Ez
a szerep nem illik rám, nem vállalom el. Pl., ha lenne egy démoni jóslat, ami
ördögűzéskor hangzik el egy megszállott szájából, mégpedig, hogy lesz egy
vezető, akinek Kukkulimukkili lesz a neve, és kipusztul miatta a világ… akkor
mit kellene tennünk? Figyelni, hogy jön, és megjelenik, és az lesz a neve,
aztán megvárni, hogy felnő, és kipusztítja a világot? Szerinted ezt tennénk?
Vagy megjelenne, és valaki azonnal megölné, hogy ne pusztíthassa ki a világot?
Vagy, annyira nem hinnénk a jóslatokban, hogy a szemünk előtt nőne fel, és
pusztítaná ki a világot, a jóslat megléte ellenére is? Vagy valaki felülírná a
Kukkulimukkili nevet? Felvenné, mert magáról tudja, hogy ezzel a névvel sem
lesz világpusztító, és csak így lehet biztos abban, hogy a jóslat hatástalanná
válik? Aztán ennek ellenére kiderülne, hogy így lett pont ő a világpusztítóvá,
és az életére törnek, de kitart, és olyanná válik, aki tényleg pusztítást hoz?
Vagy, megtörténik a legjobb eshetőség, és megmenekül általa a világ? Jött,
rátenyerelt a sebre, vállalta az ezzel járó veszélyt, kitartott a jóban, és
begyógyította a sebet? Kicsoda Méhdi? Kicsoda lenne Méhdi? Ki lett Méhdi?
Kérdezed, mert szabad akarsz lenni, nem gyilkolni… nem akarsz hibát elkövetni. Ki
előtt nem? Isten előtt, vagy a kihasználóid előtt? Ha Isten előtt hibázol,
többet veszítesz, mintha az ember előtt hibázol. Ezért akarod megtudni az
igazságot, mielőtt a megbízódhoz érünk. Ezért. Hú, ha még együtt is éreznél,
elvesznél… megerőltető lenne, mi? Mindegy nekem, hogy velem mit teszel! Az nem
mindegy nekem, hogy magaddal, meg a világgal mit teszel. Nem védem magam. Azt
hihetitek, a ti szabályaitok szerint „kapjátok” Méhdit, pedig az igazit az
Isten adja nektek… és bizony meghatározza a hovatartozásotokat, ha úgy
támadjátok, hogy meg sem ismeritek!
Fiatal
antihősünk leinti a bandát; ő inkább hátra dől, és visszaréved a kézzel írt
sorok baldachinja mögé. Nem akar most szembenézni ezzel. A szuperhősös részt
akarja folytatni még… amellett dönt, olvas:
„Mondtuk,
a próféták költőkből lettek. Ki mondta, hogy csak szavakkal művelhető
költészet? A költészet minőség, állapot, színvonal, ébredettség, „színről
színre látás”, és magáé az emberé, így annak minden megnyilvánulásáé is.
Költészet-állapotból költemények fogannak; nem csak vers lehet költemény.
Szerelmetesség, gyermeki rácsodálkozás, mindent újnak, teljesnek látás, a
lényegi való és jelentés érzékelése és tolmácsolása egykedvűségben, mégis
extázisban. Minden költészet, amit költészet-állapotban alkotsz. Kép, hang,
forma, szó és más magasztos műveletek egyaránt. Ha az ember maga a
költészet-állapot, minden megnyilvánulása költészet, még akkor is, ha nem ír,
hanem fest, ölel, táncol, formáz, söpör, kapál, vet. És nem állhat mindez a
negatívum jegyében; csakis élő és éltető műveleteket takarhat. Aki versel még
nem költő, de költeménnyé válik minden, ha költészet-állapotban hozzák létre. A
küszöb az elme tébolya és a lélek valósága között: a költészet-állapot.
„Söpörj, söpörj szerelmed kapujában, mert csak úgy lehet a tiéd” – mondják a
szufik. Udvarolunk a legvégső Valónak – mondhatnánk. A néphagyományunk Istent
az „első szeretőmnek” nevezi. Nem akivel először szerelmeskedett, hanem aki
számára mindenkinél fontosabb, a legnagyobb szeretettje, szerette. Ám, nem az
Egy, Atman, Isten, Első Szerető, akin múlik, hogy „udvarlásunk" eredményes
lesz-e, hanem a megnyílásunk mértékén. Aki nem „söpör”, nem jár sikerrel. Aki
nem költészet-állapotban, gyermeki rácsodálkozásban, áradás-fogadásban,
gyönyörködésben, színről-színre látásban, éteri szeretetben, égi bölcsességben,
megeső szívvel „söpör”, nem jár sikerrel. Az Atman nem választ el magától;
folyamatosan éltet, árad és fogad; a felsoroltak hiánya, a tompaságunk mértéke
miatti távolságunk választ el minket. Mi magunkat választjuk el tőle. „Söpörj”,
és szerelmesből szerelemmé, szerelemből szerelmeddé válj!
A
szerves népi hagyomány még tudta, és örökítette ezt. A modern művészet már nem,
vagy véletlenül, vagy alig.
Néha
a puszta intelligencia diadalaként is kijön azért egy-két figyelemreméltó
fejtegetést előhozó alkotás, de mire végigérünk rajtuk, megkapjuk a
csalódás-érzésünket. Már megint a nagy, sokat ígérő fantázia, a nagyreményű
kezdés, aztán a közepén már csak kisebb reménykedés, hogy nem lesz belőle propaganda,
vagy szánalomra méltó, kiszenvedő értelmetlenség, majd a végénél a homlok
gyűrős „na, de már megint miért kellett ez, és ne már, hogy komolyan ennyi bírt
ez lenni”. Bólogatunk, hogy lám, hát csak az intelligencia próbálkozott, de a
lélek, a látva látás megint kimaradt. Öncélú termékek, kifizetődő
érdek-alkotások mindenütt. Kárvallottjuk a bolygó, legenyhébb vétkük a
mulasztás, a többi bűnük altatás, félrevezetés, vagy durvább. Szemezgethetnék,
de minek.
