ország, a bölcsesség, a Világosság, és Ti legyetek a lábon járó Élet, még a halál birodalmában is! Ti legyetek a Nap akkor is, amikor eltakarják Azt a világ népei elől!

Ne hagyjátok kihunyni a szívetekben a tüzet, akármi történjék is, hogy amikor megadatik majd az emberiségnek, a Ti tüzetek lángjából vehessenek majd magukba! Egyedül ez a tűz, amit bármennyi részre oszthattok, azzal nem lesz kevesebb, mert ez a szerelem, a szeretet tüze!

Ha választanotok kell az életben maradás, és az önfeláldozás között, az önfeláldozást válasszátok, ne féljetek, mert örökké élünk a láthatatlan részben, bízzatok, ezt egy olyan lény mondja, aki arról beszél, amit ismer, és nem arról, amit hisz!

Ha próbatételeket kell kiállnotok, nyugodtan adjátok a legtöbbet, a legjobbat, ne gazdálkodjatok, hanem szeressetek, mert végtelen kinccsel váltok eggyé, amikor elengeditek a félelmet, az önös vágyakozást, és az illúzió-kincseket!

A jóakaratúak hite nem kétezer éves, hanem a világ eleje előttről folyamatos bölcsesség, amely látja, tudja, érti, és örökíti a látható és láthatatlan Multiverzum valóságát. Független minden intézményesített hiedelem- és megélhetési, hódító, kizsákmányoló, butító, hamisító vallástól, tudománytól, rendszertől; mert ez Élet, Világosság, bölcsesség, szeretet, és szerves, működő, élő, természetes, erényes, jóra tekintő, jóra törekvő, gondoskodó, másokat közvetetten emelő, felmutató és nem beavatkozó, szabad, nem intézményesített, éteri tudomás.

Akiben él mindez, nem térít, nem bizonygat, nem háborúzik, nem támad, nem haragszik, nem másokban akar rendet tenni, hanem önnön erényeinek pallérozásával törődik, hogy a megakadályozhatatlan, a kikerülhetetlen, az elodázhatatlan „idejében" is legyen létező, akiben Élet, Világosság, Bölcsesség van, hogy legyen, akiből a világ újjászülethet!

Tisztelet a harcosoknak, akik a legtöbbet adják, akik békeidőben a szegényekről gondoskodnak, és nem bosszankodnak e helyett; és akik a béke megőrzéséért szólalnak fel, és akik sosem támadnak, csakis védekeznek, a láthatatlan a tanúja helyes szándékuknak! Katonákból harcosokká, harcosokból lovagokká, lovagokból bölcsekké, bölcsekből teljesekké legyenek!

Tisztelet a szellemi forradalmároknak, akik tudják, hogy az egyetlen olyan forradalom, amelynek mindenki győztese lehet, az a szellemi forradalom, a hiszékeny, hitetlen, elégedetlenkedő, tompult tömegek bölcsesség általi néppé emelése, bölcs nemzetté szeretése; hogy aztán az a bölcs nemzet már tudja azt, hogy honnan jöttünk, hová tartunk, és miért!

Tisztelet a hitetleneknek, akik istenségek nélkül is felkelnek reggel, és a semmiért is elindulnak, hogy éljenek; képzeljétek mire lesznek képesek, ha meglátják a láthatatlant, és megértik a rejtezőt! Könnyű azoknak, akiknek Istenük van, akik tudják, hogy örökké élünk, Ők már nem félnek, nem szenvednek bensőjükben, Nekik sokkal könnyebb a testi kínt viselni, és a véggel szembeállni.

Tisztelet a hívőknek, akik nem tudnak, nem látnak, nem bölcsek, hanem elveszettek, hiszen Ők nem tudják a teljességet, mégis igyekeznek az ismeretlen felé is, akkor is, ha nem is tudják, hová. Akik úgy is segítenek másokon, hogy nem várnak cserébe jutalom mennyet, akik nem cserebere szeretettel szeretnek, hanem maguk előtt ismeretlen okból is, akiknek nem érzelem a szeretet, hanem pártatlan, áradó, és befogadó, kitöltő, betöltő, magában foglaló, legfinomabb, éltető, világos valóság. Könnyű azoknak, akik egyek a láthatóval, és a láthatatlannal; könnyű azoknak, akik előtt világos az ok, az út és a cél, valamint a véges, a végtelen, a múlandó és az örök, a rész és az egész, a sötét és a világos, a halál és az Élet.

Tisztelet azoknak, akik még keresők, nem találók, még nézők, és nem látók, még sóvárgók, haragvók, félők, féltők, hívők, és nem tudók, nem bölcsek, nem látók. Hiszen Ők dühükben, tévedésükben, irigységükben, vétkeikben is képesek megtartóztatni magukat, és nem bántani a világot! Könnyű azoknak, akiknek nem tulajdonuk van, hanem Ők maguk a világ!

Tisztelet azoknak, akik egyszerűségükben, szegénységükben is segítő kezet nyújtanak a lényeknek, akik kertnek, és nem bányának, akik iskolának, és nem harctérnek tekintik, álmodják, és valósítják meg a szabad bolygót.

Tisztelet a földeknek, ásványoknak, növényeknek, állatoknak, embereknek, és más lényeknek, hiszen kitartón, türelemmel, önfeláldozással, áldozattal nagyanyáink és nagyapáink Ők! Hála a látható és láthatatlan szülőknek, testvéreknek!

Tisztelet azoknak, akik a sötétségben is egyenesen állnak, egyenesen szólnak, világolnak, felmutatnak, gondoskodnak, örökítenek, szeretnek, emelkednek és emelnek!

Hála azért, hogy kiteljesedésükben nem hagynak el minket, hanem biztatnak bennünket, oda fordulnak hozzánk, rendelkezésre állnak, elérhetővé teszik az elérhetetlent is a keresők, kérdezők, kérők boldogulására.

Tisztelet azoknak, akik a viharban is egyenesek, és kimondják a szeretet igazságát, a gondviselés igazságát: hogy a kínzóink zárjanak bár akármilyen mélyre, akármilyen tudatlanságba, akármilyen illúziók, falak közé bennünket, szorítsanak oldalról, és lentről akármilyen kegyetlen módon is minket, felülről nem zárhatnak le! Felülről szabadok vagyunk! Ha elvennék a nevünket is, a ruhánkat is, mindenünket... felülről akkor is mindenünk meglesz, ahogyan most is megvan; befelé, a lelkünkbe akkor is végtelenek, és örökkévaló, világosak, bölcsek, és teljesek leszünk, ahogyan most is azok vagyunk!

Hála azért, hogy beavatnak a szem számára titokba: hogy ha nincs hová szöknünk, akkor is még ott van két „irány": a felfelé, és a befelé. Irány befelé! Belül tágasabb.

Tekintsetek Rájuk, és világoljatok, naposok!

Tiszteljétek, becsüljétek, óvjátok Őket, őriző-harcosok!

Tisztelet mindazoknak, akik dobognak, és elmondják a kérdezőknek, hogy az út nem egyenes, hanem kiterjedés, hogy az emelkedés nem érdem-gyűjtés, hanem minőség-finomodás, hogy a lét nem túlélés, hanem felfedezés, gyönyörködés, kaland... hogy az ittlét nem verseny, hanem játék, hogy a közélet nem üzlet, hanem ön-művelés, és gondoskodás.

Tisztelet azoknak, akik alkotnak, művelnek, gondoskodnak, gyarapítnak, adakoznak, segédkeznek, és teremtenek, nem üzletelnek, nem kiaknáznak!

Tisztelet azoknak, akik elmondják nekünk, hogy a halott anyagban járó Élet-Világosság vagyunk... hogy nem mi vagyunk holtak, hanem csak ez, a halál birodalma a halott. Mi Élet vagyunk!

Elmondják nekünk, hogy legbenső valónk lényege nem csak összeér, hanem Egy, hogy fénymagok vagyunk, akikből egyenként teljes világ teremhet, mert megvan bennünk most is... hogy anyagi létünk átszellemülés, és gondoskodó, szerető, be nem avatkozó, felmutató, szerető átszellemítés. Anyagba feledkezni a halál uralma, az anyagot átszellemíteni az Élet, és Világosság teljesülése.

Tisztelet azoknak, akik kiállnak, és azt mondják: ne féljetek! Azt mondják, mindegy milyen birodalom épül a hátatokra, a fejetekre, Ti ne azzal törődjetek, az tartozzon a halálra! Ti Élet legyetek, és bármi is történik, az Élet, a Világosság, a bölcsesség Országát építgessétek kicsiny lépésenként, kavicsonként, magatokban, és gondozzátok, öntözzétek a fény kertjeit, fényesítsétek a lélek gyöngyeit! Jóra tekintsetek, világoljatok, szeressetek, tanuljatok, ápoljatok, szellemítsetek, bölcsüljetek, okítsatok, gyógyítsatok! Gyógyítsátok az ellenetek támadtakat is! Ti az egész világ gyógyulása legyetek!

Nem igaz, hogy az anyagban mindig a jó győzedelmeskedik. A rosszakarat győzedelmeskedik az anyagban, mert a rosszakarat mindent megtehet, a jóakarat pedig nem mindent. Nem az anyagban kell győzedelmeskednünk, feleim, hanem úgy megérkezni a Hazánkba, hogy az úton minél több lény ön-emeléséhez járuljunk hozzá. Győzedelmeskedni az Életben tudunk, és ha az anyag halál-birodalmában, itt jártunkban már az Élettel magunkban lépünk, és működünk, akkor már itt győzedelmeskedünk... hiszen magának a győzelemnek vagyunk otthona... és mi magunk is maga a győzelem vagyunk.

