03. Haladj sorrendben! Ez a 220 - 239. // írta T. Zselenszky T.

 Eljöhet az alkalom, amikor megtalálja Demiurgoszt, az elveszett fiát, és megöleli, befogadja, kiengeszteli, megvigasztalja, kineveli, és szeretni fogja. Ez által az igaz, anyai szeretet által aztán a „bajkeverő” fiú megtér az anya szeretetébe, és megváltozik. Nem tombol többé. A világ maradéktalanul csodálatossá válik. Ez még nem történt meg. Még keresik egymást. 

 - Hát, valóban elgondolkodtat mindez – próbálja a fejében a helyes polcokra csoportosítani az elhangzottakat „Aga Khan”. 

 - Mit adott nekünk ez a néhány mítosz? – próbálja töretlenül elérni az öreg, hogy „Aga Khan” a feje helyett a szíve polcaira csoportosítsa az elhangzottakat. – Először is a nők hosszú szenvedését. Remélem, hogy a szenvedésük alól felszabadulást is elhozza, hisz’ íme, megismertük a kedvező folytatást! Nem gondolnád, de a menyasszonyi fátyol, és annak felemelése egy esküvőn, az is Szófia fátylának Krisztus általi felemelését idézi. Mintha az esküvőkkel hirdetnénk, hogy Szófiának megbocsájtottak; nekünk is meg kell bocsájtanunk neki, egymásnak. Felegyenesedni, és nem vétkezni többet. Bocsánatot kérni, megbocsájtani, hálásnak lenni, szeretni, gondoskodni, és magunknak is megbocsájtani. A régiségben nem csak a női házastársat hívták feleségnek, hanem a férfi házastársat is. A menyegző az emberek közt a feleségeket egészséggé forrasztja; két fél összeházasodása egy házaspárt teremt. Egységet teremt. A szerelmetesség által azonosulunk. Felek, akik eggyé egészülnek. Szófiának, nekünk, mindeneknek megbocsájtottak, és mi is megbocsájtottunk. A házasság szentsége által megtisztulunk mindattól, amiért elmarasztalásra méltók lennénk, és egy párrá éledünk újjá. Akik addig csak gyermeki szeretetet tudtak, ekkortól felnőttek szeretetét is tudják. A nő a keresztségben és a házasságban megváltódik, az anyaságban, és a közösség anyjaként is megszentül. A férfi a keresztségben és a házasságban megváltódik, az atyaságban, és a közösség atyjaként is megszentül. Megismeri a gondoskodást, felelősséget vállal. Mások kinevelődésének segítőjévé lesz. És nem csak biológiai anyaság, atyaság létezik. Egész nemzetnek tudunk anyja és atyja lenni. Fellebbent a fátyol Szófián, fellebben az esküvőn, és fellebben a világ végkifejletében. A fátyol fellebbentése sokszoros misztérium. Dimenziók, frekvenciák, világok közti fátylak, titkokat fedő fátylak, szemérem, óvás… mindent a megfelelő időben, a megfelelő alkalommal, a megfelelő módon, a megfelelő társsal. A menyegző is sokszoros misztérium. Lehet menyegző a bölcsességgel, a feleséggel, a lélekkel, a valósággal, az Istennel is. Menyegzőnk az igazság abszolútumával, a Teljességgel, az Eggyel: a mi beteljesülésünk. Születésünktől mostoha a világ. Keresztségünk az első menyegzőnk. Esküvőnk a második menyegzőnk. Megvilágosodásunk a harmadik menyegzőnk. Megeső szívünk menyegzőt ül az addig mostoha világgal is, és átszellemíti, meggyógyítja azt: ez a negyedik menyegzőnk. Ötödik pedig a halál. Aki menyegzőjét Istennel is „megüli”, egy halált ismer csak, és azon is győzedelmes marad. Aki nem üli meg menyegzőjét Istennel, a második halált is megismeri. Így fogalmaz a gnosztikus zsargon. Aki Istennel a menyegzőjét megtartja, ha meghal is él; aki nem tartja meg, ha létezik, is halott. Ugyanez a bölcsességgel, szeretettel, Világossággal, Élettel ugyanígy leírható. Az emberben elsősorban az Embert nézzük, és csak utána, vagy egyáltalán nem a nemét. A világban elsősorban Istent nézzük, látjuk, és csak utána, vagy egyáltalán nem a látszatot. Menyegzőt ülünk minden szinten: akik az anyaggal kötik, anyagba kötnek, akik a lélekkel kötik, élve élővé szabadulnak. Mit mond a mítosz a társadalom működéséről? Főleg azt, hogy minden bajunk oka a szeretetlenségből fakad. A szeretetlenségből pedig neveletlenség fakad. Az anya nem tud anya lenni, az apa apa lenni. A gyermek nem kap szeretetet, elismerést, biztatást. Folyton a meg nem kapott szeretetért, elismerésért küzd, de már traumatizált és vadhajtásos személyiséggel, rossz berögződésekkel, és tudat alatt munkáló válaszprogramokkal, reakciócsomagokkal. Továbbviszi, amit kapott vagy nem kapott, és továbbadja az elferdültségét is. Még valamit nem tettek vele: nem nevelték meg. A társadalmi megnyilvánulásokat félreértelmezi, a félreértett megnyilvánulásokra a reakció csomagjaival reagál. Nem érti mire reagál, és nem érti miért reagál úgy, hiszen az nem is ő. Így evickél és hat. Hétmilliárd magafajta evickél, hat így, és a háromnegyedük szintén szülő lesz, szintén szeretetlenségben nevel, illetve nem nevel majd. „A Nyugatnak nincsen apja, gyámoltalan vicc; a Közel-Keletnek anyja nem volt, érzéketlen szar” – mondja a dalszöveg.  

Ez a mítosz azt mondja: minden bajunk oka a szeretetlenség. Az első haragvó, tomboló, frusztrált entitás egy anya elutasítása miatt lett olyan, majd korszakok teltek el háborgásban, szenvedésben, mire megérhetett a „perc”, amelyen minden adott, és mindenki alkalmas lett minden feloldandó feloldására. Szófiának sikerült. Szófia megbocsájtott az őskáosznak, önmagának, a fiának. Keresi a kapcsolatot a fiával, és meg fogja találni. Meg fogják találni egymást. Akkor Szófia keblére öleli gyermekét, és szeretni fogja, s a gyermeke boldog, és jó gyermekké minősül át.