Van
film, amely azt sugallja, hogy Isten egy programozó, és a világ jól megírt
programok összessége. Persze ezzel azt is sugallja, hogy a programozók kisebb
istenek, hehe... de ez a film csupán okos, és nem teljesíttetett ki a
költészettel igazi válaszadóvá. Konkrétan arra jutottak benne, hogy párhuzamos
univerzumok vannak, egy nagy számítógéppel modellezni lehet a miénket, és
megfigyeléseket lehet végrehajtani vele a múltban és a jövőben. Ám, csak egy
bizonyos percig lehet a jövőbe látni, onnantól sistergés van. Vannak, akik
előre néznek öt perccel, magukat látják, és utána pontosan azt mondják,
cselekszik, amit öt perce láttak. Kizárt, hogy valaki lássa mit fog tenni,
mondani mindjárt, és amikor oda ér, hogy eljön az a perc, ne döntene úgy, hogy
direkt mást csinál. Aki ezt elhitte, az magáról is elhitte; mondhatom, vele nem
sok dolga lesz ellenállás ügyileg azoknak, akik kihasználnak minket. A
végkifejlet az lett, hogy a programozó lett az Isten, egy másik világot
teremtett, és bele is ment, hogy az addig halott családjával éljen... fuss el
véle. Lemásolta őket a múltban, bemásolta őket a világába, és boldogan
programkodtak, amíg a fene tudja mi lett. Csak ketten emlékeztek arra, mi volt,
a többiek azt gondolták, az abszolút valóságban mindig is úgy voltak, ahogy
vannak.
Jól
indult, és rengeteg tévedéssel zárult. A programozó egyfajta isten, az Isten
pedig programozó? Univerzum méretű tárhely sem lenne elég, hogy így legyen,
hogy olvashassa, modellezhesse a múlt összes részletének minden kódját, és
tetszőlegesen, mint egy drón, mozoghasson, megfigyelhessen, fókuszálhasson,
felvételt készítsen, esetleg extrapolálhasson elmúlt, lefutott programokat a
jelenbe, jövőbe, valamint materializáljon, és fenn is tartsa minden teremtménye
teljes és hibátlan működését. Ha a gépen belül lenne a világ, akkor hol lenne a
gép? Ha a gép és a világ azonos lenne, honnan venné a működéséhez szükséges
energiát? Ha többet fogyasztana, mint amennyit „termel”, meddig tudna működni,
és akkor mi lenne a világával? Hogyhogy nem lát egy pontnál tovább a jövőbe? Ha
az idővonalon csak egy napig is létezik egy ilyen computer, ha már másnap
megsemmisülne, akkor is, aznap még bármennyire előre tekinthetne a jövőbe... és
mivel a filmben kiderült, hogy meg sem semmisült, csak létrehoztak vele még egy
szimulációt, ezért teljesen érthetetlen és fals részlet maradt ez a mozzanat. A
gép nem ment sehová, csak a cégvezető. Mi volt ez akkor sistergésestől? A
valódiak emlékezhettek benne arra, hogy volt életük máshol, a kreáltaknak
emlékezniük kellett arra, hogy mindig is léteztek, és volt előtte életük
ugyanott. Pedig aznap indult a világuk. Ha fogyasztó, nem élő rendszerről
beszélünk, akkor már csak egy az emlékeiket gyártó, tartalmazó, futtató,
fenntartó gépnek is nagyobb kapacitásúnak kellene lennie, mint a világuknak. Ha
nem hologram készítő gépről van szó, ami úgy készít szimulációt, hogy azt nem
kell működtetnie is, csak szakaszonként előállítania, akkor kizárt dolog ez a
computer alapúság. Csak olyan szimuláció tartható fenn ilyen gép nélkül, amit
nem kell működtetnie is, csak szakaszonként előállítania, és magára hagynia...
a legvalószínűbb, és legkivitelezhetőbb az, ha mindezt egy Istenből táplálkozó,
de álomba rabosított tudat hozza létre önmaga számára. Magában, belül, felhő a
felhőben… gép nélkül. Na, ezt most nem fejtem ki jobban… csak hogy nem program,
nem gép, nem energiaforrás az alapja… hanem emlékezés a valóságra és a
legtöbbre… de egy olyan állapotban történik ez az emlékezés, ami koránt sem
ideális. Maga a szedáltság. Azonban az Istenből táplálkozik, vele össze van
kötve skalár-spin, benső módokon. A kilencedik fátylon túl még éber, de
minálunk már csak álmodik. Isten álmainak lenni, és tudni, hogy Istenből
vagyunk… és ki akarni szabadulni az álmából… és meg akarni tartani magunkat, ha
már megálmodott minket, de fel akarni ébredni a legteljesebbre: Őbelé. Na?
Vajon Isten elnézést kér, amiért szolgálatban elaludt? Hehe.
Ez
a verzió persze nem feltételez semmiféle rossz szándékot, direkt ártást,
harmadik fél általi gonosz beavatkozást. Van olyan, amelyik igen.
Az
olyan furcsaságok már csak hab voltak a tortán, hogy vákuumban lezuhant liftből
kieső emberek vergődtek ott egyben, és megfulladtak. Legalább egyetlen
fizikussal egyeztethettek volna, hogyan viselkedne egy emberi test vákuumban.