A halál éhség, az éhség halál; csak a halálban kell enni, inni: az Élet teljesség. Csak a halálban van szenvedés, betegség, tudatlanság: az Élet egészség. Csak a halálban van félelem, irigység: az Élet bölcsesség és azonosság. Csak a halálban van tudomány, vallás, hit: az Élet bizonyosság, és igazság. Csak a halálban van sötétség és vétek: az Élet Világosság és elégedettség. A halálban csak szó van a szabadságra: az Élet maga a szabadság. Csak a halálban van szükség alvásra, álmodásra: az Élet éberség, hallás, látás, értelem. Csak a halálban van szó: az Élet a teljes jelentés. Csak a halálban fáj a szerelem: az Élet maga a Szerelem! Csak a halálban van pénz: az Élet az abszolút érték. Csak a halálban hiszi a lélek, a szellem, hogy eltévedt, hogy magányos, hogy védtelen, hogy elismerésre vágyódik: az Élet maga az otthon, a győzelem, a teljes, egész önvalónk, az Egy.

Tisztelet azoknak, akik elmondják nekünk, hogy a saját szívünkben és gyermekeink szívében tudunk csak valódi változást előidézni ittlétünk során... és, hogy gyermekeink túlélését, a nemzet túlélését, az emberiség túlélését egyaránt csakis azon a „helyen" sikerülhet sikerre vinnünk, ahol egyedül túlélhető bármilyen kor, kór, és borzalom is: a lelkünkben… a nemzet-lélekben, a lelkünkben, és a Világ Világosságában, az Életben, amely a teljes világ, és nem csak a kisebbik, látható része.

Itt kint háború van. Az ellenünk támadót nem lehet legyőzni ott, ahol Ő van otthon... nem lehet legyőzni olyan fegyverrel, amit Ő választ a nagy tánchoz! Az ellenünk támadót nem legyőzni lehet, hanem meggyógyítani, felemelni, szeretni, bölccsé ajándékozni lehet, hogy ennek hatására megszűnjön ellenségnek akarni lenni, és mássá lényegüljön át: baráttá, háttárssá! Bocsássatok meg mindenkinek, mindennek, és magatoknak is!

Tisztelet annak, aki elmondja nekünk, ha meg akarjuk menteni az állatokat, a növényeket, a bolygót, az emberiséget, akkor magunkat emeljük bölcsességbe, és a bölcsek által lakott bolygó megmenekül. Minden belülről nyilvánul meg; a benső káosz testesülése a kinti káosz... és ha külső rendet akarunk, előbb benső harmóniát kell teremtenünk, amelyhez a bölcsesség vezet.

Nincs testben, anyagban virágzás? Teremtsük meg lélekben! Nincs anyagban, testben harmónia, igazság, tisztaság, egyenesség, szeretet, szerelem, érték, tisztelet, bölcsesség? Teremtsük meg lélekben! Ha megvan lélekben, megnyilvánul anyagban, testben is.

Tisztelet annak, aki elmondja, ne féljetek, tartsatok ki, köszönjétek meg a tudománynak, a rendszereknek, a politikának, a vallásoknak, hogy eddig hoztak, és emelkedjetek az abszolútumukká, ahol teljesek! Csak így láthatjátok meg a valóságot. Semmit sem szüntethettek meg, semmit sem kerülhettek ki, vagy odázhattok el, és amit elpalástolnak, az sem maradhat titokban végül. Azt nem tudjátok megválasztani, milyen próbatétel álljon elétek, de azt megválaszthatjátok, hogyan álltok meg abban; hogy az életellenes mozgalmakkal, vagy az Élettel, és Világossággal vagytok egyek.

Tisztelet az Elsőknek, az Ősöknek, az Óvóknak, az Örökítőknek, de legnagyobb tisztelet azoknak, akik hitetlenségükben is hisznek, akik bizonytalanságukban is hitelt adnak, akik haragjuk mellett is erőt vesznek magukon és figyelnek, akik lustaságuk ellenére is felkelnek és kezet nyújtanak, akik félelmeik ellenére is bátran kiegyenesednek és szolgálatot tesznek másokért.

Tisztelet azoknak, akik igazat szólva irányt mutatnak, hogy arra találhatunk vissza az Eredethez, ahol ide jöttünkkor eltévedtünk, de nem az a célunk, hogy a kezdetekhez érkezzünk, hanem, hogy minden utánig, az úton, történelmen túl.

Ne vesszetek el a részletekben, a tagolódásban, a tagozódásban; a részletek mellett is az egészet lássátok!

Ti vagytok a megtestesült szerelem. Kezdjetek emelkedni! Kezdjétek meg a gondoskodást!

 

ʘ

 

Tisztelet azoknak, akik megértik, hogy viszolygunk a vallásoktól, hogy már nem bízunk a tudósokban sem, de nem hagynak minket tudás nélkül, nem hagyják, hogy egyedül legyünk a kérdéseinkkel, hanem egyengetik az utunkat, hogy mindennek tudatában dönthessünk a cselekedeteinkről, és ne valami hiányában. Kinyilvánítják előttünk, hogy a valóság nem vallás, nem tudomány, hogy az igazi tanítók nem vallási személyiségek, hanem felmutató, biztató, valóságlátó, egyenesen beszélő igazak, akik a rabszolgává butító érdekek alakította rendszerben is értésünkre adják, hogy a valóság láthatatlan folyamatai, minőségei attól még léteznek, hogy a vallások és a tudósok hiteltelenné váltak és hiteltelenítették a szemünkben azokat. Akiket becsaptak, kihasználtak, bántottak, és mégsem adják fel, akik a vallásban és a tudományban csalódtak, de tovább keresnek és nyitottak a láthatatlanra, áradnak, fogadnak, és nem adják fel az anyag, az azt finomságában éltető természet, és a természet finomságát adó, áradó Élet, Világosság és legfinomabb minőség, és ennek eredője, a legbenső Eredet-forrás vallás-független keresésében és találásában, azoké a tisztelet!

Tisztelet azoknak, akik megosztják velünk a megoldást: hogy bocsássunk meg mindenkinek és magunknak is, hogy engedjük el a bonyodalmat és hagyjuk besütni a Napot, beesni az esőt, befújni a szelet, élni az Életet, egyszerűnek lenni az egyszerűt, egyértelműnek az egyértelműt. Elmondják, hogy nem a legbonyolultabb lehetséges, hanem a legkevesebb, legegyszerűbb szükséges az elve a láthatónak. A természettől tanulható meg ez az elv; a legkisebb ellenállás felé áradó finomság, a mindent átható legfinomabb minőség működése a legsűrűbb halott anyag szférájában. A természet a példája a halott anyag átszellemítésének és az élő szellem anyagba süllyedésének.

Tisztelet azoknak, akik szemlélik, figyelik és megértik a természet ezen legbenső jellegét, és e tudás által bölcsességre tesznek szert. A szerető szemlélődés nyitottságával, gyönyörködésben és gondoskodással vesznek részt a teremtődés anyagvilágának átszellemítésében, a depravált természet-salak szellemi, eredeti természetté finomításában, emelésében. Bölcsességre tesznek szert, ezt sugározzák, és be nem avatkozva, közvetetten, felmutatva, elérhetővé téve, rendelkezésre állva, vallás-, tudomány-függetlenül örökítik a Világosságot, az Életet, a szeretetet, a valóság teljességét, hogy a lények a lehető legnyugodtabb, legharmonikusabb módon rendezhessék a közösséget, és a hétköznapjaikat minden részletében minél inkább az átszellemülés és átszellemítés, a bölcsesség jegyében tölthessék.

Tisztelet mindazoknak, akik elmondják, hogy a legfinomabb fent van és bent van; hogy minden külső, látható fentről és bentről árad és nyilvánul meg, és a láthatónak eredője, oka. Elmondják, hogy nem a lényegi természet a kibillent és ártó, hiszen az a tökéletes, legfinomabb teljesség anyagban megnyilvánulása, hanem az eltompulás állat- és embertársadalma az, és pedig azért az, mert az ember elfelejtette, amit látott, tudott, és már szemmel nézett látványt figyel helyette, amely elnyomja a valóság látását és elválasztja a teljesség bölcsességétől. E látás és bölcsesség elveszítése hozta el a szeretetlenséget, a félelem és önzés, az irigység és hatalomvágy, az éhség és szomjúság, a versengés, a gyűlölet holtidejét. Ahol nincsen bölcsesség, ott kell csak helyette tudomány és vallás. Ahol nincs világosság, oda kell csak rendszer, politika, ahol nincsen szeretet és valós értékrend, oda kell csak a pénz, ahol nincsen béke, ott terem csak háború, ahol nem Ti vagytok az egész világ, ott akartok csak birtokolni és vetélkedni… ahol nincs bölcsesség, csak ott van félelem és vétek, ahol nem vagyunk mi magunk a szerelem, csak ott jelenik meg a magány.