Szófiának sikerülni fog. Az embernek is sikerülni fog. Nagyboldogasszony megöleli az embert, az ember visszaölel, és jó gyermekké válik. Az ember megöleli gyermekeit, azok visszaölelnek, és jó gyermekekké változnak. Visszaemelem az Anyát a keresztvetésbe, a Szentháromságba. Mert Krisztus megbocsájtott, megbocsájtok Szófiának, és megbocsájt neki mindenki. Ha neki megbocsájtottunk, a nőkkel se bánjunk úgy tovább, ahogyan eddig! A mi világunkban még nem biztos, hogy a fenti rendtől lent is jobb lesz… ám, születnek új generációk, akik már azzal a világgal találkoznak először, amiben az Anya ott van a keresztvetésben, amiben Szófiának megbocsájtottak, és amiben a nőkkel is jobb dolgok történnek, mint eleddig… és az Ő világukban már lent is rendben lehet mindaz, ami a miénkben még csak fent rendeződött jóvá. A társadalom pedig árvából családdá lesz, és kegyelmet fogadó, amelytől aztán kegyelmet árasztó is. Ez az akaratom. Két örök-jelen-szkíta harcost látok, az egyik nő, a másik férfi. Fehér lovakon ülnek, külön-külön is teljesek, de együtt egészek. Külön-külön is hatnak, de együtt új Nappá gyúlnak fel.

 - Akit szerethetett az anyja, titkon magában azt kívánja, hogy a vallás ne bánjon mostohán a nőkkel – helyeselt a „herceg” – aki valaha is igazán szeretett, és akit nem bántott meg a szerelem, szintén ugyanígy érez. Ellenben… Isten akarata fontosabb, mint az emberé – jelentette ki, ezzel akarván lezárni a nős témakört. Kényelmetlennek érezte, mert védenie kellett egy nők létét megrontó rendet, miközben igazából nem is akarta védeni… de ott voltak a csordaszellem programjai, aminek csordában már alá kellett vetnie magát.  

 - Egy bölcs ember felismeri egy hagyományban mi a tiszta, eredeti, Istenhez legközelebb álló, és mi az, ami érdekek, tévedések, félelmek okán rárakódott erre az eredeti tisztaságra. Azért, hogy közelebb kerüljünk ehhez az eredeti, rárakódástól még mentes tisztasághoz, szót kell ejtenem a legnagyobbról is. De először egy mese: egyszer volt, hol nem volt… amikor már csak egyetlen erdő volt a bolygón, sajnos leégett a vallásosok nagy temploma és felvetődött a kérdés, hogy fel kellene újítani. Igen ám, de csak egy erdő volt, ráadásul az utolsó, és a lakosság nem tudta eldönteni, hogy mi számukra a fontosabb: a hitük bizonyítása, vagy az élet megmentése a Földön. Hónapokig harcoltak egymással, magukkal, de mindkét fél erős maradt, és nem tudtak dönteni. Aztán a gyűlésben megegyeztek, hogy egyelőre hagyják a templomot úgy ahogy van, romos állapotban, aztán majd kitalálnak valamit, hogy az is felépülhessen, meg az erdő is megmaradhasson. Aztán két nap múlva mindenki döbbenten vette észre, hogy az erdőt valaki kivágta, és a fákat a templomhoz hordta. Volt nagy veszekedés, napokig tartó... de végül abban maradtak, hogy ha már ki lett vágva az erdő, akkor legalább a templomot fel kellene építeniük, hogy értelmet adjanak a pusztításnak. Fel is építették. Még négy évig élt az emberiség, aztán kihalt. Mindent kipusztítottak, majd egymást ették, végül kihaltak. Legalább volt templomuk, és megnyugtathatták magukat, hogy ez így teljesen rendben van. A Notre-Dame… a Miasszonyunk beszólt. Felfénylett, és a fényénél csontvázak ugrálnak ki a közös szekrényből. A keresztények környezetvédők is kellene, hogy legyenek; nos, ha ki kell vágni egy százéves tölgyerdőt ahhoz, hogy templomot építsenek, környezetvédők lesznek, vagy hívők? Sajnálom a tűzesetet, és mint szimbólumot, történelmi ereklyét, művészeti, építészeti alkotást, emberi teljesítményt reprezentáló monstrumot, eszmei értéket nagyra tartom a katedrálist. Együttérzésem az érintetteknek. Szent Mártonnak, meg a magyar származású, kiházasodott királynéinknak, Pálosainknak stb. köszönhetően némileg elterjedhetett Nyugat-Európában is a Mi Asszonyunk, Nagyboldogasszony, Szent Szűz tisztelet. Méhdi is tiszteli Őt, és azon van, hogy erősödjön a tisztelete a világban. Méhdi fontosnak tartja, sőt, szorgalmazza, hogy a Szent Anya köztiszteletnek örvendjen ismét. Hangsúlyozza, hogy a következő korszakot csakis a Szent Anya minőség segedelmével tudja túlélni az emberiség. Vagy a szajha és boszorkány győz, vagy a szerető anya. Feltámadás napján beszéltem minderről. Méhdi a történelem kezdeteitől, és a történelem előtti hagyománytól számítva szeretné ezt. Általános Patróna, magyar Regina, felfénylett értünk. Gondoljunk vele! Anyátlan az emberiség. Olyan is! Ideje örökbe fogadniuk egymást a Világ Győzedelmes Királynőjével. Jelek, jelek... az eddigi hitrendszereknek vége lesz. Többre adatnak. Amikor épp égett a templom, valami hasonlót írtam a barátaimnak:

„abban tűnjetek ki, hogyan tudtok összetartani, és gyógyítani, helyre hozni, adni, teremteni, javítani! Legyetek példa, és ne abban, amivel az ellenetek támadtakat bízták meg, hanem abban, amivel a Jóisten bízott meg titeket! A politika, a vallás áldozatot hibáztat, bűnöst keres, kéreget, fizet, kifizettet, pózol, képmutat, és holt dolgok oltárán áldozza fel az élőket. Pedig az első mindig az ember! Az első mindig az Élet! Méhdi az élő fát választja a holt templomok helyett.”