Ja, hogy az sem érne sokat, mert amit jelenleg hivatalosan tanítanak a testek
vákuumban viselkedéséről, az is téves? Mindegy. Szórakoztatnak; az a lényeg.
Hű, a fantáziának milyen vadlovat adtak, hű - hisszük. Csak az a baj, hogy
ellenkezőleg: lekötötték, fejlődésképtelenné szedálták, megrekesztették,
tévútra terelték. Azt mutatják, milyen haladó gondolkodású, aki velük tart,
miközben összezavart elmék tovább merültek a tébolyuk ürülék-vödrében. Eddig
hittek valamit, mostantól bonyolultabb valamit hisznek; mindezeket a valóság
helyett, és mindettől természetesen szabadabbnak tekintve magukat. Ettől a
szabadság-illúziótól aztán boldogabban robotolva és tejelve.
Nem
kell programozónak lenni, elég a tájékozottság és egy kis filozófusi véna
ahhoz, hogy tudjuk: vannak holt és élő rendszerek. A holt rendszerek azok,
amelyek főleg fogyasztóként működnek; a kimenetükön kevesebb energia távozik,
mint amennyi a bemenetükön betáplálásra kerül. Ha termelnek is, kevesebbet, nem
annyit, amennyi ahhoz kellene, hogy több távozhasson a kimeneten, mint amit
kapnak a bemeneten. Felélik a kapottat a puszta működésükkel.
Csakis
élő rendszerek sajátossága, jellemzője, hogy a kimenetükön ugyanannyi, vagy
több energia távozik, mint ami a bemenetükön betáplálásra kerül. Amikor ennek
tudatában körülnézünk, felismerhetjük a holt és élő rendszereket.
Felismerhetjük, hogy a gépeink holt rendszerek, a természet, és csodái
mindenestől élők. Mi hát akkor az az Élet, amelytől élők ezek a rendszerek?
Ennek tükrében mi hiányzott a filmsorozatból? Csakis élő rendszer tudja
megvalósítani mindazt, amit holtak holttal akartak modelleztetni,
megvalósíttatni, működtetni. Az élő rendszer hiányzott. Az élet hiányzott. A
szellem megvolt, a lélek hiányzott. Az intelligencia megvolt, a költészet
hiányzott. A képzelet megvolt, a bölcsesség hiányzott. Ja, hogy ezek nem
ugyanazok? Nem.
Jelentem,
a képzelet versenyünkön ez a film egy nem túl meggyőző teljesítményt nyújtó
produkciónak bizonyult.
Következtetni
visszafelé is lehet: ha ez hülyeség volt a filmen, nem működne a világban
sem... ha csak így lehetett volna a filmben, csakis így lehetséges a világban
is.
A
természet világa egy élő rendszer. Az egész, mindenestől. Ebben az élő
világrendszerben próbál létrehozni az ember élettelen rendszereket. Ha még
pontosabban akarunk fogalmazni, azt mondhatjuk, hogy élő rendszereket próbál
létrehozni, de csak életteleneket képes. Ha élőt sikerül neki, az vagy a
gyermeke, vagy csak már élőből tudja beavatkozásokkal másítani. A semmiből és
élettelenből nem tud élőt létre hozni.
Eljön
majd az idő, amikor megismeri ezt a bűvész trükköt, de addig csak olyan marad,
mint minden archón, és egyéb intelligens, de semmi több lény. Külön bugyrokat
programoz, és kotyvaszt, szeparál el. Az eredendő Életből vételez, és belőle
helyez életszikrát a kreálmányaiba. Amikor azok leszületnek, azt hazudja nekik,
hogy ő az istenük, és olyan tompán tartja őket, hogy sose derüljön ki, mi is az
igazság és a valóság. Elsődleges teremtettek kreálnak másodlagosakat, azok
harmadlagosakat, azok ikszedlegeseket, mindegy mennyit; azokban is csak az
anyag lesz általuk kreált, de amitől élő rendszerekké lesznek, az mindegyikben
ugyanaz: az Egy-élet-abszolútum-lélek szikrája. Szikra, ami belőle van, és
hozzá tartozik, belé is tér meg a börtönkörútja után. Archónok, emberek,
maximum erre a bűvésztrükkre képesek. Varázslatra csak az Egy képes, és azok,
akikben ébredett az Egy, s akik az Egyben ébredettek.
„Tudta?
Kutatások kimutatták, hogy kisebb intelligenciahányadossal rendelkeznek a
vallásos emberek, mint az ateisták” – szólt a kérdés egy fotográfián.
Intelligenciahányadosuk lehet kisebb, de fejlettebb bennük valami, amivel
kipótolják a hiányt, sőt, még felül is működik a pusztán intelligenciában
utazókat: a lélekhányadosuk. A látás-, Világosság-, szeretet-, Élet-, teljesség-,
éberség-, Valóság-, Egyhányadosuk. Milyen mértékben helyeződik a tudatunk az
elme tébolyának illúzió labirintusába, vagy milyen mértékben helyeződik a lélek
valóságába: ennek mérője lehetne ez a hányados.
Alsó,
középső és felső világ az emberben: reprodukció, alkotás és eszmélet... test,
lélek, azonosság. A cél a harmonikus működés. Ha bármelyik alulműködik, vagy
netán a másik kárára fölülműködik, az már kibillentség, és nem harmónia.
Betegség akkor, ha ugyanolyan gyengén, betegség akkor is, ha az egyik a másik
kárára túlsúlyban, egészség akkor, ha mindhárom ugyanolyan jól működik, és
teljesség, ha mindhárom egészséges, harmonikus működése mellett, felett még a
lélek valóságába helyeződve szemlélőként is. Erre a megélt bölcsesség segíthet.