A biztatók kinyilvánítják, hogy a kibillenés az emberiségben ment legdrámaibb mértékben végbe, és így, jelen állapotában az emberiség a más lények szenvedésének legfőbb oka. Az ember szenvedése is a valóság teljességétől eltávolodása következménye. Társadalmát aztán kibillentségéből kezdi el szervezni. A tudatlan ember elismerésre vágyódik és arra, hogy szeressék, hogy megnyugtassák, ne kelljen félnie, hogy megelégedjen, ne kelljen szűkölnie… de ezt először is a tudatlan szüleitől, majd a tudatlan szerelmeitől nem kapja meg, és aztán már megkövesedik benne az emiatti aggodalom. Ebből az aggodalomból keletkezik aztán minden mellékvágány; vétkek, hibák, vagdalkozások, kicsattanások, érthetetlen reakciók sokasága.

Mélységes tisztelet azoknak a szülőknek, akik elengedik ezeket a köveket a szívükről, és biztatják, elismerik, támogatják gyermekeiket akkor is, ha Őket az Ő szüleik nem támogatták. Mélységes tisztelet azoknak, akik gyermekeikkel játszanak, és nem bele szólva azok dolgába védik meg Őket a bajtól, hanem észrevétlenül osonva, segítőként készenlétben állva. Nem ijesztgetve, nem tántorítva, nem fenyegetve, hanem árnyékként részt véve az okulásban, a gyönyörködésben, a beleélésben. Köszönet azoknak, akik a gyermekeiket életre, természetre, abban túlélésre, jóra tekintésre, erényekre, igazságra, bölcsességre, szeretetre, benső értékek fontosságára, valóság-látásra tanítják, amíg az iskolában az elferdült, emberi, beteg társadalomban való evickélésre, és rabszolgaságra nevelik Őket.

Ilyenek az igaz bölcsek is velünk, mint a rendes szülő a szeretett gyermekére, úgy tekintenek ránk, úgy szeretnek minket; ha gyűlöljük, ha gúnyoljuk, üldözzük, megpróbáljuk Őket, akkor is. Csakis azok tesznek úgy velünk, ahogyan a jó szülő a gyermekével, akik legbenső meggyőződésükből tudják, hogy a láthatatlan bensőnkben szárnypróbálgató feleik vagyunk, és, hogy teljes önmagunkká lehetünk ismét. Kérnek minket, hogy ne féljünk, és olyannak képesek látni bennünket, amilyenek lehetünk, nem csupán olyannak, amilyenek félkészen vagyunk.

Apáink felett Atyáink, anyukáink felett Anyáink Ők, hogy ha nincsen, akitől elismerést, szeretetet, biztatást, tanítást várhatunk, akkor se csüggedjünk, hanem tudjuk azt, hogy Ők olyan szemmel látnak minket, amilyennel vágyva vágyjuk, hogy valaki végre lásson minket; olyan szívvel vannak irántunk, hogy képzeletünk sem érhet fel ahhoz a megeső és gyönyörködő-törődő gyengédséghez.

A legnagyobb tisztelet mégis azokat illeti, akik dühük, félelmük, csalódásaik ellenére is kitartanak a keresésben, és dacosan találni akarnak… akik nem hagyják magukat bele veszni a rabszolgarendszerbe, akik nem elégednek meg a hamisság iskoláival, hanem emelkedni akarva hajlandóak agyból szívbe emelkedve, magasság feletti mélységbe tekintve észrevenni az Óvókat, örökítőket, és figyelnek azok felmutatásaira!

Az egyenesekre figyelnek, akik a kavalkádban is harmóniát élnek, akik a zajban is zenét hallanak, akiknek csukott szemei mögött a fénynél tündöklőbb a Világosság, akik szavak helyett a teljes jelentéssé lettek, akik akkor is maradnak, ha mehetnének, és akkor is gondoskodnak, ha testük sincsen.

Az ilyen keresők méltók a bolygó kertésze címre. Nem tántorodnak el csalódottságuk, és haragjuk ellenére sem az igazság keresésében és a gondolkodásban… nem vetnek el semmilyen tanítást, hanem mindent megvizsgálnak, és ezek után engedik el az adatokat, ismereteket, hogy azok tudássá érjenek, és a tudást a gyakorlatban megélve bölcsességgé minősüljenek. Nem kelnek ki a vallások, a tudomány ellen, hanem megköszönik azoknak, hogy elkísérték Őket útjukon, és tovább emelkednek azok abszolútumába, kiteljesítve azokat. Mert a tudomány, a vallás korlátain belül nincsen a teljesség, hanem csak azok korlátain túl, a kiteljesedettségükben. Meglátják, hogy a közömbösség abszolútuma a vallás, a vallás abszolútuma a hit, a hité az ismereti tudás, azé a megélt bölcsesség, azé a teljességgel azonosság. Meglátják, hogy ez az út nem távolság, hanem kiteljesedés, minőségváltozás. Meglátják, hogy a gyógyszer, amely mindenre gyógyszer, az a bölcsesség, amely nem csupán ismeret, nem csupán tudás, hanem a mindentudásból adódó szelíd, szerető, gondoskodó, egyenes egyszerűség. A gyermeki, bölcsőbéli egyszerűség a „bölcsősség”. Mert minden kibillenés oka a felejtés, a tudatlanság, a tompultság, ezért mindezek feloldója, gyógyítója a bölcsesség. Annál a mozzanatnál jöhet helyre minden, amelynél megromlott; abba a minőségbe emelkedve lehetünk teljessé, amelytől eltávolodtunk.

Mindazok, akik nem rekednek meg a hiszékenységnél, a hitetlenségnél, a csalódottságnál, haragnál, elégedetlenkedésnél, hanem tudást keresnek, mindazok, akik a legnagyobb sötétségben is tudják a Napot, és ezt a Napot megosztják azokkal, akik félnek vagy fáznak… méltók a lények barátja címre. Olyanok Ők, mint a vezérlő csillag, amely elvezet a hajnalig. Feltétlenül hagyják felébredni magukban a valóságot, és a valóságban magukat… önzetlenül áradnak és fogadnak, példaként felmutatva létüket mindazoknak, akik ugyanezt szeretnék, és nyomokat, morzsákat hagyva azoknak, akik még nem.

 

ʘ

 

Tisztelet a bölcseknek, akik meg akarják érteni, hogy miért fontos a keresők útját tiszteletben tartani, és rájuk bízni, hogy azon az úton milyen ütemben haladnak… tiszteletben tartják mindazt a jelképrendszert, amely által azok tájékozódni mernek, és nem megcáfolják azt, hanem segítik a kiteljesedésben. Megértik, hogy az úton lépők számára nagyon fontosak a fogódzók, a viszonyítási alappontok, a kapaszkodók, a beazonosításban segítő elnevezések, amelyekkel könnyebben tájékozódnak és jutnak egyik részlettől a másikig. Tudják, hogy a valóság látható, megfogható, mérhető hányada, a tudomány és a vallás által megérthető része a teljességnek csak öt százaléka. Megértik tehát azt, hogy a Multiverzum megfoghatatlan, láthatatlan, és csak intuícióval átgondolható „nagyobbik fele” újbóli felfedezésének mérföldkövei, jelzőbójái az elnevezések és a különböző szemléletmódok. Tudják, mintha lámpásokat tennénk ki a ködben előre haladtunkban, úgy hódítjuk vissza az ismeretlen ismerős szférákat. Az óvók megértőek, és hagyják a keresőket, hogy azok lépésről lépésre haladásuk során vallási, tudományos, hitetlen, vagy hiszékeny módokon mérlegeljenek, és saját befogadási ütemükben töltekezzenek, finomodjanak, szelídüljenek, szellemüljenek át. Tudják, hogy minden, ami az alásüllyedéshez adta magát, ugyanaz a felemelkedéshez is adja; hogy ugyanazon az úton lehet aláhullani, de szintúgy feleszmélni is. Lehet megrekedni a jótól, és kiemelkedni a rossztól; de lehet megkötve lenni a rosszban, és előbbre jutni a jóban. Tudják, hogy végső soron nem a körülmények a meghatározói a feleszmélésig jutásnak, hanem az, hogy az ember mire adja figyelmét, akaratát. Ha az ember nem szűnik meg mindenhonnan az igazságot akarni, akkor megtudja azt, és aki megtudta, megéli azt, és aki megéli, végül igazsággá válik. Aki az igazsággal azonossá lett, a világ okával, eredőjével Egy. Csak az nem találja az igazságot, aki féli, ahelyett, hogy befogadná; féltékeny arra, ahelyett, hogy átadná magát annak; irigyli, ahelyett, hogy azzá engedné magát minősülni; üldözi, ahelyett, hogy megértené, és szétosztaná a szenvedők között.

Csak abban a korban kellenek tanítók, ahol idegen az igazság; amely korban otthon van az igazság, mindenki igaz. Tisztelet a bölcseknek, akik a hamisság korszakaiban gondoskodnak, vállalva a feledők megvetését, gúnykacaját, haragját, számonkérését… a koholt vádakat, a rögtön ítélő bíróságokat, az ellehetetlenítést, a kivégzést, vagy bármilyen kényelmetlenséget.

Tisztelet illeti azokat, akik tudják, hogy létezik villanásszerű feleszmélés, perspektíva-változás, teljes rálátásúvá, látóvá teljesedés is, de tudják, hogy vannak lények, akiknek a gyengéd, fokozatos újrafinomodás a megfelelő. Újrafinomodás azért, mert voltunk már finomak, az alámerülésünk előtt, de anyagba feledkeztünk, és szenvedünk annak tompaságában, mi, akik szárny nélküli repülés vagyunk, amikor nem a feledésben vagyunk. Nem az anyagtól szenvedünk, hanem attól, hogy elfeledtük valódi lényegünket. Nem a haláltól szenvedünk, hanem attól, hogy elfeledtük az Életet, amellyel végső egészségünkben lényegi egyek vagyunk. Nem a sötétségtől félünk, hanem attól, hogy a sötétben nem emlékezünk a világosságra, amik vagyunk. A feledés tudatlanságba, a tudatlanság félelembe, vágyba, ezek pedig szenvedésbe és szenvedtetésbe engedtek alászállni bennünket.