Huszonnégy óra alatt hatszáz millió euró adomány gyűlt össze, és még gyűlt hozzá aztán is. Megmutatták, hogy tudnának adni. Megmutatták, hogy nem azért nem adnak, mert nem tudnának. Méhdi azt mondja: ne az legyen, hogy ilyenkor ne adományozzanak milliárdokat; hanem az, hogy erdők telepítésére is ugyanennyit tessenek! Szegények megsegítésére is ugyanannyit tessenek! Óceáni szemétszigetek eltüntetésére mikor tetszenek ugyanennyit adni? Miért nem látjuk, hogy ez a példás összefogás olyankor is megnyilvánul, amikor meg kellene menteni a bolygót, a lényeit, amikor etetni kellene a gyerekeket, fel kéne számolni a szennyezést, meg kéne állítani a fajok kipusztulását világszerte? A méhekért kötelességem külön felszólalni. Nem az a baj, hogy most adnak, hanem az, hogy a felsoroltakra, amelyek égető, életbevágó, kínzó bajaink, nem! Nem vagyok egy szidalmazó típus, komolyan nem is haragszom, csak kérdezem mindezeket. Akik adományoznak, Isten tartsa meg a szokásukat, és hála nekik azért is, hogy az egyébként szintén mérhetetlenül gazdag Katolikus Egyháznak, aminek tökre ezred sorban lenne csak szükséges adni, még több pénzt adományoznak, juhúúú! Éljen! Nem baj. Ám, kérem, adományozzanak ugyanennyit a bolygó megmentésére, a szegények megsegítésére is. A bolygótól vették el, a szegényektől vették el a gazdagságukat; váltsák meg legalább a fele bűneiktől magukat azzal, hogy a legvégső órán emberekként kezdenek viselkedni! Milyen a Nagyboldogasszony? Ugyanerre kérne mindenkit. Azt mondaná, ne feledjük Őt, forduljunk hozzá imáinkban szeretettel, és közbenjárását kérjük az Ő Fiánál, Ő pedig segít! Ugyanakkor nem kívánja, hogy fontosabb legyen a holt kő, mint az élő fa, a holt anyagiasság, mint az élő lelkiség és szellemiség! Nem kívánja, hogy templomokról jusson csak az eszetekbe, hanem hogy bennetek éljen, és a szívetekben hordozzátok! Azt kívánja, hogy Anyátok lehessen, és szerethessen benneteket a mindennapjaitokban, és közbenjárhasson értetek a mennyben! Azt mondja, bár ne kellenének templomok ahhoz, hogy benne élhessetek, és érezhessétek, szerethessétek! Csak azoknak van szükségük templomokra, akik nem élik a tanítást, a szeretetet, bölcsességet, valóságot, igazságot, Életet, Világosságot! Csak azoknak kell templom, akik az elme tébolyának illúzió-labirintusában tévelyegnek, és nem a lélek-, a szellem valóságának Világosságában élve élnek. Bár ne lenne szükség templomokra! Ha mindenáron templomot akartok, építsetek egy döngölt talajú, középen lyukas tetejű kicsiny körtemplomot a budai Szent Anna rétre! A közepén tűz és víz legyen… felette az ég, és bennetek szeretet! Minden vallást szeretettel fogadjatok ott, és minden vallás teljesedjék ki az abszolútumává ott, szeretetben! Mezítláb lépjetek be az alapkő-küszöbjén át; érezzétek az elemeket, és szeressétek egymást, bocsássatok meg magatoknak és egymásnak… és gyógyítsátok a világot! Akik eljátsszák a hülyét, hogy ne törődjön senki a lustaságukkal és a vétkeikkel, nem bújhatnak többé. Aminek össze kell omlania, összeomlik. A holtak a halállal elmúlnak, az élők az Élettel örökké élnek. A sötétek a sötéttel elmúlnak; a világosok a Világossággal örökké világolnak. Az eddigi hitrendszereknek vége lesz. Az eddigi politikának, rendszernek is vége lesz. Többre adatnak. Amit az ember a saját érdekeire butított, visszateljesedik eredeti, régi, kezdeti, igaz valóságára. Amit elrejtett, elhazudott, elővilágol, és láthatóvá válik. Az eddig csak kereszténységnek mondott kereszténység, valódi kereszténységgé lesz. Megismeritek magát Krisztust. A könyveim, dalaim, verseim, én magam ezért vagyunk. Mondom: ezért vagyunk. A Notre-Dame lángolása, akár Marinus van der Lubbe gyújtotta fel, akár nem, simán tekinthető egy markáns jelnek, amely ezer csontvázat ugrasztott ki a nagy szekrényből, és amely felszólít, kér, és jelzi is, hogy eddig tartott a ferdeség, hazugság, csalás, képmutatás korszaka. Készítsétek a földjeiteket az esőre!

 - Ha nem ismernélek félig… azt mondanám, tisztára hihető próféta sztájlban nyomod – nevet a kijelentések erejétől, a mondatok fennköltségétől kissé zavartan az ifjú, miközben kitartóan haladnak a patak mentén. Meg is botlik a zavara miatt, és ez aztán még jobban megnevetteti.