A
cél a harmonikus működés. Ha bármelyik agyfélteke alulműködik, vagy netán a
másik kárára fölülműködik, az már kibillentség, és nem harmónia. Betegség
akkor, ha ugyanolyan gyengén, betegség akkor is, ha az egyik a másik kárára
túlsúlyban, egészség akkor, ha mindkettő ugyanolyan jól működik, és teljesség,
ha mindkettő egészséges, harmonikus működése mellett, felett még a lélek
valóságába helyeződve szemlélőként is. Erre a megélt bölcsesség segíthet.
Tompaság,
közömbösség, ezeknél teljesebb a vallás, annál a hit, annál az ismereti tudás,
annál a megélést követő bölcsesség, annál az azonosulás extatikus látása,
tapasztalása, annál a Világosságból, Életből, Lélekből, Valóból szemlélődés.
Minden nappal, amelyet tompaságban töltök, az életemre tör a hazugság. Minden
perccel, amit nem a bölcsességre jutással töltök, a természet életére török.
Felelősséggel, bölcsességre törekszem. „Eredendő bűnöm” a nem bölcsesség, és a
nem bölcsességre törekvés; az attól megszabadulásom küszöbje pedig az arra
törekvés. A küszöbje a törekvés, kapuja a jutás, folyosója a nem-cselekvés,
előszobája a megvilágosodás, kisszobája az Ürességgel szemlélődés, nagyszobája
a megeső szív ebben a szemlélődésben, de a nappalija a lényeg! Nappalija az
ebből a frankóságból, a többi lény segítségére sietés. Van, ahol
bódhiszattváskodásnak, van, ahol én-megváltást követően mások én-megváltásához
való odafordulásnak, van, ahol a kis megváltást követően a nagy megváltáshoz
önmagunkat segítségül adásnak nevezik ezt a mozzanatot. A megszabadulásunkat
kevés „ideig” tartjuk meg magunknak; ahelyett, hogy
visszaolvadnánk-teljesülnénk az Egybe, az Eggyel magunkban, és az Egyből
szemlélvén, munkálkodni kezdünk mások megszabadulását közvetetten segítendő.
Nem közvetlenül, hanem közvetetten: nem térítve, nem erőszakkal, nem
beavatkozva, nem beleszólva, hanem örökítve, hagyományozva, felmutatva,
gondoskodva.
Ha nem járjuk végig, meg vissza ez egészet, mulasztunk, és mulasztásunk lesz az
egyik oka más lények szenvedésének, rosszabb esetben pusztulásának. Ha végig
járjuk, kijavítjuk ezt a csorbát, mulasztásunkat gyógyításra váltjuk, önmagunk
szenvedéseinek értelmet nyerünk, más lényeket megmenthetünk a szenvedéstől.
Amit amúgy mi okoztunk volna, attól biztosan, de amennyiben közvetett hatásunk
mások emelkedését is elősegítheti, azon is túl.
Ha
nem járjuk ezt végig, tompaságunk következményei mások életére törnek, ha végig
járjuk, mások törnek majd az életünkre. „Nem baj, az életemre törés a sikerem
kifejeződése. Ne legyek barom, de ha csak félig csinálom, ne csináljam... mert
félig csinálásba nem érdemes beledögleni!” Mindenki ezt gondolja az első
lépéseknél.
Halálosan
szerelmetesnek lenni, és ettől élve élni! Erre jut, aki már megtesz pár lépést.
Egyetlen
győztes szabadságharc létezik, és az az egész emberi nem, a teljes lény-kavalkád
szellemi szabadságharca: az elme tébolyából a lélek valójára ébreszteni a
tudatot, és se így, se úgy el nem szállni, hanem gondoskodó szeretettel
segíteni a többieket ugyanebben.
Az
életünket rááldozni a legmagasztosabb szerelmetességre, és nem a halálunkat.
Abban hiszek, hogy mindannyiunk számára „jött le” a javító program. A „másik
félért” is. Mindig is itt volt, de leggyengébb időszakainkban újra, meg újra le
kellett jönnie. Ami a csillagokba is írva van, a tökéletes történet, csak
lélekkel láthatóan, az űr sötétjére szivárvány betűkkel kifejtve áll, ez a „Jól
őrzött tábla”, hogy kőből élővé tehesse bennünk az elsődleges, abszolút
törvényt... és megtestesítse a földön az Eget és az Égben a földet.
Szentek
nem azokból lettek, akik jókat mondtak, hanem akik szeretetben tudtak
cselekedni, vagy nem cselekedni.
Az
ősemberek, a vének, táltosok, sámánok, varázslók a legelső időktől az összes
koron át ismét, és megint kiolvasták a csillagokból. Jóslattá lett minden ilyen
elbeszélés, szentté minden ilyen írás, és megjósolta önnön bekövetkezését,
beváltását. Jóslatok, beteljesülésük.
Ha
láthatnád, hogy hét perc múlva mit fogsz tenni, ugyanazt cselekednéd, vagy
direkt mást? Akkor is ugyanoda jutna a nagy, közös elbeszélés, ha kerülőutakon
mennél, direkt variálnál? A nem tökéletes történetek milliófélék lehetnek;
csakis a tökéletes lehet konstans, állandó, ugyanaz, önazonos és biztos.
Tökéletlen célocskák milliárdfélék lehetnek, és beteljesületlenek maradhatnak;
csakis az abszolút cél következik be mindenképpen. Az úton csakis magunkat
szabadíthatjuk fel, és közvetetten segíthetünk mások önfelszabadításában; a
tökéletes történetben eleve minden lény szabad. Az út csupán mese a
szabadságról; a cél maga a szabadság abszolútuma.