Tisztelet a teljeseknek, akik elviselik, hogy az eredetüktől magukat megfosztók, kétségbeesésükben úgy zsarolják, vásárolják, csalják ki és rabolják egymástól az éltető erőt, és nem a kiapadhatatlan, legbenső, végtelen és örökkévaló forrásból fogadják be azt ajándékul, ingyen. Látják bennünk a víz eredetét, míg mi nem látjuk, és szomjazunk. Látják bennünk a tűz eredetét, míg mi nem látjuk, és haldoklunk. Mindenek eleje, útja és célja a teljes Egy. Tiszteletre méltók, akik látva látják egészében és részeiben egyaránt. A víz legfinomabb őshangja bármeddig osztogatható, ugyanannyi marad. A tűz legfinomabb ősvilágossága akárhány résszé terjed szét, akárhová is adatik oda, ugyanannyi marad. Csak az Ősanyánké: a léleknek mondottnak… a bölcsességnek a vize kiapadhatatlan. Csak az Ősatyánké: a szellemnek mondottnak… a szerelemnek a tüze kifogyhatatlan. Csak az Ősgyermeké: az igének mondottnak… a szeretetnek a lelke, amely részként is egész, valamint végtelen és örökkévaló. Hála azoknak, akik elmondják, hogy ezen legfinomabbak leányai és fiai vagyunk, és segítenek abban, hogy amíg testben, anyagban, halálban járunk itt a világok erdejében, addig is a lehető legteljesebbekként, legfinomabbakként, legerényesebbekként, legszeretőbbekként, legigazabbakként, családként, barátként, háttársként lépjünk a járólények között. Utánunk nyúlnak, ha elmerülnénk, felébresztenek, ha elaludnánk, emlékeztetnek, ha homályba vesznénk.

Tisztelet azoknak, akik már újra tudják, látják, élik, hordozzák, képviselik az elfeledett teljességet, és újra Ők maguk a teljes valóság. Hagyják, hogy a keresők a saját taneszközeiket maguk választhassák az újra emlékezéshez, és saját ösvényeiken önállóan lépdelhessenek. Csak felmutatják a csuda dolgokat; nem szólnak bele semmibe. Ők ismerik a Kámnak, Jáfetnek, Krisnának, Buddhának, Jézusnak, Máninak, a királyoknak emlegetettek teljességét – tisztelet más népek tanítóinak is – és nem csak Bennük hisznek, hanem abban, amiben Ők hittek; valamint nem csak hisznek bennük, hanem azzá egészülnek, akikként Ők már akkor láttak, ismertek minket. Be nem avatkozva dédelgetnek minket, óvnak, és figyelik lépteinket, igazulásunkat. Hagyják, hogy – mivel egymás közt vagyunk, a közvetlen hazánkat veszem alapul – magyar ember a Jézusnak nevezett igaznak, teljesnek tanításai nyomán emelkedjen, és, hogy amelyik felünk más tanításain akar nevelkedni, Ő meg úgy emelkedjen. Mert van, aki könnyen, van, aki nehezen, van, aki ilyen, van, aki amolyan úton jut el a valósággá teljesedésbe. Nem az a lényeg, hogy miként jutnak a célba, csakis az, hogy ott már csak az számít majd, hogy együtt lehetnek, és minden, mindenki Egy.

Hála azoknak, kiknek megesik a szívük mindazokra tekintve, akik nem színről színre látnak, hanem nézik a lét színeit, hangjait, állagait, hőjét, hidegét, éjszakáját és nappalát akarják magukba szívni, és mindent érezni akarnak, ami megadatott, mielőtt máshogyan kezdenének létezni. Megeső szívvel szemlélik a templomba járó anyókát, apókát, az illatokba, nehéz, és könnyű napokba, alkonyokba, hajnalokba, fényekbe, árnyakba, sebességbe, megállásba, mosolyokba, virágokba, évszakokba, érzelmekbe, érzésekbe, elveszettségbe, megkerülésbe, nyugalomba, őrületbe, meghittségbe, szerelmekbe, hiányba, beteljesülésbe, titkokba, sejtésekbe, bizonytalanságba, hitbe, fájdalmas vágyakozásba, extatikus ön-átadásba, születésbe, elmúlásba, változásba, halálba szerelmes embereket, állatokat, növényeket és más lényeket; a láthatatlanokat is. Úgy is szeretnek, ahogy azok, és még minden másféle módon. Úgy éreznek, ahogyan azok, és még bármely másféle módon. Tudják mindazt, amit azok tudnak, és még minden mást is, amit tudni, látni lehet; és azonosak mindazzal, amit azok az útjukon lépdelve még csak elképzelni, félni, vágyni képesek. Gyönyörködve nézik a gyertya gyújtókat, az unokák kezét fogó nagyszülőket, a fákat oltó kertészkedőket, az avart égető gazdákat, a kályhába begyújtókat, a mást betakargatókat, az emlékeikbe révedőket, a szerelmessé lenni akarókat, a bukdácsolókat, a szárnybontogatókat, a bizakodókat, és lelket öntőket… a létüket hívő, valló, alakító muris belefeledkezőket. Képzeletben megsimítják az aggódókat, a féltőket, a reménykedőket, a bátrakat, akik félnek, mégis kiállnak, az önzetleneket, akik átéreznek, és ajándékoznak… a költőket, akik szót keresnek az elmondhatatlanra, főleg az idős, „beérkezett” fajtát, aki mások boldogulására rója a betűt. Látják, hogy hang, majd kép a világ; és örvendenek, ha valaki képekkel szól, mert az közel hozza az eredethez a figyelmet, és a teljesség felé az irányt sejteti. Látják bennünk az emberi őskép tiszta világosát, derűjét, értelmét, erejét tündökölni a nehéz, anyag-arcaink mélységében. Örömmel figyelik, ahogyan ünnepelünk, ahogyan a szenteket kérjük és tagadjuk, ahogyan Jézust, s a Többi igazat fürkésszük, hisszük, akarjuk érteni, és dagonyázunk mindezek romantikájában. Szentnek tartják esetlen próbálkozásainkat, kacska útjainkat, drámáinkat, hiedelmeinket, mérkőzéseinket magunkkal, egymással, a mindennel, a semmivel… és velünk szavalják verseinket, velünk éneklik el dalainkat, velünk vedelnek, drogoznak, vétkeznek, hibáznak, szenvednek, veszekednek, ordítanak, hallgatnak, könnyeznek, nevetnek, szennyeződnek be, fájnak, élveznek, vágyakoznak, félnek, véreznek, betegszenek, gyógyulnak, tévednek el, kerülnek meg… mert értik, tudják, és magától értetődőnek tartják azt, hogy máskülönben nem tekintenénk méltónak Őket a bizalmunkra és a figyelmünkre; hisz’ hogyan is adnánk mi hitelt a felmutatásaiknak, ha nem közülünk lennének valakik, ha magasról lefelé szólítanának meg minket. Tisztelet azoknak, akik besározódnak értünk, hogy mi megtisztulhassunk; elbuknak értünk, hogy mi győzedelmeskedhessünk, szeretnek bennünket, ha mi viszolygunk Tőlük, akkor is!

 

ʘ

 

Szeretet és köszönet lelki nagyszüleinknek, akik nyugtatnak és kérnek minket, hogy legyenek bármilyenek is a körülmények, bármi is az „idők szava”, akármilyen is a politikának, a rendszernek nevezett téboly, mi akármelyik világ bármely körülményei között is csak a legbenső, legteljesebb, eredeti valóságra összpontosítsunk. Ez, a valóság legteljesebb, minden szférában, frekvencián, és minden szempontból megélhető teljes Önvalója az abszolút konstans, amelyhez bármilyen végletből, elferdülésből, eltévedésből, elfajzásból, betegségből, fájdalomból, félelemből, vágyakozásból, kéjből, éhségből, szomjúságból, vallásból, tudományból, őrületből, tompaságból, tévedésből, hazugságból, rosszaságból, mélységből és magasságból vissza lehet húzódni, térni, gyógyulni, minősülni és viszonyítani lehet. Ez az abszolút konstans nem magyarázható tudományosan, nem elbeszélhető szóval, nem vallás kérdése, hanem minden rész korlátain belül és túl is, felül is lévő, végső, élő, világos, teljes, Egy valóság.

A részigazságok is tartalmazzák a teljes igazságot, csak nem tudnak erről… csak a teljes igazság tartalmazza úgy a részigazságokat, hogy éber azokban. Csak az egész áradja tudatosan a részeket, a részek nem fogadják azt tudatosan, nem áradnak viszont az egészbe, nem áradják az egészet tudatosan. A részek csak hiszik az egészet, az egész részeiként tudja, éli mindegyiket. Csak az egész éli, áradja, látja, érzi, tudja, táplálja, élteti, gondozza, szereti, tiszteli, becsüli, tanítja, vezeti a részleteit; a részletei nem látják, nem érzik, nem tudják, nem táplálják, nem éltetik, nem gondozzák, nem szeretik, nem tisztelik, nem becsülik, hanem félik, gyűlölik, számon kérik, tagadják, kitalálják, vádolják, szidják az egészet, melynek öntudatlan, tompult részei. Ami rosszabb: félre magyarázzák, hatalmaskodásra használják fel, haszonszerzésre használják fel, csalásra, gyilkolásra használják fel, kínzásra használják fel, pusztításra használják fel azt, és tébolyodott rabszolgákat kreálnak az emberekből. Tudomány-rabszolgákat, vallás-rabszolgákat, politika-, gazdaság-rabszolgákat termelnek.