 - Nézd már! Első nevetésed amióta jövünk. Ráadásul, aki magán is tud nevetni, reményteljes. Próféták? Az újkori próféták költőkből lettek, a régiek költészet-állapotú kinyilatkoztatókból… Krisna furulyázott, Máni dalolt. Van ez így. Aki az Abszolútumból nyilatkoztat ki, elragadtatottá emelkedik… és emel. Egy vers is képes rá, hát még az igazság! Örökíteni, felmutatni, ezzel gondoskodni: felemelő. Magunkat a dalolásban összekapcsolni a lélek valójával, megidézni a legtöbbet, és megélni: felemelő. Hálává válni és gyönyörködéssé: felemelő. Igazságossággá, bölcsességgé válni a dalban: felemelő. A dalolásnak is van alantas, létrontó módja, és van emelő, művelő, éltető, lelkesítő formája. Méhdi diagnosztizál, és közvetetten gyógyít. A dal, a vers, a könyvek választhatóak; nem kötelezőek. Aki csak diagnosztizál, de nem gyógyul, nem gyógyít, az megtébolyodik, és a tébolyát fogja képviselni, árasztani még akkor is, ha amúgy nem mondana butaságokat. Nem elég a diagnosztizálás, mert megkeseredünk, és kellemetlen alakokká változunk, akik kerülendők. „Égi törvény szerint ítéltet úgyis minden, mi földi szerint élt” – mondom egy dalomban. Bármilyen intézmény szereplői, vagy magánszemélyek is tesznek a jó nevében rosszat, a végső elszámolásnál nem fognak tudni hazudni. Sem maguknak, sem másnak. Számon lesznek kérve. Lehet a jövőnek múltat hamisítani, de hamar eljön az a nemzedék, aki vissza fogja írni az igazat a történelem lapjaira, és a nyomorítók, tolvajok, gyilkosok neve a megfelelő oszlopba kerül. Ezt el tudjuk mondani profán szavakkal is, szépekkel is, meg bibliaiakkal is, a lényegüket úgyis mindenki érti. A kifejezőeszközeim, képeim nem csak tények tőmondatokkal, nem csak jelzőkkel díszített egyszerű állítások, leírások, hanem többletjelentést közlő „varázsszavak” is. Aki csak bal agyféltekével hallja őket, azt szokta mondani: „te figyelj, ez jó, csak nem értem a szöveget”, vagy azt, hogy „hagyjál már ezzel a Méhdivel, idegesítő figura”... „ez olyan keresztény zenekar, nem?” Akik viszont foglalkoznak is a kóddal, és belemennek a játékba, hogy jobb agyféltekézzenek velem, további frankó dimenziókra találnak. Mindenkinek írok, de tudom, hogy csak Ők hallják meg az összes rétegét mindannak, amit valójában közöltem. Köszönet nekik a közösségvállalásért. Nem vallásos vagyok, hanem kereső, kutató, filozofáló, fürkésző, mindenhová benéző és látó, tudásszomjas figura. Azért beszélek látszólag „zöldeket”, mert nem mindenre van szó, amit látok, és meg szeretnék osztani. Amire nincs szó, azt csak költő írhatja körül. Erre vállalkoztam, vallásfüggetlenül, de nem vállalásfüggetlenül. Teljesebb az életem mindattól, amit megtudtam, láttam és átéltem, és felelősnek érzem magam, hogy illik megosztanom, hátha másoknak is teljesebbé teheti az életét mindez. Ezért írtam verseket, dalokat, két könyvet erről... és éppen a harmadikat írom. Sajnos, röviden nem lehet ezekről rendesen beszélni, hosszan pedig bajos, hehe... mert az, még ha tényleg minden rétegét teljesen ki is beszéljük, csupán elmélet, ismeret marad. Tudássá kell érnie. Bölcsesség akkor lesz, amikor tapasztalat lesz. Át is kell élnünk, és a megéléstől a személyiségünk részévé válik. Azért írtam meg mégis a könyveket, mert a kedvet az elinduláshoz még meg lehet hozni velük. Akit érdekel, elolvashatja. Ez ebben a szép: a felmutatás, örökítés, hagyományozás csak választhatóvá tesz, és gondoskodik, de el van magában akkor is, ha ignorálják. Közvetetten, és nem beavatkozva. A lényeg, hogy átadtam ezeket a könyveket, és remélem, meghozza pár ember kedvét a továbbteljesedésre. Ha nem azonnal, akkor ezer év alatt. Mindegy. Ha egy embernek, már az is jó. Ha nem is helyettesítheti a gyakorlatot - mert ugye, mindenki saját maga kell átéljen mindent - legalább egy darabig előrébb lódíthat. Érezheti az olvasó, hogy nincs egyedül, más is szívott már ott, ahol Ő hirtelen nem mer lépni, szólni, tenni; és nyugodtan mozdulhat, mert aki előtte ott járt, meg tudta csinálni; Ő is meg fogja tudni. Nincsenek nagy reményeim, csak ennyire számítok, már örülök, ha az írásokkal alig pár valakinek is egérútja lehetek. Aki nem jobb agyféltekés működésű, nem kultiválja a szimbolizmust, szereti, ha békén hagyják az „Ég”, „Isten”, „lélek”, és efféle elvont fogalmakkal. A „szeretet” még rendben van neki, de az is maximum érzelem, és szerinte annyit tudunk róla, hogy gyengévé és kiszolgáltatottá tesz. Aki azonban nem csak bal-, de jobb agyféltekés működésű is, simán érzi a jelkép-beszédet, a mögöttes mondanivalót. A hazugokat szeretni, a hazugságot nem tűrni el. Az ember kreálta szabályok selejtesek, és csak rontanak a világon, míg az „égi”, természeti törvények fenntartják azt. Ezekre vezetnek rá a társadalomkritikus szövegeim. Virágnyelven, hogy védjék a hallgatót, de minden réteget magukban foglalva, hogy a lehető legtöbbet közöljék a lehető legkevesebb szóval, a lehető legszebben.

 - Hősök fegyverek nélkül – mereng a fiú, közben átugrál a patak másik partjára, mert látja, hogy ezen egy darabig biztosan nem tudnak majd menni. – Bár a toll sokszor durvább, mint az atom – folytatja – tényleg, az országodban milyenek a hősök? Az enyémben tudod milyenek; agyvíz fölkap, mindennek üstökösként neki.

 - Lúdas Matyi és a többiek? – próbálja összeszedni a mester – nálunk Hollywood hőseihez, meg a Te hőseidhez képest elég csendesek, szelídek… azonban ez csak a földi, testi, anyagi megnyilvánulásaik kapcsán mondható így. Az égi szempontok szerint viszont, feljebb hallatszik az imájuk a ti hőseitekénél, és feljebb látszik minden tettük a ti hőseitekénél. Amolyan benső, lelki-szellemi küzdelmek hősei inkább, így értem. Tetteik az Égnek szólnak, és nem a földieknek. Ragaszkodom a népi hagyományhoz, és az abból táplálkozó szerzők csillagbölcseleti, bölcseleti, néplélek tükröző és ápoló, azt örökítő műveihez. A néphagyomány a legmagasabb szintű kultúra örökítő-hordozó instrumentuma. Olyan történelmi személyekre és mesefigurákra szeretek utalni, akik e hagyomány hősei, akikkel azonosulni tudok, akikkel, mint egy gyermek, szívesen azonosíttatom magam, és főleg, akikkel egy közösségben, együtt is azonosulni tudunk. Azt mondom Lúdas Matyi, kizárt, hogy ne tudja valaki, hogy mire célzok a közélettel kapcsolatosan. Azt mondom Mátyás király... melyik magyar nem érzi, milyen mesebeli minőséget szeretnék megidézni a világba? A kanászlegénnyel vagyok, de vagyok is szívesen a kanászlegény. Költőként a mindenkori hatalom lelkiismerete kell legyek, pártatlanul, de igazságosan, nem vádolva, csak segítve. Másrészt a népem szószólója, védelmezője, művelője, része, sorstársa, és a holtak történelme helyett az élők történelmének élője, dokumentálója. Az ember magáért felel, hisz' azzal javít a világon is, ha magán javít. Egy költő magáért is, és népéért is felelősséget vállal, és emeli, ahogy tőle telik, a neki kijutott eszközökkel, a ki nem jutott eszközök nélkül.