A
jóslat megléte okozza a jósolt történés bekövetkeztét, vagy azért tud valaki
megjósolni valamit, mert az a jövőben biztosan bekövetkezik?
A
jóslat megléte segít a beteljesítőjének abban, hogy megismerje, milyennek kell
lennie, mit kell tennie ahhoz, hogy Ő legyen a beteljesítője?
Mi
okoz mit, mi teremti meg a teljesítőt?
Jóslatok,
átkok, legendák, mesék, szent tárgyak, szentek, óhajtott hősök. A Való nélkül
üresek a Valóban jelentőségüket veszítik. Csak amikor a valótlanságban a Valót
hordozzák, akkor jelentősek, a céljuk elérésével elenyésznek, és elenyésznek
bennünk is. A gyógyszerek, amiket bevett a világ, aztán meggyógyult.
Feloldódnak. Egyetlen abszolút hős nem tűnik el sosem: aki a tökéletes
történetet önmagában és a világban megvalósította, a jóslatot beteljesítette, a
hatást kiváltotta, a betáplálás műveletét végrehajtotta, a varázslatot közénk,
velünk, bennünk, nekünk elvarázsolta. A varázslatot is elvarázsolta. A
varázslókat is. Úgy lett mindenné, hogy magát odaadta. Úgy tartott meg mindent,
hogy a magáét elengedte. Ő lett az a sárkányétek, amelyet felfalva a sárkány
örökre jóllakott, és soha többé nem kívánt felfalni semmit se. Ő lett az a
sárkányétek, amely nem megmérgezte az Őt felfaló sárkányt, hanem bensőből
kifelé átvilágolta, átlelkesítette, átszellemítette, átminősítette
sárkányságából kigyógyította. Valósult mindez mindenki, és nem csak a sárkány
javára, szabadulására, boldogságára.
Az
első közösségek vénjei, akik kiolvasták a csillagok tanítását, azzal
szembesültek, hogy e hasznos tudás elhal velük, ha nem viszik tovább az
eljövendők, nemzedékről nemzedékre. Legendát, mítoszt, jóslatot kerítettek a
lényegi bölcselet köré, és „rábízták a szélre”. Ennyit tudtak tenni. Ezer meg
ezer éveken át, mindig újra elsikkadt, félrement, átalakult, kiveszett, majd
újrateremtődött a legenda. A múlt mítosza, és a jövő legendája mindig más
köntösben, de ugyanazzal a kóddal, programmal, lényeggel. Ez az
abszolútum-legenda az aranyközépben húzódva kitart, minden lényegtelent felold,
és önmagát előrügyezteti, kihajtatja, kivirágoztatja. Ez az ősmítosz, a szerves
hagyomány, az élő rendszer étele-itala... a szeretet, Élet, Világosság,
bölcsesség igaz története, amely mindent megmagyaráz, felszabadít, és
értelmessé emel vissza. Korról korra elsikkad, korrumpálódik a körítésében, de
a veleje mindig újjá fogalmazódik. Éled, Élet, és éltet. Vallások jöttek
vallások után, a maiak is jöttek valami után, a maiak után is jönnek mások,
amelyek ismét ugyanezt akarják leírni. A vallások, valóság-magyarázatok
lemállanak mindig, a Valóság marad. A féligaz valóság-magyarázatok elbuknak, az
Abszolútum mindig marad, és tűntükkel előviláglik. Népek, emberek elmúlnak
mindig; a valóság örök. Hogyan lehetséges, hogy minden mű dolog lemállik,
minden vallás elmarad, Krisztus mégis említhető és örök? Úgy lehetséges, hogy
Krisztus nem a világ-magyarázatok, nem a mű, nem az érdek, nem a hazug
összetevők égisze alá tartozik, hanem az Abszolút, örök Valóval tartozik egybe.
Amikor a vallások eltűnnek, a tökéletes történet és annak beteljesülése akkor
is, vallásfüggetlenül is él, működik, létezik és hat. Tudd a legrosszabbat, de
akard a legjobbat: megismerni, megvalósítani, árasztani! Bárkik vagyunk,
akárhányadlagos, sokadlagos teremtettek teremtettjei, bennünk a szikra a
legelső, Egy, legnemesebből való. Bármilyen rabszolga körülménybe börtönözték
ezt a szikrát, ha lombikban, ördögök, szolgának készítettek is... sebaj,
felszabadulhatunk; a lelkünk Istenből van, hozzá tartozik, nem lehet a
készítőinké!
Adta
magát a sokféle megközelítés: ha nem szabadulunk fel, mégis a készítőinké
lehet... ha nem akarjuk, hogy a készítőké legyen, mit tegyünk, mit ne
tegyünk... milyen lesz, ha a készítőké lesz, milyen, ha felszabadulunk. Úúú,
lehet még annál is rosszabb, hogy a készítőinké lesz! Tyűűű, lehet még annál is
jobb, hogy felszabadulunk! Bárki keres, ilyen példamesékkel ütközik, de
elmondom, hogy aki talál is, nem csak keres, az mind megnyugodhat, és megnyugtathat:
ne féljetek! Mondom: ne féljetek! Minden oda kerül, ahová való. A legrosszabb,
ami történhet velünk, az, amit egy általunk passzívan nézett folyamat
következményeképpen megengedünk, hogy történjen. Az, hogy megengedjük, a
szabadságunk... az, hogy nem csak jót, hanem rosszat is, az már a tompaságunk
és lustaságunk hozadéka.