Mélységes tisztelet és köszönet a bölcs, szellemi nagyszülőknek, akik minden körülményben az abszolút konstansba helyeződve szemlélik a sokaságot, és az illúziók kavalkádja közepette is olyannak látnak minket, amilyenek valójában vagyunk! Figyelnek ránk, és a téboly labirintusai legmélyére is utánunk ereszkednek, utánunk világolnak; a legsűrűbb ködben, a legádázabb viharban is jelzőfényt mutatnak nekünk; ez a jelzőfény pedig a felmutatott bölcsesség, és a be nem avatkozó, szeretet, és gondoskodás.

Tisztelet az igazaknak, akik őrületünk ellenére sem mondanak le rólunk, hanem válaszolnak, ha megkérdezzük, mi is az a bölcsesség, és elmondják nekünk, hogy az nem ismeret, nem okosság, nem intelligencia, nem bizonyítványok függvénye; hanem a mindentudás, és az ebből adódó egyszerűség, gyermekség, szelíd szeretet, szellemi- és lelki világos teljesség és a valósággal azonosság. Az ismereteket az ember méri, bizonyítja, hazudja, kitalálja; a bölcsességet viszont nem az ember találja ki, hanem az az embertől független, az ember nélkül is van és él, és világos, mert az maga a világ világossága, teljessége, valósága. Arra az ember, és más lény rátalál, nem kitalálja azt, és a rátalálás során áradva, fogadva, hittel, megértéssel, megéléssel, elengedéssel eggyé válik vele. Nem birtokolja, nem sajátítja ki, nem méri, nem árusítja, nem veheti meg, nem veheti jutalmul… mert a bölcsesség szabad és birtokolhatatlan; megvehetetlen, megfoghatatlan; meghódíthatatlan, megmérhetetlen, és nem jutalom. A bölcsesség ingyenes, és kegyelem és Élet és Világosság és önvaló és éberség és mindenség… végtelenség, örökkévalóság, teljesség, egészség és valóság. Nem átadható, csak felmutatható, és befogadható.

Tisztelet azoknak, akik elmondják nekünk, hogy minden baj, betegség, kibillenés és ferdeség oka az ettől a bölcsességtől való eltávolodás, az eltompulás, az elszédülés, és ebből következik, hogy minden szándék és megnyilvánulás, amellyel önmagunkat, vagy másokat a bölcsesség felé irányítunk, amellyel e bölcsességhez visszatérünk, és amellyel ehhez hozzá segítünk: gyógyszer, gyógyulás és gyógyítás egyszerre. Mindenre a bölcsesség a gyógyszer, és a bölcsességre, valóságra vezetés, segítés: gyógyítás.

Gyógyítás nem csak kémiai, fizikai, biológiai, más szóval tudományos, orvosi, gépi, vagy kézi lehet, hanem lelki, szellemi, szerető, gondoskodó tanítás is, sőt… főleg! Így például, ha akad egy ember, aki tanítással, simogatással, biztatással, dallal, verssel, jó szóval, mosollyal, alkotással, műveléssel gyógyít, méltó Ő a gyógyító címre, még ha nem orvos is… mert a lélekben való egészség a feltétele a testben való egészségnek, és aki erre segít, az gyógyító. Ő egy nemzet, és a népek sokaságának biztatója, barátja, bölcsességre segítője, és szellemiségében, lelkiségében a lények barátja, gyermeke, szülője, nagyszülője, testvére, valamint tanítójuk, emelőjük, háttársuk egyszerre. Ennek okán, Ő a szónak és a címnek legősibb, még nem beszennyezett, elcsépelt, még tiszta jelentése szerint a király minőséget képviselő, betöltő, és a király névre, címre méltó lény.

Tisztelet az ősi beszéddel kifejezve „király-lényeknek”, akik gondoskodtak, gondoskodnak rólunk, szeretnek minket, és bölcsességbe, gyógyulásba segítenek a felmutatásukkal, a példamutatásukkal. Kiszakadtak a kedvünkért, és visszaemelnek bennünket. Tisztelet Nekik, hogy koronázatlanul is, trón nélkül is itt bujkálnak, hogy a legszegényebbek, legszerényebbek, önmagukat nem nézve gondoskodnak rólunk, a kifogyhatatlan szerelmet, szeretetet ajándékozzák nekünk, szellemüket és lelküket osztják szét közöttünk, és bölcsességre vezetnek minket, ha kérjük. Tisztelet Nekik, akik gyógyítanak minket, akik láthatatlanok is, ha arra van szükség, de mindig jelen vannak és figyelnek minket. Köszönet Nekik azért, hogy magukban világoltatnak teljességet, és nem magukon kívül, nem bennünk tesznek rendet… hiszen tudja, aki tud, hogy magunkban teljessé, valóssá, Világossággá, Életté, bölccsé lenni békességet, harmóniát hoz kívülünk is a ránk tekintőkben, és benső harmóniánk külső rendben képeződik le. Ám ha magunkon kívül akarunk rendet tenni, attól mibennünk sem lesz rend, és kívül is csupán háborúság terem. Tisztelet Nekik, akik elmondják nekünk, hogy ekképpen történhet a gyógyulás, és a gyógyítás is: belül kezdődve, kiteljesedve, a bentről a kintre tündökölve, áradva, átadódva ajándékként. Elmondják, hogy a közéletnek, politikának, gazdaságnak, vallásnak, tudománynak, oktatásnak, egyébnek elnevezett tévképzetek, betegségek, tünetek, sebek, ferdeségek, kibillentségek, amelyek nagy kínt okoznak az élőknek ezen a bolygón; ezek sem gyógyíthatók meg külső rendrakással, a részletek variálgatásával, átnevezésével, tologatásával, cserélgetésével. Csakis benső lényegünk bölccsé, teljessé, igazzá, egyenessé, valósággá kiteljesítése következtében gyógyulhatnak meg mindezek is. Benső egyenesség híján nagy munka kifelé eljátszani az egyenességet. Csak annak munka az igaz szólás, a jóság, a szeretet, aki bensőjében még nem igaz, nem jó szándékú és nem szeretet. Aki bensőjében igaz, jó szándékú és szeretet, annak természetéből egyenesen következik az igaz szólás, a jótett, a szeretet, így mindezek kinyilvánítása nem megerőltető számára.

Tisztelet a bölcseknek, akik nem ítélkeznek felettünk, hogyha éretlenek vagyunk a bensőnkben, hanem támogatnak minket az érettségig.

Tisztelet azoknak, akik bölcsesség helyetti tudományunk, valóság helyetti vallásunk, látás helyetti nézésünk és őrületünk, vagdalkozásunk, háborúskodásunk, versengésünk, szörnyűségeink sárvilágában is arra az önmagunkra tekintenek tisztelettel és szeretettel, amelyik a valós, teljes, legbenső, igazi Mi vagyunk.

Tisztelet Nekik, akik elmondják, hogy bennünk kell először mennynek lennie ahhoz, hogy kívül is menny lehessen.

Tisztelet Nekik, akik úgy gyógyítanak, hogy nem meggyógyítanak, hanem megtanítanak minket arra, hogyan gyógyítsuk meg magunkat.

 

ʘ

 

Tisztelet a bölcseknek, a gondoskodóknak, akik elmondják nekünk, hogy csak az anyagban, ott is csak tévedésből adódó cselekedetekként létezhet a rossz. Eredetétől minősül minden megnyilvánulás, és minden megnyilvánulás eredete az abszolút jó. Az abszolút jó eredet, a legfinomabb minőséggé válik, majd abból a minőségből tovább fajul és a sűrűbe bújik, aztán minden lehetőséget kitölt, betölt, és „otthonaiból” megterem a teljes skála, amelyet nem a legbonyolultabb lehetséges, hanem a legegyszerűbb szükséges elve alapján adnak össze az érzékelhetetlen és érzékelhető részletei. Ezek a részletek a helyükön nem ellentétek, hanem a teljes skála összeadói, alkotói. Az elsődleges törvények alapján – amelyek szerint minden anyagi ott van a valódi helyén, és ott nem reagál, ott nem viselkedik, ahol a legközelebb áll az anyagtalan, eredet-minőségéhez – csak a teljes skálán, egymástól távol álló minőségek érintkezése hoz létre kölcsönhatást, reakciót. Ilyen a robbanás, mérgezés, égés, miegymás. Az anyagvilág sajátossága, hogy az anyag mindig omlik, bomlik, oldódik, ég, rothad, reagál, kölcsönhat, míg az eredete, legbenső, legfinomabb lényege – az őshagyományban szellemnek, léleknek nevezett – ön-azonos marad, állandó, teljes, egész, abszolút minőség marad, és ha sugárzik, osztódik, terjed, akkor sem fogy, vagy darabolódik.

Az anyag: létezés, halál, süllyedés, hanyatlás, tompulás, feledés, viszony, enyészet, éhség, szomjúság, égés, oldódás; az eredet pedig: örökkévalóság, táplálék, összetartozás, gyógyítás, egészség, eszmélés, teljesedés, teljesség, valóság, végtelenség, Világosság, Élet.