Mit tehetek én vagy bárki? Egyedül ennyit. Együtt ez egész világot is megváltoztathatjuk. Nem megy a nép negyedével, nem megy a felével, nem megy a háromnegyedével: csakis az egész néppel mehet, de azzal megállíthatatlanul, igazán, a csodáig bezárólag is. Nem megy tompa tömegekkel, csakis tömegből néppé, népből nemzetté teljesült „ország-családdal”; bölcs, kegyes, de határozott, és tevékeny szeretettel ható és működő közösséggel. Keltsük életre, keljünk életre, mindig ezt írtam mindenhol.

 - De azt már mondtad, igen, hogy nép nélkül hiába van jelen akár a legnagyobb próféta is – emlékezett vissza az ifjú.

 - Tömeg-megvilágosodás nincsen; csakis személyek egyenként világosodhatnak meg, és így, ha sok megvilágosodott individuum közösséget alkotva együttáll, akkor alkothatja a megvilágosodottak tömegét – fejti ki az öreg miközben magukra vesznek még egy pulóvert, mert ahogy a gleccserhez közelednek, főleg a napszaknak megfelelően, ahogyan épp árnyékba kerülő helyszíneken járnak, egyre hidegebbé válnak a helyszínek. – Szóval, azt nem tudja senki elérni, hogy minél többen megvilágosodjanak. Ezért sem, meg azért sem, mert egyik ember a másik helyett nem élhet, a megvilágosodáshoz pedig személyes tapasztalati megélés a kapu. Nincs olyan, hogy valaki kiáll, és a tribünön ordibálva, hadonászva megvilágosodást okoz, csak olyan, aki meghülyülést, eltompulást, maximum felindulást. Ezt láttuk már elégszer. A kereslet és a kínálat együttállása szükséges a közélet érdemi megváltoztatásához. Ha a kereslet tompa, a kínálat erénytelenség. Ha a kereslet éber, a kínálat kénytelen erény lenni, különben nem „veszik”, és nini, a világ máris hú de jó lett! A kereslet színvonalának művi lerontása teremti meg az erénytelenség zsarolható, függésbe hozható, felhasználható, kizsákmányolható társadalmát. A szipolyozók érdeke ennek megteremtése, fenntartása. A közösség érdeke ennek feloldása, és a kereslet színvonalának emelése, a társadalom minőségének ezáltali emelése. A költő érdeke az Ég, a közösség érdeke, és annak képviselete. „A mennynek dolgozom, s a bérem a kívülállóság.”

Rádiós zsargonnal: hiába van adó, ha nincs vevő. Hiába vannak frekvenciák, ha senki sem teker oda, hogy az adást hallgassa. Az adónak, az adásnak, a frekvenciának, az odatekerésnek, a hallgatásnak, a megértésnek, a befogadásnak, az egyetértésnek, az összefogásnak, és a tevékeny szeretetnek együtt kell állnia és mozdulnia és működnie. Ez a frankóság az én dalaimtól, verseimtől, könyveimtől még nem fog megvalósulni. Mindennek klappolni szükséges, mindenkinek készen kell állnia, a helyén kell lennie, értenie kell, tudnia kell, tennie kell. Ami az én felelősségem ebben, az, hogy a saját részem meglegyen, az én könyveim, dalaim, verseim, létem, jelenlétem adott legyen, mire mindenkié adott lesz. Az enyémet az asztalra tettem, teszem. Amíg mindenki így nem tesz, csak ennyit tudok tenni; de onnantól, együtt, csodákat is. Szabad extrapolálni.

 - Vannak saját jósaitok? – lendül bele az ismerkedésbe a „herceg”. Nem nagyon akad más, amit tehetnének, mint az ismerkedés. Nemsokára felérnek a gleccserig, a visszafordulás sem segítene. Van, amikor már túlhaladják a dolgok az ideális visszatérési pontot. Előre érdemes már csak haladniuk. Létezik is egy ilyen repüléssel kapcsolatos kifejezés… most meg nem mondom mi az, de a lényege, hogy ha például helikopterrel megyünk egy hajó és egy sarki kutatóállomás között, alattunk óceán, akkor van az a pont, ahonnan, ha visszafordulunk, még elég lehet az üzemanyagunk a visszatéréshez, de ha túlmegyünk azon a ponton, akkor már csak előre felé érdemes haladnunk. A diktatúrákkal is így van. Amikor már tudják, hogy nem úsznák meg, minimum a lemondást, börtönt, de inkább a halált... akkor mindenáron pozícióban maradóra csalják, zsarolják, kenyerezik, fenyegetik, hazudják, vásárolják magukat. Ha a nép ez előtt a pont előtt még leváltja őket, akkor nem lesz polgárháború… ha csak ez után akarja, akkor esélyes, hogy polgárháború lesz. A zarándokutakkal is így van, csak azoknak azért van is értelmük, azokból azért lehet is valami. Menniük kell, határozottan, csak előre. 