Ha
iskola, ha börtön, ha játék, ha rabszolgaság... mindegyikből megszabadít, ha
nem a részletekkel bajlódunk, hanem az egésszel, Eggyel, Abszolúttal tartunk,
és elfogadjuk a segítséget. Megszabadulunk, ha összerakottságunk,
elkészítettségünk, rabszolgaságunk helyett a Való-eredetünkre, leglényegünkre
figyelünk, és azzá minősülünk mindenünkben. Tökéletlenség a kiindulópont, és
tökéletesség a végállomás. Az Egy arra is hajlandó, hogy emberként
figyelmeztessen, emlékeztessen, biztasson, hogy meg lehet találni, meg lehet
tartani, meg lehet valósítani a legtöbbet. Emberként is. Ha Ő teremtett,
elfeledtük, elfeledtették velünk, nem engednek emlékezni... mégis, így is
sikerülhet, ha elfogadjuk a segítségét. Ha nem Ő teremtett, hanem teremtettek
készítettek, akkor is Őbelőle vagyunk, és úgy is sikerülhet, ha elfogadjuk a
segítségét. Ha angyalok, ha lények, ha démonok, ha ördögök készítettek minket,
akkor is belé ébredhetünk vissza, mert lényegünkben Őbelőle vagyunk, de
önerőből nem sikerülhet, csupán úgy, ha elfogadjuk a segítségét. A segítsége
pedig a tökéletes történet, amelyet a világba gondolt, táplált, jósolt, és meg
is testesített. Feláldozta magát a teremtéssel, a teremtésben, a történetben, a
történet beteljesítésében, hogy az ember a legtöbbé lehessen; bárki is kreálta,
bármilyen messziről, mélyről, bűnből, tompaságból, kínból, kínzásból is
indult.”
Csillagokról
olvas, és már alig látja a betűt, mert odakint is besötétedett. A kocsiban
esznek, isznak, bóbiskolnak, beszélgetnek, utaznak… de vizelni és tábort verni
bizony ki kell szállniuk. Vaszilij tud errefelé egy megfelelő helyet. Hőseink
arra számítanak, hogy a szabad ég alatt hálnak az éjjel, de a sofőr véletlenül
pont ismer valakiket a körzetben. Eddig csak északnak jöttek az afgán-tadzsik
határ mellett, a folyó mentén. Holnap reggel bekanyarodnak keletnek a Vancs
nevű völgy irányába. Van arra egy azonos nevű város is. Azon is túl mennek, ott
lesz majd egy rész, ahol olyan széles a folyó, mintha egy nagyon hosszú tó
lenne. Azon is túl terveznek menni, egészen oda, ahol már a Pamír Nemzeti Park
egyik gleccserének lábához nyílik meg egy szoros, és ott elválnak az útjaik. A
sofőrjük onnantól nem tarthat velük. Be fogja várni őket valami Pay-Mazar
alatti faluban. Olyanban, ahol nem lesz térerő, hogy szólni tudjanak neki,
amikor visszafelé fel kell őket venni, ellenben Ő a reggel első fényeivel
indulni fog feléjük, és addig megy-megy, ahonnan már fel tudja hívni Őket, hogy
mi legyen. Ma azonban még vendégség, vacsora, alvás várja a csoportot.
Kis
ház; félig kőhalom, félig szocreál beton. Egyszerű, kedélyes család. Tudták,
hogy vendég jön, a pilótánk szólt nekik. A Vodka kikerül, a tűz ég, az asztalon
specialitások. Éjbe nyúló lett a szóval tartás, mesélés, egymásra kontrázás.
Rokonok lehetnek, erről is szó esik. Szkíta népszövetség… őseik a múltban egy
ágon csücsültek. A kommunisták a vallást irtották. Ma sem jobb a helyzet, de
azért házanként bármit lehet hinni.
- Felelős vagyok azért, akit felébreszt a
felmutatásom – kapcsolódik be egy néhány perce folyó beszélgetésbe az öreg –
aki csak addig ébred, hogy megtudja: nem szabad, az szenvedni fog ettől a
tudástól. Felelős vagyok azért, akit felébreszt a felmutatásom. Az ez irányú tudás
szenvedésétől csak a megvalósítás és megvalósulás mentesít végül. Addig is,
lelki gyermekeim, akik példámra erre adták magukat. Minden szenvedés legfőbb
okozója a tompaság, tudatlanság. Minden szabadság elhozója a bölcsesség, a
látva látás azonossága. Fércelt, félrevitt mesék elvezetnek-e a bölcsességre?
Nem vezetnek el. Csakis az eredeti, tökéletes történet megismerése vezet el.
Mert, szerelmetes feleim, a legnagyobb fokú bölcsesség, amelyre az ember saját
erejéből, saját kútfőjéből, olvasva, tanulva, tudakozódva, ókumlálva,
filozofálva, hittel, kereséssel eljuthat, az csupán az, hogy az Ég kegyelmének
felismerése, megértése, felfogása és elfogadása nélkül, nem szabadulhatunk meg.
A legtöbb, amire ember saját maga juthat, csupán ötheted útnyi... az ön-megváltás,
az én-megváltás, és semmi több. A legtöbb, amire a bal agyfélteke juthat, az az
elmélet, és semmi több. A legtöbb, amire agy juthat, az a helyes kérdés, és
semmi több. A válaszra csak a szív, és lélek juthat, és a válasz a tökéletes
történet lesz. Ezt aztán amíg meg nem értjük, meg nem valósítjuk, és megeső
szívvel, közvetetten, szeretettel gondoskodva tovább nem árasztjuk, nem
szabadulhatunk fel igazán. Amíg nem fogadjuk el az Ég kegyelmét, és nem bízzuk
rá magunkat, nem szabadulhatunk fel igazán. Az Ég kegyelme, mint égi
fénysólyom-madár már járt ott, ahová, ahol mi nem találnánk el; amikor rábízzuk
magunkat, arra juttat, emel, teljesít, amire ésszel sosem jutnánk, emelkednénk,
teljesednénk.