Tisztelet az óvóknak, akik elmesélik, hogy az anyagi létezés embere, amíg a helyén volt, amíg éber volt, amíg a teljességbe helyeződve, abból szemlélve tekintett az anyagi világra, addig a valóságról való eszmélettel rendelkezett. Amikor kizökkent a teljesből, és az anyagba kezdett feledkezni, akkor már csak alkímiája volt. Ahogyan egyre jobban belefeledkezett, - kötött az anyagba, már csak tudománya volt, meg technikája; már nem hallása, nem látása, nem bölcsessége volt, hanem csak vallása, és hiedelmei, hitetlensége és hiszékenysége. Ekkor már csak szenvedett, és ezekkel kínozta társait. Már nem világa volt, hanem csak felemésztendő környezete. Már nem volt kapcsolatban a valóság teljességével – amit kiindulási alapképpen a matematikában akár úgy is nevezhetünk, hogy Egy – hanem félt, vágyódott, elaprózott, megosztott, mért, hazudott, csalt, lopott, ölt, kínzott, kínlódott. Már nem Ő volt a világ, hanem birtokolt, már nem egy volt a valósággal, hanem magányos lett. Azért, hogy nagy magányában valami legyen, elkezdte variálgatni a részleteket, a társait, a lényeket, az illúziókat, és elveszett. Mivel létszomja fogva tartotta, vigasztalni kezdte magát, ha már léteznie kellett élet helyett; és kiválasztottsággal, különlegességgel ruházta fel, javakkal látta el magát, és jogává tette, amit csak akart. Azóta is kergeti az illúziókat, irigyli, üldözi, lehetetleníti, gyilkolja az ébredetteket, vagy eleve ébereket.

Tisztelet azoknak, akik elmesélik nekünk, hogy mindegy hány emberiséget élt már túl a bolygó, mindegy ki mondja magát különbnek, előbbinek a másiknál, az anyagban ugyanazok a legtávolabbi őseink, hogy az utunk nem az ősiségről szól, hanem arról, hogy kik maradtak emberek, és kik csökevényesedtek vissza bűnözőkké. Csak annyiban különbözünk, hogy vannak, akik megtartották, és vannak, akik elveszítették a valóságukat és teljességüket. A történelem, amelyet az iskolában oktatnak éppen, az eltávolodottak hazugsága; hiszen csak egyetlen igazi történet létezik, az pedig a feledő-ártók, és a bölcs, látó-gondoskodók egymás mellett élésének nagy históriája. A feledők éhesek, a bölcsek teljesek. A feledők az anyag viselkedésével viselkednek, a bölcsek az eredet jellemével nyilvánulnak meg. A feledők végig kergetik a bölcseket a planétán, azok meg addig térnek ki az útjukból, amíg tudnak, majd végül rejtezni kénytelenek. A bolygó népeinek meséje nem más, mint az egymásból, a másik rovására működő, létszomjas feledők, és az egymásért élő, a másikat valósággal tápláló, a Teljesség Világosságát, az Életet a létben is megtartó, képviselő, átmentő, örökítő, bölcsesség-helyőrségként is jellemezhető lények sakkjátéka.

Tisztelet és köszönet a látóknak, akik elmondják nekünk, hogy a csak az anyagban gondolkodás zárt rendszereket eredményez, és zárt rendszerekben mindig a rosszabbik értékrend szorítja ki a jobbat, ezért kijelenthető, hogy az anyagiasság által kiépített társadalomban, rendben a legvégső győzelem csak a pusztulásé lehet. Ilyen rendszerben nem győz a jóság, hiába is sulykolják a történetek, hogy a jó győzedelmeskedik: ez az anyagra nem vonatkoztatható, hanem csak a teljességben lehetséges igazság. Amelyik társadalom anyagelvű, zárt rendszerré teszi magát, és elszeparálja a lényeket a benső, és legteljesebb valóságtól, azon csakis a pusztulás győzhet végül. Amelyik társadalom harmóniában van az anyaggal is, és bölcsességében kapcsolatban marad a legbenső, legteljesebb Világossággal, Élettel, valósággal, abban a társadalomban a halál viszontagságai közepette is az Élet győzedelmeskedik végül. Az előbbiben mindenki meghal, az utóbbiban mindenki él. Ezért van az, hogy nem az a valódi győzelem, hogy népek, hadtestek, katonák, harcosok küzdelemben halállal győzik le egymást, hanem az, ha Élettel.

Tisztelet a bölcs, megeső szívűeknek, akik Élettel állnak a halál elé, akik szeretettel a gyűlölet elé, igazsággal a hazugság elé, Világossággal az árnyék és a fény elé, teljességgel a rész elé, valósággal az illúzió elé, és a másikért, mindenkiért, gondoskodással, felmutatással, önmaguk táplálékként ajánlásával, akár életüket adva is győzedelmeskednek. Maguk fölé emelik a feledőket, és szerelemmel, szeretettel bölccsé táplálják Őket a kiapadhatatlannal, az Eggyel. Nem ítélik a feledőket, mert tudják, hogy nincsen gonoszság, csak ideiglenes eltévelyedés van, hiszen csak akkor létezne a gonosz, ha egy legeslegéberebb, teljes tudatú lény készakarva ártani akarna. Ez nem lehetséges, mert csak feledő, tévedő, félő, vágyódó, tompa lények akarnak szándékosan ártani. Amelyik lény feleszmél, azonnal valósággá lesz, és elmaradnak Tőle tévedése hozadékai; csak az eredendő jó lesz az ismérve. Nincsen gonoszság, csak tévedésből adódó rosszakarat, amely időleges, és csupán addig marad vendég, amíg a tévedésből fel nem eszmélünk a valóságba. Akik letagadják, elnyomják a vágyaikat, vagy a félelmeiket, azok beteggé lesznek, vagy kitörnek végül, mint az őrültek. Kinti rendrakás nem hoz benső rendet; ha viszont bensőnkben valósággá válunk, a kinti, elhagyni kívánt dolgok maguktól elmaradnak tőlünk.

Tisztelet és köszönet mindazoknak a naposoknak, akik a helyőrség, és a valóságban kitartók! Elmondják nekünk, hogy a rosszakarat hadjáratai, győzelme után a rosszakaratúak egymást, és önmagukat is elpusztítva kivesznek. Csak abban az esetben marad meg ez az emberiség, ha a jóakaratúak bölcsességét, amelyek azok folyamatosan felmutatnak és ajándékba adnak, nem térítve, nem beavatkozva, hanem szeretetben, gondoskodva, a rosszakaratúak ajándékul fogadják, az által magukat bölcsességbe emelik, és maguk is kiteljesednek; megszűnnek rosszakaratúnak lenni. A feledők kívülről támadva győzedelmeskednek, és úgy minden pusztul, Ők is. A bölcsek belülről, emelve győzedelmeskednek, és úgy minden átszellemül és él, a „korábban” rosszakaratúak is.

A kedvesek elmondják nekünk, hogy csak mások kárára lehet különbnek lenni, kiválasztottnak lenni, legrégebbinek lenni, legelsőnek lenni, gazdagnak lenni, hatalmaskodni; akik pedig a valósággal egyek, nem versenyeznek, nem támadnak, nem különlegesek, nem kiválasztottak, nem elsők, hanem csendesek, szerények, kis igényűek, gondoskodók, bölcsek, nyugalmasak, tündökletesek, és mások finomodásáért mutatnak fel tudást a létben. A katonából harcossá nemesülés alapja, hogy erre rájövünk; és az jut el a harc művészetté nemesítéséig, aki előbb a támadást hagyja el, majd magát a harcot minősíti a bölcsességben békévé.

Tisztelet a felmutatóknak, akik elmondják, hogy ha a tulajdonságok, minőségek teljes skáláját összeadó szegmensek nem a saját helyükön tartózkodnak, akkor beszélünk kibillenésről. Elmondják, hogy a kibillenésben az ok-okozat kiegyenlítő metódusa kezd működni, hogy a kibillenés mihamarabb visszatérhessen a nyugalomba, a harmóniához. Sok mindent képzelnek az emberek, hogy mi mentesíthet ez alól a visszabillentő „tünemény” alól. Gondolják, hogy, ha jól viselkednek, az mentesít, vagy, ha érdemeket gyűjtenek, az véget vet a billegésnek. Gondolják, ha jót cselekednek, akkor ennyi, és annyi lét alatt mentesülhetnek. Ám az ébredettek elmondják nekünk, hogy egyetlen pillanat is elhozhatja a mentesülést, ha abban a pillanatban visszateljesedünk egész valóságunkká. Nem büntető a visszabillentő erő, hanem tanító. Ha bűntető lenne, nem lenne lehetséges a mentesülés a visszateljesedéssel, hanem bűnhődés lenne és kín; de létezik a mentesülés a visszateljesedéssel, ez is mutatja, hogy tanulás van, és nem büntetés. Csak a feledők, akik félnek, és magukat lusták felemelni – ezért intézik el, hogy mások náluk jobban féljenek, hiszen csak így érzik magukat egy kicsivel jobban az eltévelyedésben – csak Ők ferdítik el az igazságot azt mondva, hogy bűnhődés van, büntetés van, és szenvedéssel mentesíthető az ember. Nem ébred az ember jobban a szenvedéstől, mint az örömtől, sem mások szenvedésétől, vagy örömétől, hanem a tanulástól, lassacskán, az ezek által ébredt megértés útján haladás által, vagy van úgy is, hogy egy pillanat alatt, hirtelen feleszmélés által. Az úton a közömbösségből vallásba, abból hitbe, abból ismeretbe, abból tudásba, abból bölcsességbe, abból látásba, abból azonosságba, abban teljes valósággá teljesedése folyamatát egészen megélve eszmélhet föl az ébredő, akár milliárd lét alatt, akár egyetlen pillanat alatt. Teheti ezt leginkább amiatt, hogy a lineáris idő is az anyag-lét illúziója csupán; mert az lényegében kiterjedés, gömb, és pont… amely kezdet, vég, de mindenében egyetlen, végtelen, örök pillanat.