 - Létezik egy Nyirkai jóslat című szöveg, amit én nem tartok rendben lévőnek, attól viszont még beteljesülhetőnek vélek. Hogy lehet ez egyszerre – igyekszik lendületben tartani a sétát a mesélő – egy jóslat csak egy irodalmi mű, azonban, ha a hívői száma eléri a kritikus tömeget, akkor mindegy, hogy autentikus-e, vagy nem az, eséllyel beteljesülhet. Emlékezz a megfigyelőnek a megfigyelt részecskék viselkedésére gyakorolt hatására! Akárhogy is születik egy jóslat, ha egy kritikus tömegnyi ember hisz benne, manifesztálódhat. Két dolog miatt ütköztem ebbe a szövegbe. Az egyik, hogy szerepel benne az Ukkó név, amelyet Nagyboldogasszonynak feleltet meg, a másik pedig a „zenélő sivatagok tigrise” kifejezés. Az egyiket a nemek és nemtelenségek tisztázása miatt emlegetem, a másikat a fölösleges köröknek elejét venni akarván. Vallom, hogy elsősorban az emberre tekintsünk, csak aztán vagy egyáltalán ne a nemére. Minden túlkapás, bármelyik részről is, abból fakad, ha nem így közelítünk. Akció-reakció. Ha viszont így teszünk, béke lesz, és jó minőségű közélet. Én nem a test, hanem a lélek férfiága vagyok, hehe: elsősorban lélek, másodsorban, fiatal korban férfi, öregkorban pedig megint lélek. Igyekezzetek a Szentlélek férfiága, és nőága lenni… akik elsősorban lélek, és egyáltalán nem számít, hogy azon kívül micsoda! Minden vallás, amely viszályt szít férfi és nő között, az igazságtól távoli, és az igazságtól eltávolító, rossz minőséget képvisel. Adassék többre a felvilágosult hívei által! Akik pl. a nőket kettes személyi számmal jelenítik meg maguk előtt, és úgy is kezelik, megnyomorítják a társadalmat, és magukról egyes bizonyítványt állítanak ki az Isten előtt. Na szóval… az Ukkó név, egy hírhedt művészettörténész és kutató munkája alapján tudható, hogy Finnország egyik hímnemű istenségét takarja. Most abból indulok ki, hogy ez a tudós igazat mondott. Persze, lehet, hogy a szkíta mitológiában, ezer évekkel korábban még női minőségben szerepelt, esetleg semlegesként, androgünként, és a hatásunkra átsugárzott Északra is, majd „torzulva” maradt fenn… de kevés az esélye. Majd valaki megfejti, de ennek tükrében inkább néz ki úgy, hogy ezt a jóslatot egy valaki irodalmi művének tekinthetjük, minthogy egy tényleges jövőbe nézésnek mindenféle sámánok részéről. Miért ütött szöget mégis a fejembe? Van a Kárpát-medencében egy több ezeréves szokás, mely szerint a fazekasok a korsóik aljára, a téglavetők a tégláikba, a cserép készítők a cserepeikre a saját rovás-monogramjukat, mester-jelüket, szignójukat vésik. Ilyen összevont rovás ligatúrák képében számtalan jelcsoport maradt fenn. Ami a szempontunkból megemlítendő az egy olyan cserépfelirat, amelynek jeleit összeolvasva a „Lyukó” szó jön ki. Lyuk. O. Jó. Millió dolog jut egyből az eszünkbe; sok dalszövegem, írásom, versem szól ilyenekről. „Lyuk a zászlón, lyuk a láncon, lyuk a kézen, a gyöngy a szívben” stb. Emlegetem itt-ott, hogy az Üresség nem semmi. Az Üresség: teljesség, mindenség; a semmi pedig nincsen. Amikor pl. a buddhisták Ürességet emlegetnek, sokan azt hiszik, hogy a semmit emlegetik, pedig nem.

Nemtelenség, nemesség, nemek, androgünség. Elsősorban magát az embert lássuk mindenkiben, csak utána, vagy egyáltalán nem a nemét! Ha egyáltalán ítélni kell, az egyedül Isten privilégiuma; nekünk az a feladatunk, hogy egymás számára minél szenvedésmentesebbé formáljuk az ittlétet, és minél nagyobb szeretetté legyünk, valamint teljesebb bölcsességre jussunk. Ha eszerint viszonyulunk, viselkedünk mindenkivel, a társadalom minősége ugrásszerűen emelkedni fog. Elsősorban az Egy, egész, teljes, végtelen, örökkévaló Élet és Világosságot lássuk mindenben és mindenkiben, és csak aztán vagy egyáltalán ne a külsőséget! Ha eszerint viszonyulunk, viselkedünk mindig, a társadalom minősége ugrásszerűen emelkedni fog. Elsősorban a kezdet és végkifejlet tükrében is minden végső értelmét lássuk a létben és dolgaiban, és csak utána, vagy egyáltalán ne a részleteket! Ha eszerint viszonyulunk, viselkedünk, a társadalom minősége ugrásszerűen emelkedni fog. Elsősorban a lélek valóságának bölcsességét lássuk, éljük, valamint abból szemléljük a világot, és csak utána, vagy egyáltalán ne az elme tébolya illúzió-labirintusának káprázatait! Ha eszerint viszonyulunk, viselkedünk mindig, a társadalom minősége ugrásszerűen emelkedni fog. Tudok így létezni, bárki kipróbálhatja. Emiatt is jutott eszembe, hogy bár szent családot tisztelünk, égi Atya, Anya, Fiú képében, és őket a Szentlélekben Egy Istenné forrasztjuk össze, de az Egy neméről nincs nagy írott hagyományunk. Egy lyuk van a helyén, hehe. Ha valaha ábrázolnom kellene, tárgyakra lyukat tennék, képekre pöttyöt, pontot vagy kört benne egy ponttal. Ha a színe is fontos akkor mindenszín lenne, azaz fehér. Fehér kör, amiben ott egy pont is. Vagy egy lyuk. Egy Ó, de semmiképp sem egy nullás számjegy! Semmiképpen. A nulla a semmi… az Üresség az valami, és Ő az Egy. A teremtés előtti az 1, a teremtés utáni a betűvel írt Egy. Apropó: betűvel is írhatjuk, hogy Lyuk. Lyuk-O. Az Egy, aki androgün, és az abszolút nemesség… viszont semmiképp sincs neme, de nem is nemtelen. Szeretünk Atyát emlegetni, és azonosítani az Eggyel. Én, amikor csak hagyták Egy Atya-Anya néven jelöltem. Amikor keresztet vetek, köldökig persze… fej az Atya, köldök az Anya, bal váll a Fiú, jobb a Szentlélek, és rögtön írok egy kört is velük, majd csókot nyomok a „tollra” és felröppentem a fénymadaramat az Égbe. Azt mondom ilyenkor, hogy „Atya, Anya, Fiú, így: a Szentlélekkel – bekarikázva - Egy Isten.” Az Atya a fogadó-áradó, éltető, szerető. A Fiú a bíró, ítélő, megmérő, és akire tekintve minden magát megméri. Ő a megváltó is. Az Anya a közbenjáró, az engesztelő, a megbocsájtó, nevelő, gondoskodó. A Szentlélek a megtartó, átható, lelkesítő, egybefogó. Emberek, hogy tudtok és akarhattok Anya nélkül közösségben létezni? Meg is nézhetitek milyen. Az Anyát nem lyukkal ábrázoljuk. Már a barlangrajzokon sem úgy. „Mandorla” motívummal, amely olyan, mint két soványított, a gerincénél egymásnak támasztott D betű. Van, hogy nincs gerince sem. A lyuk, az Ó és a kör egy ponttal a közepén androgün, nemes teljesség-ürességet jelöl. Okot, Eredetet, Világosságot, Életet, Abszolútumot, Primordiális Logoszt, Információt, Egyet. Miért mentünk végig ezen: az Ukkó és a Lyuk-Ó közti különbséget és hasonlóságot firtattam. Alakjukban hasonlóak, jelentésükben különböznek. Legalábbis a tudomány jelenlegi állása szerint különböznek. Az Anya az eredendő nőiség, és a nőiség beteljesülése, megszentülése egyben. Az Atya az eredendő férfiség, és a férfiség beteljesülése, megszentülése egyben. Öregatya, Örökatya, Öregisten. Aki viszont nemes, de nincs neme: Lyuk-Ó, az Üresség teljessége, a mindenség Eredete és végkifejlete egyben. Egy.

Clear? Clear. Deal? Deal. Tehát, a szöveg vagy az eredeti Lyuk-Óra, Lyukóra gondolt, csupán hallás után félre írta, aki írta, vagy tényleg Ukkóra. A tudomány nem tud róla, hogy bármikor is a Nagyboldogasszony neve lett volna. Arról sem, hogy Lyuk-Ó a Nagyboldogasszony neve lett volna. Az még kiderülhet, hogy az Ukkó név a Lyuk-Óból származott el, aki eredetileg androgün és nemes volt, és csak később ruházták fel hímnemmel. Erről nincs adat, ez csak elmélet. A jelenlegi kettő közti különbség azonban az elmondottak alapján fennáll. Esélyes, hogy az egyik hímneművé, a másik nőneművé származott el, attól függően, hogy milyen kultúra vitte tovább a tiszteletét. Az eredeti androgün, nemes és Egy. Ez a lényeg a mi olvasatunkban. Ha ez az egész csak irodalmi mű, és onnan terjedt szét, akkor ezennel tovább „írtam” azt, és helyrefejlesztettem a karaktert. Ez esetben inkább arról van szó, hogy egy kitalált, de valószínűleg valósnak megfelelő karaktert visszavezettem a valódira. Ismétlem, részemről nincs hitele a jóslatnak, de hitele van az embereknek, akik hiszik. Én csak azért mondtam el mindezeket, hogy feltegyem a kérdést: akkor már miért nem hisznek a legjobban és a legtöbben, amiben hihetnek, és miért állnának meg kevesebbnél?

 - Igen, van benne ráció – helyeselt a fiú.

 - Fentebb mondtam, hogy két dolog miatt ütköztem a Nyirkaiba – folytatta Méhdi – az első Ukkó neve, ami nem segített abban, hogy elhiggyem az autentikus mivoltát. A másik a „zenélő sivatagok tigrise” elnevezésű szereplő. Ő meg azért jött szembe, mert huszonéves korom óta kisebb-nagyobb időközönként megtalált vele valaki, hogy szerinte én vagyok az. Majd, ha érdekel, utánanézel mi ez, ki ez a szövegben, én most csak mesélem, hogy többen szerették volna, hogy én legyek. Akarták már, hogy Mátyás király legyek, de mindegy is, ha akármilyen, csak király. Jött több levél, hogy tudják, én vagyok Jézus. Volt, hogy Atilla királynak tartottak. Egy barátom azt mondta, legyek Tamás király… amilyen a nevem… vagy vegyem fel egy szent nevét, és adjam az ügyért a sajátomat. Mindegy, mert itt igazán nem is a név, hanem a jelenség a lényeg. Ez egy igény kifejeződése. Még érdekesebbé teszi, ha egy irodalmi mű fiktív figuráját akarják bennem megvalósulni látni. A tigris évében születtem, zenélek, írok... és ennyi elég is nekik. Végül is miért ne lehetne a méhecske a zenélő sivatag-mezők, rétek tigrise? Az, hogy ez lesz-e a megoldás, vagy más... a közösségen múlik, nem egy gyenge öregemberen. Nekem is jósolnom kellene! Jobbat, mint másokéi voltak; akik vagy csak egy nép érvényesüléséről szóltak a többi kárára, vagy úgy fogalmaztak, hogy egyszer bárki beteljesíthesse őket… de sorolhatnám. A legnagyobbakkal kapcsolatban sem maradtak „szárazon” a káoszirodalom könyvlapjai. Volt, aki azt mondta, Jézus története egy jóslat, és még nem történt meg, hanem csak ezután fog. Volt, aki azt mondta, Jézus története annyira ősi, hogy már nem is csak egyszer váltották be, hanem sokszor; és még ki tudja hányszor fogják beváltani, amíg tényleg jóvá nem lesz az ember. Azt, hogy hogyan történt valójában, már elmondtam neked a tökéletes történet ismertetésével. Ha meg is hallottad, meg is értetted, akkor mostanra azt is tudod, hogy mi a megváltás, és azt is, ki vagyok, és főleg ki nem. Tudod, hogy nem vagyok Mátyás király, sem az a bizonyos Jézus, akire a levélírók gondoltak… csak egy ember, aki tovább örökíti azt, amit Ők is örökítettek. A világot már megváltották. Amit tudhatok, és bárki tudhat, az a tökéletes történet magamon is beváltása, és a megtörtént megváltás örökítése, felmutatása, hagyományozása. Közvetetten, és nem beavatkozva. Bárki tudja, így mindenkinek kötelessége lenne, de ezt most hagyjuk. Amikor valaki azzal jön, hogy én vagyok-e a tigris, a Mátyás, a Jézus, a Buddha, az Atilla, vagy akárki, igazán megtisztel, de inkább magáról mesél, mint rólam. Arról vall, hogy nagy igénye van ezeknek a minőségeknek a világban, közéletben megjelenésére. Arról vall, hogy úgy érzi, nincsenek megtestesülve, de szerinte kellenének ide. Ám, sajnos, attól, hogy az igény nagy, még nem változtathatnak senkit valóban azzá. Sőt! Veszélye is akad ennek a műveletnek, mégpedig az, hogy valaki olyanra osztanak szent titulust, aki nem alkalmas. Még az is nagy veszélye, hogy valaki magára vállalja, miközben nem is az, és ezzel kisajátítja magának az elnevezést, aztán amikorra az igazi tényleg megjelenik, már nem marad neki név. A nép azt hiszi, hogy már megvolt, és ott áll majd észrevétlen. Aki tényleg alkalmas, megmarad önmagának, és nem vesz fel alternatív szerepet, nem hasonul meg, hanem inkább megkeresi a saját valóságát, nevét. Ismét jöjjön egy „sőt”: még a saját nevüktől és szerepüktől is szabadulni akar, hogy annak a helyét betölthesse, azt felválthassa egy égi, tisztább, jobb, bölcsebb, nagyobb, magasztosabb. Van olyan, hogy személytelen név? Én olyat választottam. Mint az őslakos nevek… Ülő Bika, Égszemű, Szálló Hó stb. Én a méhektől kértem egy karakter nevet. Ők adták. Erre jöttél, és kiderült, hogy már ez a név is üldözött, vagy elvárt. A valódi nevemet már mondtam, hogy tőlem senki sem fogja megtudni. Aki tényleg alkalmas, nem mondja magát királynak. Neki csak fel kell ismernie, hogy alkalmas-e vagy nem, de csakis mások hívhatják annak, és hívhatják el. Az utókor hivatott eldönteni, ki volt alkalmas, de ha a jelenkor nem tudja jól eldönteni, azzal szenvedést hoz mindenkire. Amit a megkeresők akartak megtalálni bennem, nem az vagyok. Amit Te akarsz Méhdiben megtalálni, hát, a fene tudja, hogy az vagyok-e. Ezt én semmiképp sem tudom sem cáfolni, sem bizonyítani. Bizonyítani tulajdonképpen egy teljes, leélt, végigélt léttel tudnám, ha hagynák, hagynád. Ha nem hagysz, és tényleg én lennék… talán úgy is jobb lesz a világ mindattól, amit eddig tettem, örökül hagytam. Arrogancia lenne azt hinni, hogy személyesen kellek hozzá. Inkább azt hiszem, ha én is vagyok az… akkor sem én vagyok mindehhez a kulcs. Vagy, maximum a kulcs, de nem az ajtó… az ajtó is, és kulcs használója is, és az is, aki beléphet az ajtón… ezek mind Ti vagytok. Muszlimok, keresztények, zsidók, buddhisták, bárkik… mindenkik… a nép, a nemzet, az emberiség, tisztelettel. Nekem csak rendelkezésre illik állnom, de leghátul illik leülnöm. Magamat nem nevezhetem meg, nem jellemezhetem, csupán az utókor nevezhet meg, vagy jellemezhet joggal. Az is csak akkor, ha ténylegesen ismer. Akkor ismer, ha olvassa, hallja, meg is érti, meg is valósítja, amiket mondtam… és ha megvalósította, abból csodavilág termett. Ha megvalósítja, amiről szóltam, megismeri, megtudja, amiből, amiről, akiről, akiből szóltam. Én sem tudom bizonyítani, hogy az vagyok-e, akiért jöttél… akkor Te hogyan tudnád? Ha nem tudod bizonyítani, akkor hogyan dönthetnél a sorsunkról?

 - Többes szám? - hunyorog a fiú.

 - Mindenki lehet Méhdi; mindenkiből válaszolhat az igazi Méhdi – mélyed még jobban a testámentuma lefektetésébe az öreg. Tudja, hogy nem sok esélye van a pár napnál hosszabb életben maradásra itt. Tudja, hogy ami kettejük közt elhangzik, már csak az a lehetősége maradt tanításra, hagyományozásra, gyógyításra. Hiszi, hogy bár kettejük közt történik meg mindez, a kimondott szavak egyszer még kikerülnek, kirepülnek onnan, hogy sokak boldogulására szolgáljanak. – Ha ezer ember isteni valóságot válaszol, akkor Méhdiként válaszol... ha egy ember hülyeséget válaszol, még akkor sem Méhdi, ha úgy hívják. – szögezi le – Mindenki lehet Méhdi, aki az akar lenni... de csak akkor válik valóban azzá, ha az abszolút isteni valóságot nyilatkoztatja ki. Így tudnám pontosabban összefoglalni. Mindemellett a deepfake megléte miatt csakis a személyes találkozásokat ajánlom. Nem elég várni a szabadító-megfejtőt, és nem elég kijelölgeti, kinevezgetni alkalmatlanokat. A népnek is alkalmasnak kell lennie a valódinak a felismerésére, megértésére, megélésére, megvalósítására, megvalósulására. Ha a nép nincs készen, nem alkalmas, akkor hiába van jelen a valódi király, nem fogják felismerni, értékelni, helyén kezelni, fogadni és áradni, hanem alkalmatlant fognak választani helyette. És a valódi király mindig jelen van, csak a nép nem alkalmas a felismerésére. Magát nem nevezheti meg, de fel kell ismernie; a nép megnevezheti, de nem ismeri fel. Kemény. Ahol most tartunk, ez az oka annak, hogy ezt az irodalmi mű-jóslatot felemlegettem. A ti megkeresésetekhez is adalék. Másrészt Nagyboldogasszony fölemlítése. Szófia története, a nők elnyomása, Szófiának megbocsájtás, a nőket megszabadítás. Az Anya visszaemelése a Szentháromságba, amely Háromság a Szentlélekkel Egy Isten. Mindent meg akarok tenni azért, hogy az Anya, a Nagyboldogasszony, Szófia és minden nő tisztelve, szeretve legyen. Ha Szófiának nem bocsájtunk meg, ha az Anyát kihagyjuk a Szentháromságból, ha a Nagyboldogasszonyt nem tiszteljük úgy, ahogyan kellene, akkor a világ érzéketlen marad, és az emberiség elpusztul… ha nem előbb pusztul el minden miatta. Ha még egyszer beszélhetnék a nőkhöz, elmondanám, hogy a jó-anyaságnál nincsen nagyobb munkára szüksége az univerzumnak. 

Folytatás a szám szerint következő bejegyzésben -