- És az Ég kegyelme az iszlámon belül is
elfogadható? A tökéletes történet az iszlámon belül is elérhető? – kérdezte a
ház ura.
- Elfogadható, elérhető… ott van – reflektált
az öreg – persze, más dolog, hogy az iszlám el akarja-e érni, el akarja-e
fogadni. Úgy, hogy a kereszténységből emeli át, biztosan nem fogja elfogadni.
Maximum, ha kiirtja a kereszténységet, és utána beépíti magába, akkor. Pedig a
Jól őrzött táblára fel vagyon írva a történet… és Szófia története is. Nem
keresztény, nem iszlám történet, hanem az abszolútum igazság. Szabad-e, aki egy
besorolás miatt elutasítja az igazságot? Szabad-e, aki egy besorolás miatt elvágja
magát, vagy hagyja elvágni magát az abszolút igazságtól? Szabad-e, aki nem tud
jól dönteni? Nem az. Jól dönteni pedig csak bölcs és szeretetteli lény tud, így
hát nincsen szabadság bölcsesség nélkül. Nem szabad igazán, aki nem bölcs és
nem lát. Aki nem bölcs, nem lát, mégis azt hiszi, hogy szabad, csupán azt
hiszi, hogy szabad; tompaságában azt sem tudja, hogy nem az, és nem tudhatja,
milyen is, amikor az. A legnagyobb szabadság az Abszolútumban van. Szabad-e,
akinek tudata nem éber az Abszolútumban, csak itt tartózkodik, és vegetál? Nem
az. Ennek tükrében, nem kérdés, bele kell-e kezdenie az emberiségnek a nehéznek
tetsző túrába. Amíg nem olvastok a Jól őrzött tábláról, amíg el nem hagyjátok a
besorolásaitokat, addig az ember csak betegsége tud lenni a Földnek.
- Hogy lehet, hogy az Isten nem a muszlimoknak
nyilvánította ki, ami a Jól őrzött táblára írva van – kérdezett közbe a ház
asszonya.
- Isten mindenkinek kinyilvánította. Bárki
olvashatja, akinek szeme van hozzá. Nem azért látták meg a keresztények, mert
keresztények, hanem mert olyan emberek, akiknek szeme van hozzá. Mit jelent a
szó, hogy muszlim? Aki szereti, szolgálja, hiszi az Egyet. Aki ezt mind teszi
és éli, akár keresztény, akár iszlám vallású, méltán nevezhetjük muszlimnak.
Azonban akár iszlám vallású, akár keresztény vallású az, aki nem teszi, és nem
éli mindezeket, nem nevezhetjük méltán muszlimnak. Elnevezésektől még nem lesz
valaki igaz ember. Ugyanakkor, ha valaki valóban igaz ember, akkor is az,
hogyha semmilyen módon nem nevezzük el, nem soroljuk be Őt sehová. Az Egynek
nem az számít, hogy hová sorolod be magad, hanem az, hogy valóban igaz ember
vagy-e. A lelkedre tekint, és a valóságodat látja… nem a neveket, jeleket,
formákat, besorolásokat. Azért keresztények a keresztények, mert kereszten
feszült Jézus, vagy azért feszült kereszten mindenki akkor, mert a kereszt egy
népszövetség „négy égtáj, Egy Isten” világnézetének markáns jelképe volt, és
mindenkit azzal jelöltek, akit ezzel a világnézettel kapcsolatban vegzáltak? Ha
már a rokonságnál tartottunk; mindannyiunk legősibb múltját idézzük, amikor ezt
a világnézetet emlegetjük. A megfeszítéstől létezik a nagy történet vagy a
megfeszülés az időtlen, mindig élő nagy történet beteljesítésének vállalása
lett? A második. Előbb volt a jövőben a megfeszítés, és utána a múltban a
megjóslása, vagy azért lett meg, mert megjósolták? Is-is. Azért tudták
megjósolni, mert látták, hogy a jövőben mindenképp megtörténik, vagy azért,
mert tudták, hogy öröktől fogva örök, és időről időre megtörténik, így megint
meg fog? A második. Egy bárki-akárki, véletlenül, akaratlanul, pusztán a
körülmények sodrása következtében áteshetett volna a beteljesítésén? Ha nem
akárkivel történt, akkor kivel: egy emberrel, aki bölccsé lett, megismerte a
nagy történetet, és vállalta a beteljesítését másokért? Ha így történt,
emberfeletti, nagybetűvel Emberré kellett nemesülnie, hogy képes legyen
vállalni, hagyni, tenni, tűrni, és mindent odaadni. Emberből vált istenivé,
hogy olyan csodálatos legyen, aki alkalmas és képes mindezekre, vagy Istenből
vált emberivé? Népek, vallások, világnézetek versenyének áldozata volt Ő az
abszolút szeretet-való-igazsággal egyetemben, amelyet megtestesített, vagy
inkább ezek lettek az Ő, és megtestesített valóság-igazsága kedvezettjei? Annyi
értelme volt csak az áldozatának, vállalásának, hogy meglássuk: ha Ő bejön a
fészkünkbe, akkor rosszul jár? Esetleg, mutatja inkább, hogy ha ilyen gyilkosok
fészke ez, Ő akkor is bejön, betáplál, és vállalja értünk, gyilkosokért is a
legnagyobb vállalást? Minden szívvel sújtott érzi és tudja, hogy az előbbi
kérdések közül melyikek voltak válaszok is. Tudta magáról és tudták róla. Hogy
tudott szerénynek, erényesnek, legkisebbnek megmaradni, ha tudtak róla és
tudott magáról? Tudta, de nem mondta magáról; csakis mások mondták róla. Tudta
magáról, de nem mondta. Tudták róla, de nem mondták róla. Tudni és tisztának,
igaznak megmaradni. Tudni mit vállal, és mégis vállalni... és végig is vinni,
meg is valósítani. Az Égből lehozni, megtestesíteni, és ki is tartani benne,
meg is tartani végig. Végig, és azután, és öröktől örökkön.