Tisztelet a feledőknek, akik megértik, hogy a bölcsek tisztelete, a felmutatásaik vizsgálata, a tanításaik befogadása az előfeltétele az Ő megmaradásuknak is. Ha a feledők nem akarnak világpusztulást, gondoskodjanak a bölcsekről, és fogadják, osszák szét az Ő felemelő ajándékaikat! Fel kell fogják, hogy ha nem keresik maguk is a bölcsességet, és nem emelik fel magukat, majd saját felmutatásaikkal, szeretetükkel, gondoskodásukkal egymást is a bölcsességbe, akkor a bensőjük felégése után a külső világ is felég. Tisztelet a feledőknek, akik letesznek arról, hogy a tompultságukból adódó pusztulással hagyjanak elkövetkezni egy csakis szerintük jobb korszakot, és ráeszmélnek arra, hogy négyszer ennyi embert is eltartana a bolygó, ha a tudás, a szeretet, a harmónia által termett bölcs társadalom lenne az alapja a létünknek… de negyed ennyi ember is megölné a világot, amennyiben ilyen feledő, kibillent, tompult, sérült, vágyakozó, félő, tévedő, valló, hiszékeny, hitetlen, önző minőségű maradna, mint amilyen a jelenlegi állapotában.

Tisztelet az eltévelyedetteknek, akik ráébrednek mindezekre, és elállnak a világegyetem legnagyobb rémtettének, a mennyiségszabályozásnak a megvalósításától, és helyette a minőségemelés mellett döntenek; bölcsességre tesznek szert, és bölcsességet ajándékoznak az emberiségnek, hogy élhessen.

Tisztelet és köszönet illeti a vigyázó, óvó, gondoskodó jó szándékúakat az áldozatos örökítő és felmutató munkásságukért… de még nagyobb tisztelet és hála illeti azokat a feledőket, akik lustaságukat, félelmeiket, vágyaikat, haragjukat, rossz érzéseiket félre téve erőt képesek venni magukon, és jóra kezdenek tekinteni, megnyitják sajgó szívüket a láthatatlan eredetnek, az oknak, és hajlandóak megnyílni a valódi valóságra. Először önmagukkal szemben szükséges egyenessé, igazzá lenniük, majd be kell fejezniük a hazudozást, csalást, megosztást a világ felé is, és a részeket egésszé szükséges egyesíteniük. Ennek előfeltétele az, hogy tudják: egyedül az Ő ébredésükkel élhet túl ez a fajta világ.

Tisztelet a feledőknek, akik keresőkké emelkednek, megbocsátanak a világnak, és megbocsátanak önmaguknak is.

 

ʘ

 

Csak arra vannak szavak, ami anyagban létezik? Mindenre van szó, ami van, és nem csak arra, ami anyagban létezik? Minden létezik anyagban is, ami van? Van, ami van, de nem anyagban létezik?

Tisztelet a jóakaratú bölcseknek, akik elmondják nekünk, hogy az időre is van szó, a gonoszra is van szó, azok mégis csupán a képzelet és a tévedés, a félelem; tehát az ember, vagy más lények teremtményei; ember kell hozzá, hogy létezhessenek. Csakis addig létezhetnek, amíg az ember nem nagybetűvel Ember, hanem saját árnyéka; amíg nem válik az ősképéhez méltóvá. Csak addig létezhetnek, amíg az ember külső szemlélőként a perifériát méregeti, határozza, és nem a bensőjéből szemlélve a teljesség valóságát éli.

A csillagszeműek elmondják nekünk, hogy a világ alapja üresség, de az üresség nem semmi, hanem teljesség, Élet, és Világosság. Az alapüresség nem nincsen, hanem van. Elmondják, hogy nincsen idő, hanem a valóság általi folyamatos betáplálás, és amit időnek hiszünk, csupán fodrozódás, amelyet múltnak nevezhetünk, és az állóhullámok szülője a múltba vissza forduló, azzal ütköző örök jelen. Mintha tükörbe nézne az üresség teljessége, a Világosság, és Élet, és ebben a mozzanatban kezdene pulzálni a termett, látható, érzékelhető, anyagi rezgés-világ. Óvóink elmondják, hogy testünk pusztán állóhullám itt, a rezgető, és rezdülő eonban, és nem kész mennyiségű anyaggal indulunk, amely aztán csak elfogy, hanem a folyamatos információ-betáplálás éltet. Legfinomabb eredet-lényegünk teljessége áradva táplálja a legsűrűbb, legnehezebb anyag-jellegünk éhségét, szomját. Végtelenséget zabáló éhség, örökkévalót vedelő szomjúság, teljességet égető semmi a testünk. Attól valamilyen, ami benne él és világol. Ha Ő győz, megöregszik, elég, felbomlik; ha az Élet győz, fénnyé lényegül, átszellemül. Örökké fiatalok is lehetnénk, de ki akar örökké égni ahelyett, hogy Ő legyen a tűz? A feledők, és Ők is csak ideiglenesen nem látják, nem tudják, nem értik ezt; amikor bölccsé, látóvá lesznek, világossá válik előttük. Tisztelet a jó akaratúaknak, akik kimondják számunkra, hogy csakis élő rendszer kimenetén jöhet ki ugyanannyi, vagy több információ, mint amennyi a bemeneten közölve van; tehát az Univerzumok, amelyek Multiverzumot alkotnak élő rendszerek. A legnagyobb szám, a teljes szám, az egész, az Egy, az eredeti információ az alapjuk, a betáplálójuk, a működtetőjük, a lényegük, a kezdetük, az útjuk, az eredőjük, az eredményük is. Ha a művelet, a folyamat során ez az információ ellenállásba ütközik, vagy fogyasztót táplál, akkor sem veszít a lényegéből, mert nem mennyiség, hanem minőség, és teljesség; így az ellenállást is, a fogyasztót is a lényegévé finomítja, táplálja, minősíti át, és a kifejlet ugyanúgy a maradéktalan teljesség. Az ellenállás, a fogyasztás csupán a – nem az idő fogalomkörében értendő – „múlt-fodroknak”, mondhatnánk az „Egy tükreinek” illúziója, és teljességgé, jelen valósággá oldódik fel, mihelyt valóság-lényegére eszmél.

Köszönet a gondoskodó látóknak, akik nyugtatnak minket, hogy nem az anyag létezése rossz, hanem a rossz csak az anyagi szféra hatására az emberben megjelenő rossz érzésben, és szándékban testesül meg. Hallani innen-onnan, hogy az anyag a rossz, és az ember a gonosz, de nem. A rossz nem az anyag, a gonosz nem az ember, de mindkettő csak ezekben manifesztálódik. Az ember elfeledi teljességét, és félni kezd, elfeledi, hogy énjei belakhatnák az anyagot az információval egyként való folyamatos, tudatos jelenlét állapotában is, és eltompul. Eltompulása aztán kibillent gondolatokat, szándékot hoz magával, és ezek a gondolatok, szándékok a tulajdonképpeni összes „gonosz”, ami a világban csak van. Az ilyen társunk örömmel, gyönyörködve, gondoskodva, szeretetben, bölcsességben, Világosságban, Életben is tündökölhetne itt, de mások rovására vetélkedni, viszonyítani, mérni, ítélni, és túlélni kezd tündöklés, élet helyett. Pedig nem csak elszenvedője lehetne a fodrozódásnak, tükröződésnek, nehézkedésnek, vonzásnak, egyszóval viszonyoknak, hanem nagybetűvel Embere. A feledésbe merülést kellene kiküszöbölnie, és teljes öntudattal léteznie, de Ő alámerül és toporzékol. Táncolhatna is, de Ő háborúzik inkább.

Csak a feledők félnek, bosszankodnak, irigykednek, birtokolnak, kereskednek, csalnak, hazudnak, kínoznak, szenvednek a maguk által maguknak, és másoknak teremtett, fenntartott tévedésükben. Akik nem tartják fenn a tévedést, hanem elengedik azt, és megnyílnak a teljességnek, Világosságnak, bölcsességnek, Életnek, a teljes valóságnak, azok rátalálnak a megtalálhatóra, megértik a megérthetőt, meglátják a megláthatót, meghallják, a meghallhatót, megérzik az érezhetőt, megélik a megélhetőt, és elmúlik a félelmük. Ők azok, akik meggyógyítják a meggyógyíthatót, felszabadítják a felszabadíthatót, átszellemítik az átszellemíthetőt. Csak azok nem találnak rá a megtalálhatóra, akik mást akarnak, nem rátalálni. Akiknek elmúlik a félelmük, a tudatlanságuk, a tompaságuk, azonnal látják, és élik, hogy csakis a gondolataikban létezett a gonosz, a rossz, az idő, a halál, és a sötétség.

Az eonok pördülnek, a lépésről-lépésre megérők kedvéért, és javára, hogy azok is finomodjanak, akiknek soha eszükbe sem jut, hogy finomodni lehet. A teljes, égi körök emlékezetére most, egy újabb kör végeztekor ünnepet ülhetünk. Alkalmas a helyzetünk arra, hogy a közvetlenek, a valóságosak, egyenesek elmondják nekünk újra, amit ilyen állásnál ildomos. Más ég alatt labirintus vezet el a célig, de ilyen állásnál rendre szükségtelen a labirintus.

Tisztelet a naposoknak, akik szelíden tanácsolják, hogy eszméljünk, és bármilyen illúzióban, álomban, kényszerképzetben, történésben, viszonyban vagyunk is, akármelyik világ, frekvencia-tartomány, bolygó, idő-illúzió, erőtér-háló fogságában, vagy kifordított fogságában keresgéljünk is épp, legyünk képesek ezeket elengedni, magunkat elengedni, és legbenső valóságunkhoz megtérni! Ha az őrület, a káosz, a szenvedés, a háborúság legmélyén vagyunk is, legyünk képesek az Egyhez viszonyulni, az abszolútum-konstanshoz emelkedni, a legteljesebb valóságba helyeződve szemlélni, és a bölcsességgel, szeretettel, Világossággal, Élettel azonosulni!

Elmondják nekünk a tiszták, hogy mindegy mi derül ki az út próbatételei során, a próbák lényege nem az, hogy a valóság megismerjen minket, mert az már ismer, úgy is, ahogyan mi magunkat sem ismerjük… hanem az, hogy mi megismerjük magunkat úgy is, ahogyan a valóság ismer. Ezen minőségben ér össze minden, mert a valós önmagunk a teljes valóságba látva betelik. Az említett próbatételek csak addig szükségesek, amíg nem a teljes valóságot tekintjük valóságnak, hanem a feledésben kódorgunk. Ha feledő szemlél feledést: szenvedés van. Ha feledő szemlél bölcset: kavalkád van. Ha bölcs szemlél feledőt: gondoskodás van. Feledő nem szemlél teljességet. Ha bölcs szemlél teljességet: azonosság van. Ha teljesség szemlél teljességet: Egy van.

Köszönet, hogy elmondják nekünk a jóságosak, hogy minden alól – a próbatételek alól is – feloldoz a bölcsesség, a megbocsátás, a magunknak is megbocsátás, a szeretet. Az önmegváltást követően a lény szíve megesik, és a nagy megváltáshoz önmagát adva oda fordul. Amíg azonban próbatételeket kell kiállnunk az eszmélésünk érdekében, szembe találhatjuk magunkat kívánságaink teljesülésével, félelmeink testesülésével, vagyis mindennel, ami szembesít azzal, hogy milyen mértékben gondolkodunk kibillenten a világ valóságához képest. Vigyázzunk, mit kívánunk, mert kívánságaink által alakul a környezetünk! A bölcsek azt kívánják, hogy legyen a legjobb jóhoz mérten a legjobban minden… de kívánságok helyett inkább teljesednek, és gondoskodnak.

Tisztelet az időteleneknek, akik elmondják nekünk, hogy nem az a lényeg, milyen anomáliák következnek be a keresők előtt azok létében, hanem az, hogy hogyan állnak meg a körülményben, mit tanulnak, mennyit emelkednek, és mennyit segítenek emelkedni másoknak. Kiderül, hogy az összeesküvés-elméletek igazak? Háborúban kell élnünk? Rabszolgák vagyunk? Elkerülhetetlen az elkerülhetetlen? Ezek csak anomáliák: a lényeg nem a világ metodikája, hanem a legvégső, legteljesebb értelme. Elmondják nekünk az örökök, hogy amit füllel lehet hallani az kicsiny része annak, amit önvalónkkal lehet, hogy amit szemmel lehet nézni, az csak kicsiny része annak, amit önvalónkkal láthatunk. Akik a fülüknek hisznek, a szemüknek hisznek, azok elvesznek a kavalkádban; akik önvalójukkal hallanak, és látnak, azok nem a bűvész műsorát figyelik, hanem az egész műsora alatt a valóságot élik, és sugározzák.

Manapság azt kérdezzük egymástól leggyakrabban: vajon összeomlik-e az egyháznak nevezett „sok ház”, ha azt hozza a reggel, hogy kiderül: nem vagyunk egyedül a Multiverzumban, sőt, a megalkotásunkban is tevékenyen részt vettek az avatár-test, és egyéb járólények, valamint más magas energia-szintű létezők? Tisztelet a bölcseknek, akik erre elmondják nekünk, hogy az egyház, ha nem képes elengedni a korlátait, és nem teljesedik az abszolútumává, ha a hívei nem váltják bölcsességre a hiszékenységüket és hitetlenségüket, ha nem képesek az abszolútum teljes valóságához, mint konstanshoz eszméletért járulni, hanem dogmákhoz, szabályokhoz, külsőségekhez ragaszkodnak, akkor az elméjük homályának súlya alatt elsüllyed az egyházuk, és vele fulladnak a tévedésbe maguk is. Akik így tesznek, nem értik meg, hogy minden lényben ugyanaz az első lényeg a motor, és ez az Élet, a Világosság, a teljes valóság. Nem értik meg, hogy legyenek akárhányad rangú létrejöttek, vagy létrehozottak is a lények, vagy legyenek bármilyen sorrendben egymás okozói, létre gondolói, sosem az a legvégső és egyetlen határozó szempont, hogy ki volt előbb, ki fejlettebb az anyag variálgatásában, kijátszásában. Az a fontos, hogy mindegyikben a legelsőből, a végtelen, örökkévaló információból, eredetből, okból, valóságból, teljességből, Világosságból és Életből van a lényeg, az egy részként is egész darab. Ha úgy tetszik, mint óceánból a csepp, amelyben ott az egész óceán, és amikor visszatér az óceánba, nem szűnik meg cseppnek lenni, hanem még óceánná is válik. Mint tűzből egy láng, amelyben ott van a teljes, eredeti tűz, és ha ellobban, nem tűnik el, csak a látható része… hanem visszatér az eredeti tűzbe. Egyik sem szűnik meg, hanem még azzá is teljesedik, amivé csak teljesedhet.

Akik látnak, elmondják nekünk, hogy még az elektronoknak is van sok elektron-párja, amelyek lényegi azonosak, és legyenek bár az Univerzum ellenkező pontjain, egyformán viselkednek… hogyne lenne akkor azonossága, és kapcsolata a bensőnk világosságának az abszolút világossággal?

Akik a konstanssal léteznek, és abban élnek, tudják, hogy a szeretet, bölcsesség, tisztelet, és a másik segítése, egymás méltóságának megtartása, és a mindnyájunkban azonos eredet-lényeg tudása, az arra tekintés az ismérve a jóakaratú lényeknek. Így van ez a csillagok, és az emberek között is. Amely lény – akár ember, akár csillagmag – önző, igába hajt, parancsol, rabol, csal, birtokol, kínoz, hazudik, nem adja meg, vagy elvárja a tiszteletet, biztosan nem bölcs, nem ébredett, és hiába hiteti el magával, hogy millió éves, nem több, mint valaki, aki a lényeg helyett a tévedést, az Élet helyett a halált variálta a kedve szerint otthonossá. Ám amelyik lény – akár ember, akár csillagmag – ébredett a valóságban, és a szeretetben, bölcsességben, gondoskodón működik a létezésben, az bármely bolygó bármely tanácsa, lénye előtt tiszteletre méltó. Így, nem faj, vagy fajta kérdése a rosszakarat, vagy a jó akarat, hanem ébredettségé, tompultságé, vagyis bensőnktől való eltávolodásunk, illetve közelségünk mértékéé.

Nem különlegességben kell kitűnni, hanem erényekben.

Lehet rosszba születni, de jóvá válni, és lehet jóba születni, de rossz szándékúvá válni. Az eszmélők előtt elmarad a fajta jelentősége, és tündököl a minőség. Csak a feledők foglalkoznak megkülönböztetéssel; az összehozók szükséges különbség-tevéssel, és összehozással állnak a dolgokhoz. Az ilyenek elmondják nekünk, hogy bármilyen lények is vagyunk, nincs más dolgunk, mint bölcsekké válni, és minden világ bármely lénye, tanácsa előtt megállhatunk, mert minden világ tanácsa és lénye ugyanaz előtt a teljes valóság előtt felel, mint mi, és minden világ bármely tanácsa, lénye előtt is azok – akár emberek is – a példaképek, akik ebben éberen járnak.

Csak az az egyház kerül válságba a külvilág változóinak feltárulásától, amelyik nem a változatlant örökíti, hanem tévedést mutat fel. Amelyik egyháznak nem csupán hívői vannak, hanem bölcsei, az a valódi egyház, amely nem intézmény, hanem közösség, és mivel nem kívülről, hanem bensőjéből fakad a tudása, az eszmélete, nem kerülhet válságba, nem omolhat össze semmilyen külvilági változás, krízis, szélfordulás okán sem. Amelyik egyház nem dogma, nem ítélet, nem félelem, nem intézmény, nem épület, nem adó, nem tized, nem bűn, nem bűnhődés, nem gonosz, nem térítés, nem elvárás, nem parancs, nem tiltás, hanem szeretet, nem birtoklás, hanem azonosulás, nem vezeklés, hanem megbocsátás, és bocsánat, soha sem kerül válságba.

Folytatás a szám szerint következő bejegyzésben -