- Az elmélet és a közélet esélytelen, hogy
találkozzanak – szól közbe az asszony, mintegy kérdés gyanánt, és Méhdi
szívesen feszíti tovább a húrt.
- Egy pontig mindenkinek sikerül, aztán eljön
az a pont. Próféták vagy tanítók vagy istenfiak vagy istenlányok? Kereszténynek
besoroltak, muszlimnak besoroltak? Ezek képviselők, tolmácsolók, amazok
megvalósítók… mind megváltottak, de csak kevesen valósítók… és van a lentről
is, fentről is, kintről is, bentről is… időben is és örökben is eredeti Való.
Akik képviselik Őt, biztosan Őt képviselik? Biztos, hogy szükséges képviselni
Őt, nem inkább megvalósítani kellene? Vedlik a társadalom, a berendezkedés;
válságban a vallások. Megromlanak, korrumpálódásuk után leválnak, lemállanak az
egyenesről, igazról, szeretetteliről, de az Ő valósítása és valósulása öröktől
fogva volt, van, lesz: örök. Az értékrend, a lelki-szellemi magas színvonal és
minőség, a bölcsességbéli és szeretetbéli nagyság, amely az ős-emberiségek
legöregebbjétől a kertek alatt vonult, vele a házba bejöhetett. Szemet nem
égető, de mindennél fényesebb világossággal hatotta át a háznépet, s a házat.
Aztán jöttek vendégek, kihaltak az akkoriak, és váltották egymást a házban a
generációk, meg, a vendégek nemzedékei is. Ezek egyre fénytelenebbek lettek,
egyre inkább csak mesének vették, felejtették, torzították a csodát, míg végül
csak kereskedni tudtak vele, aztán már azt sem, mert úgy elcsúnyították,
elbagatellizálták, elértetlenkedték, hogy ettől nem kellett senkinek. A
háziakban sötétség lett, a házban meg sötét. A keretből kirohadt a kép, az
ékszerek egy halottat díszítettek, a szertartásokból kiveszett a jelentés, a
mesék dohossá lettek, az ünnepek lustálkodás-napokká, az ünneplők jelmezekké
jelentéktelenedtek, a szentség semmivé enyészett. Akik a csodából éltek,
bizonygatták, hogy van még, és megéri a befektetés; a nevében tartottak
jelmezbálokat, és szedtek adót... ha kifogtak egy nagyon gyenge népet,
ráerőszakolták még a politikusaikat is, és híztak, híztak. De akármilyen
kövérek is lettek, és akármilyen színűre festették is az intézményeiket, mindig
kiérződött a bűzük. Az egyre nagyobb bevételek is rámentek a leplezésre,
látszatra, erősködésre, bizonygatásra, hitegetésre, vetítésre és térítésre. Már
csak a tévében pislákolt némi tompító fény. Rigmusokat, elveket tűztek a
zászlóikra a csoda nevében tompítók, a próféta nevében csalók, az igazság
nevében hazudók, a szeretet nevében gyűlölködők, a Világosság nevében
sötétítők, a szabadság nevében rabszolgatartók. Aztán elment az áram. Évekig
sötét maradt, a ház, a város, az ország, a világ is lakatlanul állt, emlékezett
a csodás időkre, és az eljövendő új csodára óhajtozott.
- Nem a sajátjaid a megbízóim – vetette oda a
merénylő – nem értem, hogy hagyhattak békén téged. Rejtély számomra, hogy ilyen
világképpel miért nem Ők küldtek rád valakit előbb.
Az
öreg felnevetett, és jogosnak ítélte a felvetést.
- Talán,
mert tanultak is tőlem, bár, kétlem, hogy ez lenne a fő ok. A háttérben
olyanok, amilyenek… de a kirakatban azt hangoztatják, hogy keresztények és
hazaszeretők. Az más tészta, hogy ők pénzügyi-, üzleti szekta-maffia
keresztények, és a hazát pénzzé váltó, másokat gyűlölő hazaszeretők, és ezért
mégsem igazi keresztények… én pedig közvetlenül Krisztussal vagyok, és másokat
is szerető, másokért is élő, dolgozó hazaszerető vagyok, ezért mégsem úgy
keresztény, ahogyan ők akarnák. Látszólag ugyanaz a helyzetünk, de a valóságban
ők ezért, én meg azért nem vagyunk ugyanabban a helyzetben. Ők mégsem tehették
meg, hogy kicsinálnak, mert a szavazók mit szóltak volna, hogy a nagy
keresztények kicsinálják a „prófétájukat”! Persze, mindent meg lehet oldani.
Ezért mondtam, hogy talán tanultak is tőlem. A legtöbben elhiszik magukról,
hogy keresztények, hogy jók, hogy amit tesznek, az jó… különben nem tudnának
létezni ennyi bűnnel. Maguknak kedveznek, amikor nem haragszanak rám. Hogy
magyarázzam el? A bűnökkel csak úgy tudnak együtt élni, ha ideológiát gyártanak
melléjük, amivel igazolhatják azokat.
Folytatás a szám szerint következő bejegyzésben -
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése