III. PIROS KÖNYV
Elmondom, mert nincs itt más, hanem Méhdi van itt. Kívántam, hogy más legyen itt, aki nálam jobb ember, és szebben, jobban mondhatja, de nem jött, és csak én vagyok! Kívánom, hogy jöjjön ilyen ember, de amíg nem jön, én vállalom, hogy elmondom.
Hivatásomból kifolyólag épp húsz éve
– a mostani dátum szerint épp húsz éve –
járom az országot. Sok-sok ember kérdezett tőlem sok mindent. Ezt a
jegyzetfüzetet azért írtam, mert nem tudom, merre járnak Ők, akiknek jártamban
válaszokat ígértem, de szeretném teljesíteni ezt az ígéretemet! Ez a néhány
írott sor talán elér hozzájuk. Ezek a mondatok valódi kérdésekre adott
válaszok. Magamtól nem tolakodnék velük. Magamat nem tartom méltónak ilyen
dolgok közlésére. Talán a dolgok esetleg engem... mindegy. A legjobbakat
kívánva arra kérlek Titeket, hogy csak akkor hallgassatok meg, ha utunk során
kérdeztetek tőlem valamit, és még nem válaszoltam vagy félig válaszoltam, vagy
ha a gyermekeim, unokáim, testvéreim, családom vagytok; annak tekintitek
magatokat!
Az idő vége
Szabad akaratból válaszd csak
felmutatásomat! Nem mondhatom meg, mit tégy, de ha akarod, segíthetek abban,
hogy sok-sok szempont együtt átgondolása után tudj a dolgaidban dönteni, és ne
azok figyelembe vétele nélkül.
Mindenki a fejét zárkóztatja fel a
szívéhez, és a szívét az Abszolútum-bölcsességhez, az éteri szeretethez, a
Világossághoz, az Abszolútum-élethez. Egy-lélek, „kezedbe" ajánljuk
testünket, lelkünket, énjeinket. Elménk illúzióit a lélek valóságára váltjuk.
Rezdüléseinket a Rezzenetlennek ajánljuk. A káprázatot a tudásba, a tudást a
látás bölcsességébe, azt az azonosságba; az Egybe teljesítjük ki. Míg
járólényekként itt lépünk, bensőnk addig is az Abszolútum, Egy, Világosság,
Élet; addig is az éteri, teljes szeretet és bölcsesség. Nem test vagyunk,
akinek lelke van, hanem lélek, akinek teste is van. Amíg testünk is van, földi
feladatunk is van, melynek lényege, hogy a sűrűségben tartózkodó legfinomabb
minőségünk, valódi önvalónk a teljességére ébredjen, majd ennek egyenes
következményeként, más lények ébredéséhez közvetett segítségül rendelkezésre
bocsájtsa magát. Vallás-függetlenül. Nincs mit birtokolni, védeni, nincs mit
őrizni, örökíteni, fogadni, adni, árasztani, ajándékozni, hagyományozni,
felmutatni, csakis a Lélek világossága, szeretete, bölcsessége, teljessége,
örökkévalósága, valósága. Smirna! Semmink sincsen, csakis mi vagyunk; és hol,
miben, kiben is lehetnénk teljesebben, jobban, egészebben, valóságosabban
önmagunk, mint az Egyben? Az ember műve nem a munka gyümölcse, nem az alkotás,
nem a sokasodás, nem a túlélés, nem a győzelem, hanem maga a nagybetűvel Ember.
Nem a körülményeid, nem a birtokolt dolgaid, nem az ismereteid, nem a tested,
nem a ruhád, nem a címeid, nem a vagyonod, nem a pozícióid. A Te műved Te magad
vagy.
Elmondom, Smirna, amit még ildomos, s
ami hasznodra lehet, és ha égi hő fűt Téged, hogy a nagy művet; a nagybetűvel
Embert kiműveld magadból, figyelmeddel adózol.
Kérdező! Lényeged azonos a Legelsőével.
Lélek vagy az Abszolút Egy Lélekből. Ami benned a legfinomabb, ugyanaz a
legfinomabb az Egyben. Ami benned Világosság-, Élet-minőség, azonos lényegű az
Egy Abszolútum Világosság-, és Élet-lényegével. Az Egy Lélek valósága a valóság
benned, csak elfelejtetted, szív elől tévesztetted. Teljesség-lelked,
teljesség-szellemed, teljesség-tudatod elmévé sűrűsödött, nehezült. Elmédben
illúziók, félelmek, vágyak, téveszmék, ötölmények, képzelgések, képek, szavak,
elnevezések, mértékek kavarognak, és az önvalód elszédült, eltévedt, eltompult
a forgatagban. A finomságodra sűrűség telepedett, a világosságod fénnyé,
sötétté gyengült. A lelked, a tudatod elmévé satnyult, a látásod nézéssé
csökevényesedett, a bölcsességed ismeretekké alacsonyodott. A szereteted
érzelemmé korcsosult, az Életedből puszta létezés, túlélés lett. Gyöngyért
ugrottál a tengerbe, pedig a gyöngy a szívedben van. Gyöngyért ugrottál a
tengerbe, és a szemed, a szád, a füled becsukódott. A tudatodra ömlött a
fuldoklás, és a mélység sötétsége; valóságodat elleplezi a szörnyű akadályok,
és a gyöngyig vezető út nehézségének rémképe. Lelkedet elkendőzi a gyöngy iránti
vágy, a kudarctól való rettegés. Még csak most csapódtál a vízbe; még lefelé
tartasz benne, alattad az áttekinthetetlen, amelyet képzelgéseiddel töltesz
fel. Lassan elkezded kinyitni a szemed, lassan elkezd figyelni a füled.
Nemsokára megáll a süllyedés, és lebegni kezdesz. Cápákra gondolsz, szörnyekre,
és azt számolgatod, van-e levegőd a gyöngyért lejjebb, arrébb úszni. Arra
jutsz, hogy ha már beugrottál, a végsőkig kitartasz; az utolsó utáni levegő
részecskéig, az utolsó utáni áttapogatott négyzetméterig. Amikor pedig fájni
kezd az egész, még egyszer átjár a gyöngy megtalálásának láza; az agyad
látomásokkal kezd bajlódni; a világnak, ahonnan a tengerbe ugrottál, már el is
mosódnak az emlékei. Egyszer csak minden egyszerűvé válik; vonzani kezd az
elengedés. Ki is vagy? Mit keresel itt? Hol az az itt? Nem tudsz róla, hogy
belélegzed a vizet, csak megtörténik. Egy egész létedre metafora ez a történet,
és ez csak a legegyszerűbb eshetőség hirtelen vázlata. Hiszen a félelmek
megtestesülhetnek, a képzelgések valódinak tűnhetnek, a vízben ott lehetnek
mások is, ezerféleképpen kapálózva, tízezerféle őrületben, tévedésben a víznél
is mélyebbre merült állapotban karmolva, rúgva, harapva, másokat lejjebb
nyomva. Sebeztek, sebesültök. Elfeleditek eredeteteket, valóságotokat, a
világot, ahonnan ugrottatok, a célt, a gyöngyöt. Nem hagytok esélyt magatoknak
arra, hogy rájöhessetek: amit a vízben akartok megtalálni, az a szívetekben
van. Ha egy ébredett-, vagy eredet-lény utánatok ugrik, hogy átkaroljon, és
megmentsen Titeket, az őrülettől nem látjátok meg a szándékát, nem értitek meg
a mondandóját, nem hagyjátok, hogy „kezet nyújtson” nektek. Kapálózásotokkal
ellökitek, vagy marjátok, mélybe taszítjátok Őt. Ha már megfulladásba
táncoltatott az elmétek benneteket, vajon mindannyian csak akkor vagytok
megmenthetők?
Egy mesében, az ideális eseteket illene
elővetítenünk. A lény beugrik, sosem feledi el, hogy kicsoda, micsoda, honnan
jött, miben van, és miért van. Gyönyörködik, az egész minden részletére is
rácsodálkozik, és útja után teljesebbé lesz annál a teljesnél is, aki, ami az
ugrása előtt volt. Az Egy „egyebb” annál az 1-nél, aki, ami az
Út előtt „volt”. Elképzelhetetlen? Nem is elképzelni, hanem átélni lehet.
Elképzelni csak mértékek, távolságok, idő korlátai között lehetne, de azok
között értelmetlennek éreznénk. Csakis minőségekre vonatkoztatva, és nem
szemmel, hanem szívvel látva láthatnánk meg a ki-, és beteljesedést.
A Való látva látása a minőségek, és
eredetük, teljességük látása. Aki a szeretetet csak érzelemként ismeri, csak
árnyalatát élheti meg a szeretet éteri teljességének. Aki viszont a szeretet
abszolútumát, mint minőséget, és e minőség eredetét teljességgel megéli, be-,
és kiteljesedve létezik és Él. Ilyen lényként az állapota is, a minősége is, a
tulajdonsága is, az eredete is, a következménye is, a neve is méltán lehet az
abszolút önazonosságban: Él. A szavak, hogy: élet, élő, él, éli, Éli, élni,
főnévként, melléknévként, tulajdonnévként, ezeket az árnyalatokat hivatottak
kifejezni.
Az óceán, gyöngyhalász hasonlat mögött
a minőségek története húzódik. A minőségek skálája a legfinomabbtól a
legsűrűbbig, a Világosságtól a legnagyobb sötétségig, az Üresség mindenségétől,
teljességétől a semmiig terjed. Az anyagi, érzékszervekkel tapasztalható
létezésben mindezeket jelenségekként, elemekként emlegetjük. Odáig süllyedtünk,
tompultunk, felejtettünk, hogy már csak a következményt tekintjük valósnak, és
az okot, az eredetet, lényegi valóságot tagadjuk, és el nem ismerjük. Tüneteket
takargatunk, vakargatunk, és az okot nem gyógyítjuk, sőt, direkt nem akarjuk
ismerni azt. A teljes világnak csupán a rongyait vetették elénk, és mi azon
marakodunk. A valóság helyett egy széttört tükör darabjait bámulva állítunk
téziseket, alapítunk vallásokat, amelyeket aztán természetesen a jó nevében,
egymás ellen háborúztatunk. A tükröt hittük igaznak, de még szét is törtük,
mert bántott a látvány; és minél több darabra törjük, annál távolabb kerülünk a
felismeréstől, hogy amit abban láthatunk, csak felsejlő, torz mása a Valónak.
Az elemek a tudományos kémia fogdájában száradnak; már nem látjuk az éteri,
csak a profán felüket. A levegőnek, a tűznek, a víznek, a földnek, a fémnek, a
fának a laboratóriumban, a gyárban, a fizika-, biológia-, kémia tankönyvben van
csak helye. A lényegi minőségük, számunkra nem létezik. A káprázatban hiszünk,
és megtagadjuk a Valót. Szenvedünk, szenvedtetünk. Az ismeret, a tudás, a
látás, a bölcsesség, a Világosság, az Élet egységét tudományágakra, lelketlen
tanokra, tételekre, dogmákra szaggattuk széjjel; mintha az Egyre támadt
szörnyetegek tudnánk csak lenni, amik Őt magát tépnék szét, és falnák fel élve.
Tolvajokká korcsosultunk, akik ellopták a lelket, a valóságot, az Életet,
Világosságot; akik ellopták és eladták, amit ajándékba kaptak; akik ellopták az
Istent, és eladták kilóra, majd azt hazudták, hogy ez meg sem történhetett,
hiszen nincs is olyan, hogy Isten. Akkora pojácák lettünk, hogy mindezt el is
hittük magunknak, és egymást használtuk fel arra, hogy sikerünk igazolva
legyen.
Halld, Smirna! Az Isten nem ellopható,
nem elrejthető, a valóság nem szűntethető meg. Magunkat loptuk meg, és ezért tompasággal,
szenvedéssel fizetünk. Olyan világot hazudtunk magunknak, egymásnak, amelyben
ellopható, elrejthető, megtagadható, elfeledhető, irreleváns a lényeg, és, hogy
bűnünket ne kelljen nap, mint nap éreznünk, hogy égi feladatunk elvégezetlen’
ne nézzen percenként kérlelve a képünkbe, közmegegyezéssel úgy vettük, hogy nem
is volt soha valóság. Magunkat loptuk meg, magunkat altattuk el, tompítottuk
le, károsítottuk meg, zártuk ki a teljesből, jóból, tisztából, igazból,
Valóból, Világosságból, Életből. Magunkat bántottuk meg; az Isten nem
megbántható, nem ellopható, nem elrejthető, a valóság nem szűntethető meg. A
Nap nem tehető zsebbe, zsákba, ládába, és nem ásható el. Ami történt, csak
annyi, hogy hátat fordítottunk Neki, és sem Őt, sem magunkat nem nézve, az
árnyékokat tekintjük az egyetlen valóságnak. Azóta éhséget eszünk, szomjúságot
iszunk, vágyakra vágyódunk, félelmektől félünk.
Hátulról támadva, a világot kerülve
akartunk istenekké lenni, hogy a valódi helyett, könnyített sorsot oszthassunk
ki magunknak, és kiirtunk mindenkit, mindent, ami arra emlékeztet, hogy nem az
igazi szerepünket töltjük be, nem az igaz úton járunk, nem az Egy dolgaiban
járunk el, nem a teljességet alkotva létezünk, és élünk.
Kérdező! Akkor hallgasd tovább, amit
mondok, ha elfogadod, hogy amit megtudsz, kötelezni fog, és ennek ellenére is
hallani akarod! Aki tudja a tudhatót, az önmegváltás, én-megváltás műveletébe
fog, majd az önmegváltást követően, megeső szívvel, bölcsességben, éteri
szeretetben más lények ön-, és én-megváltásához segítségül adja magát.
Figyelmezz szavamra! Aki megtudja a tudhatót, az visszaeszmél égi feladatára.
Aki visszaeszmél égi feladatára, és nem vállalja azt, nem teljesíti azt,
mélyebbre süllyed, szilárdabbra köt a feledésben, a sűrűségben, a durvaságban,
mint amennyire eddig süllyedt, kötött! Aki viszont vállalja a tudva tudást, az
bölccsé teljesedik, majd látásba emelkedve megkezdi a bele nem szóló, be nem
avatkozó gondoskodást, felmutatást, örökítést, hagyományozást, gyógyítást.
Felemelkedik, majd visszaereszkedik, hogy a világot magában, magával emelje.
Visszaereszkedik, hogy mások is felemelkedhessenek, visszaereszkedhessenek, és
a világot magukban, magukkal emelhessék. Ha készen álltok az Egy dolgaiban
járásra, most engedjétek, hogy segítsek átgondolni, amit át lehet! Csak hősök
maradjanak, a többinek most érkezett el a távozás ideje. Nem az érzelmek
mondatják velem mindezt, hanem esélyt szeretnék adni a választásra.
A szemmel látható, kézzel fogható,
érzékszervekkel érzékelhető dolgok csupán a teljes világ kisebb hányadát teszik
ki; a nagyobb hányada láthatatlan, mérhetetlen. A szavakkal, számokkal
kifejezhető dolgok az összes dolognak csak a kisebb hányadát teszik ki; a világ
nagyobb hányada számokkal, és szavakkal kifejezhetetlen. A legnagyobb sebességgel
csak kétszer lehetsz ugyanabban a pontban a végtelenségben utazva; a
nyugalomban, viszont, végtelenszer lehetsz az örökben, teljesben, egészben. A
rezzenő anyagvilágok frekvencia-szirmai közti térben a sokadalom, a tagozódás,
a tagolódás, a kölcsönhatás, a legkisebb ellenállás elve, a gravitáció-jelenség,
a sokadlagos törvények ereje érvényesül. Ezek azonban csak a jelei,
következményei a láthatatlan elsődleges törvények, az Eredet-információ, a
Primordiális Logosz, az Abszolútum, az Egy jelenlétének, ragyogásának,
áradásának. Ahogyan az alapinformáció a maga legfinomabb, rezzenetlen
szférájából átlényegül gondolattá, majd rezdüléssé, hanggá, ahogyan az
alapvilágosság legfinomabb, rezzenetlen lényege a maga anyagtalan szférájából
elkezd rezzenő fénnyé sűrűsödni, és hatni, működni, megjelenik a sok-sok
rezzenő szféra, frekvencia-szirom. Az Élet létvirágot, lét-hagymát terem. Minél
sűrűbb, nehezebb, durvább frekvencián rezdül egy-egy szirom-világ, annál
nehezebben marad benne éber az Eredet-lélek. Az Egy folyamatosan árad, a
világok és lényeik folyamatosan fogadnak, de a sűrű, nehéz, durva világok
lényei nehezen, vagy egyáltalán nem maradnak ébren a valóságban. Nehezen, vagy
egyáltalán nem fogadják tudatosan, és nem tükrözik vissza, nem engedik tovább,
nem árasztják tovább az Életet, Világosságot, nem tündökölnek. Az Egy Élőből
világok teremnek, azokból létek, lények teremnek, a lények, ha éberek az
Egyben, fogadnak, áradnak, tündökölnek, ha nem éberek, hanem feledésbe merülnek
és tudatlanságba hanyatlanak, akkor szenvednek, félnek, szenvedtetnek,
kívánnak, csalnak, csalódnak, lopnak, hazudnak, megcsalatnak. Az ilyenek, ha
léteznek, sem élnek, ha boldogok, is szenvednek, ha a legtöbb ismeretet
birtokolják, is tudatlanok. Az ilyenek, ha a legnagyobb vagyonnal rendelkeznek,
is nincstelenek, ha a legtöbbet dolgoztak sem tettek semmit, ha mindent
bejártak, megérintettek, kipróbáltak, megnéztek, sem láttak semmit. Az ilyenek,
ha mindent falnak, habzsolnak, űznek, hajszolnak, halmoznak, akkor sem éreznek
semmit, akkor sem hisznek el semmit. Az ilyenek a külsőt, a keretet, a tünetet,
a következményt variálják, és azt várják, hogy az anyag variálgatásától majd
érezni fognak valamit. Rendszerektől várják az emberhez méltó közélet
megvalósulását, ahelyett, hogy bennük lenne szép és egész a világ. Tanoktól,
vallásoktól, tudománytól, technikától várják az emberséges körülmények
kialakítását, ahelyett, hogy bennük lenne bölcsesség, látás, Világosság,
szeretet. Jól akarnak élni, miközben semmiben sem látják és tisztelik, szeretik
az Életet. A rendszerek elbuknak, mert az emberekben nincsen jó világ. A
tudomány elbukik, mert az emberekben nincsen bölcsesség, csak ismeret. A
vallások elbuknak, mert csak félnek, vágyakoznak, közömbösek, tudatlanok, és
csak hisznek, nem tudnak; csak tudnak, nem bölcsek; csak bölcsek, nem látnak;
csak látnak, nem azonosak a Teljessel. Dagonyavilágban úrhatnámkodva hempergőző
kiskirály Archónok csalják és börtönzik be a fényt, a sok lényt, és uralkodási
vágyuk tébolyának áldozataivá butítják le azokat. Mérik, amihez a végtelenből,
örökből jutnak, és porciózzák, árusítják, amit ajándékba kapnak. Eltakarják a
Napot és azt hazudják, hogy ők a Nap, övék a Nap, hogy csak azok részesülhetnek
annak fényéből, akik behódolnak. Alattvalókká butítják, szabályozzák, tiltják,
kényszerítik a lényeket, majd kijátsszák, felhasználják azokat egymás ellen,
hogy lefoglalják azok figyelmét, idejét, erejét; nehogy megébredjenek.
Kívánalmakat ébresztenek a lényekben, és hosszú utat, nagy árat szabnak a
kívánalmak tárgyainak eléréséig, hogy lefoglalják azok minden figyelmét, és
energiáját. Szenvedtetik, félelemben tartják a lényeket, hogy azok ezekkel
legyenek elfoglalva a valóság igénye helyett, a valóság keresése, megtalálása
helyett, az önmegváltás, és azt követően a mások önmegváltásához önmagukat
segítségül adás megvalósítása helyett. Egyenlőség? Üres ideák, hangzatos
rigmusok, a jóság nevében elkövetett rémtettek. Izmusok, ’kráciák. Az
egyenlőségjel elválasztja az egyenlet elemeit. Az egyenlőség a jóságra való jogok
terén hasznos, a rosszaságra való jogok terén káros. Az egyenlőség nem egység;
nem Egy. Elválaszt. A valódi szempont az Egy azonosság. Nem mindegy, hogy
lélektől indul-e valami, vagy anyagtól; nem mindegy, hogy anyagban oltódik-e
ki, vagy lélekbe teljesedik. Nem mindegy, hogy átszellemít-e anyagot, vagy
anyagba dermeszt. A lélek anyagba kötése helyett törekedj az anyag
átlelkesítésére!
Az anyag-természet a Való-természet
szemmel látható arca. Az igazi természet a minden mögötti, minden mélyén húzódó
Egy, és annak elsődleges elszármazott aspektusai, elsődleges törvényei. Az
igazi természet szemmel láthatatlan, ésszel felfoghatatlan; csak szívvel
érezhető, és lélekkel látható. Ám aki szívvel érzi és lélekkel látja, minden
percben tudja az örökkévalóságot, minden fényben a Világosságot, minden szóban
a valós jelentést, minden jelenségben az eredetet, minden létezőben az Életet,
minden hangban az Igét, minden nézhetőben a láthatatlant, minden nehézben a
legkönnyebbet, minden sűrűben a legfinomabbat, minden részletben az egészet, a
sokadalomban az Egyet. Amikor a természetre tekint, a jelenségekből, a
létezőkből következtet az Abszolútumra; a viselkedésükből, a
megnyilvánulásaikból, a működésükből, a tulajdonságaikból, a kölcsönhatásaikból
következtet az elsődleges, és sokadlagos törvényekre. A depravált természet
sajátosságai az Eredet-természetre utalnak, bár, nem egyenesen rá mutatnak, és
nem a teljességére. Akik a bennünk, körülöttünk létező világ anyagi hányadát
vizsgálják, a jelenségek, folyamatok megfigyelésével kifürkészhetik a nem
anyagi hányad, mondjuk úgy: „szándékait”, „gondolatait”. Az anyagi árnyékvilág
kis köreinek, közepes köreinek, nagy köreinek körforgásából, ciklusaiból
megpróbálhatják agy közelbe hozni a szívben élőt, testközelbe hozni a végtelent.
Megkísérelhetik megmérni a mérhetetlent, kiszámítani a kiszámíthatatlant;
megpróbálhatnak távcsővel belenézni Isten szemébe, és kitalálni a szándékait.
Kitalálják a mértékeket, az időt, a szabályokat. Szeletelnek, tagolnak,
részekre szabnak, felosztanak, beosztanak, megmérnek, értékelnek, ítélnek,
ítélkeznek. A valóságot feledett, a létmámorba merült, a tébolyba keveredett,
az őrületbe bonyolódott lényeknek, legalább ez a kapaszkodó, mentőöv
karnyújtásnyira ott van.
Nem mi vagyunk az első nemzetség, amely
szív elől tévesztette a Valót. A fentebb említett kis, közepes, nagy körök
szerint, ciklikusan, újra, és újra aranykorok, ólomkorok váltakoznak. Virágzás
után hanyatlás jő; hanyatlás után virágzás, és mindez attól függ, mennyire
bölcsek, szeretetteljesek, jók az egyes emberek, és Ők milyen minőségű
társadalmat alkotnak. Aranykorokban bölcs, szerető, jó emberek alkotják a
társadalmat, akik éberek a Valóban is, még, ha testben is itt járnak, akkor is.
Aranykorban az éteri erény a társadalom középpontjában áll, és nem a
perifériáján, mint a tompaság-szakaszokban. Aranykorokban Él a Törvény; a
homály idejében csak szó, szám, kényszer a százezernyi szabály. Aranykorokban
két lábon járó erény az Ember, bensőjéből eredően; a sötétség korszakokban
pedig, zabolázhatatlan, démoni ösztönállat. Éber emberiségek, tompa emberiségek
váltják egymást, miközben forog, kering a Föld, miközben bolyongnak a bolygók,
születnek, mozdulnak, kialszanak a csillagok. A történelem nem más, mint az
emberi lények feledésbe tompulásának, és tompaságukban tombolásuknak,
sikertelenségüknek a története. Ami az eszmélésüket, ébredésüket illeti, az már
egy-egy ember személyes története.
Tömegmegvilágosodás nincsen; legalábbis
„isteni” beavatkozás nélkül nincsen. Márpedig, az ember saját magát hagyta el;
így saját magát kell, hogy meglelje, kiegyenesítse, kiegészítse, felébressze.
Amit elfeledett, arra ráeszmélhet újra. Amit nem lát, csak néz, sőt, nem néz,
arra rácsodálkozhat újra. Végiggondolva, hogyan is történhet egy közösség
hanyatlása, szenvedése, majd újra magára és a valóságra találása, megébredése,
mosolyok és hunyorgások közepette elmélkedhetünk. Először is, a buta ősember
története tévedés, félre siklott elképzelés, esetleg komoly félrevezetés.
Minden anyagi a szellemi, lelki, valós lényegétől származik el, fajul, ered.
Ahogy mondani próbálták a régiek: „ami lent, az fent, ami fent, az lent.” A
teljesen rendben lévő mondat úgy hangozna, ha szavakkal ki lehetne fejezni,
hogy: amint fent, úgy alant; amint bent, úgy kint. Ebből következik, hogy a
kiinduló pontunk a lélekben éber állapot, és annak megtartása, abban magunkat
megtartás. Történelmünk nem más, mint ennek az alapállapotnak az elveszítése;
önmagunk elhagyása, a valóság szív elől tévesztése. Tompulás, szenvedés,
szenvedtetés. Nem mindenkivel történt meg, nem egyszerre történt mindenkivel,
és létenként is újra történik mindenkivel. Akivel nem történik meg, az
istenember, küldetéssel, vagy királyi lény, vállalással. Vannak, akik el sem
veszítik; végig megtartják. Vannak, akik elveszítik és nem lelik. Vannak, akik
elveszítik, meglelik, és feladják. Vannak, akik elveszítik, meglelik, de
bármennyiszer is veszítik el, mindig újra meglelik, és mindien megtalálással
tovább maradnak meg Abban. Egyszer csak feleszmélnek, és Benne maradnak, Az/Ő
lesznek.
Nem csak személyekkel van ez így, hanem
nemzetségekkel, közösségekkel is. Különböző személyek, csoportok különböző
ütemben veszítik el a valóságukat, látásukat, majd bölcsességüket, erényeiket,
tudásukat, ismereteiket, végül méltóságukat. Ez nem csak a retrográd
folyamatokra igaz; az eszmélésben is eltérő a sikerességük. Így áll össze a
nemzet sosem feledő, eleve emlékezőkből, feledőkből, eszmélőkből, és
feledőkből, akik feleszméltek. Így áll össze tompultságban kavargó
tébolyultakból, valamint önmegváltókból, és az önmegváltásukat teljesítésük
után a többi lény önmegváltásához magukat segítségül adókból. Így maradnak fenn
ősi néphagyományok, míg a nép kibutul „alóluk”. Így maradnak fenn tanítások,
amiket nem értünk, vallások, amiknek csak a romantikájában dagonyázunk, de
persze a lényegi tartalmuk teljes, vagy szerencsés esetben részleges hiánya
mellett. Így kerülnek közénk; felülről érkezve, vagy alulról eszmélve a
segítők, tanítók, megtartók, akik megteszik, amit hagyunk Nekik, és engedünk magunknak.
Nehéz velünk. Ők adnak, ingyen, és még Ők fizetnek meg érte. Ők a szabadulásunk
kulcsai, mégis üldözzük, kinevetjük, nevetségessé tesszük, ellehetetlenítjük,
bebörtönözzük, kínozzuk vagy megöljük Őket. A történetnek vége. Vagy, mégsem?
A nemzet éberen maradó része aggódva
nézi végig, amint a tompuló, feledésbe, tébolyba hanyatló hányad egyre nagyobb
részt tesz ki, és egyre tompábbá satnyul. Beindul az „a” terv: a valóságról
való tudás átörökítése lehetőségeinek számbavétele, annak előkészítése, és
lefolytatása.
Meséket, verseket, mondákat,
balladákat, dalokat költenek, és szájról szájra, nemzedékről nemzedékre
örökítik. Időtálló anyagokból tárgyakat készítenek, és az utókorra hagyják.
Korokon át fennmaradó építményekbe rejtik a tudást; sokáig feltárhatatlan
barlangrendszerek mélyére ássák a mondanivalójukat. Egyszer csak valaki
megtalálja, valaki meg is érti az üzenetet. Egy darabig sírrablóknak, aztán
kicsit a történészeknek temetkeznek, de reményük szerint elérkezik a pillanat,
amikor megjelennek azok az utódok is, akik nem anyagokkal, dátumokkal,
kultuszokkal bajlódnak majd, meg mértékekkel, pénzértékkel, hanem azt kérdezik,
mit akartak nekik üzenni az őseik. Azt nézik majd, mit írtak nekik a
levelükben, és nem azt, hogy mikor, vagy, hogy milyen messziről, milyen
névértékű bélyeggel, milyen borítékkal adták fel a levelet. Nem a postást
fogják kivizsgálni, hanem az üzenetet elolvasni, megérteni, megköszönni, és
alkalmazni, megvalósítani. Ezeknek az ébredőknek a megjelenésével beindulhat a
„b” terv is. Ők is, közvetetten, be nem avatkozva, semmibe bele nem szólva
gondoskodni kezdenek. Örökítenek, felmutatnak, választhatóvá, elérhetővé
tesznek, hagyományoznak, szeretetként szeretnek.
Aki útkereső, ébredező félálom-lényként
létezik, is meglelheti az erényes, harmonikus létezés módját, ha a természetre
tekintve felfedezni képes az Egy Abszolútum Eredet-információ, a Primordiális
Logosz mondjuk úgy „szándékát”. Ebben egyaránt segítségére lehet a
bölcsesség-helyőrség el sem butuló, vagy tompaságából eszmélt, gondoskodásra
szakosodott része. Nevezzük az egyiket falusi néphagyománynak, a másikat népi
megfigyeléseknek, a harmadikat kinyilatkoztatásoknak!
Innentől öt fő, és sok mellékszálon fut
a történetünk. Egyik szálon az Egy ad és fogad, árad és táplál és van és
világol és Él. Melléknévként, tulajdonnévként, bármiként, mindenként egyaránt.
Második szálon az éber, közvetetten gondoskodók próbálják fenntartani,
felmutatni, örökíteni, hagyományozni, végül rejtve és rejtezve átmenteni a
tudást. Utána nyúlnak a fogékonyaknak, de azokra bízzák, milyen ütemben
kívánnak, vagy nem kívánnak feleszmélni. Harmadik szálon a feledésből,
őrületből feleszmélni kezdők, vagy már eszmélők dolgoznak magukon. Egyesek
önmegváltással, mások már az önmegváltást követő szívmegesés állapotában,
ébredett minőségben, a mások önmegváltásához magukat adással bajlódnak.
Negyedik szálon a Világosságot fényre, sőt, sötétségre cserélő; az azonosságot
egyedüliségre, a tökéletességet különlegességre, az Életet létezésre és halálra
cserélő; a látást nézésre, a mindenhatóság-teljességet ismeretre,
ismeretlenségre, tudatlan tompaságra cserélők hada működik, szenved,
szenvedtet, feszül, feszít, fél, félemlít, butít, kísért, kényszerít és
uralkodik. Az Ő működésük eredete, hogy a mélybe, sűrűbe, ridegbe, nehézbe
tekintettek, és belefeledkeztek abba, amit ott láttak. Egyszer csak el is
feledték, kik Ők, honnan, mire tekintettek, és otthonossá rendezgették a
szférát, amiben ott ragadtak. Letompultak, berendezkedtek, császárkodni,
önkényeskedni, zsarnokoskodni kezdtek, és kitanulták, hogyan lehet fenntartani
ezt az élvezetes helyzetet. Csakis tompákon lehet uralkodni; hát előidézték,
fenntartották a tompaságot. Csakis igényteleneknek lehet bűvészkedni, ezért
káprázatra támasztottak igényt a Való helyett. Csakis hívőket lehet mocsárba
vezetni, háborúba küldeni, kihasználni, kijátszani egymás ellen, bábként
rángatni, ezért feltalálták a bölcsesség helyett, a Való látása helyett a
vallást, a hitet, a hitetlenséget, a tudományt. Csakis szétmarcangolt, részekre
szaggatott, szétválasztott, egységüktől, egészségüktől, teljességüktől
megfosztott lényeken, dolgokon lehet hatalmaskodni, ezért minden szerves
egységet felszabdaltak, és részekre szedtek. Az uralkodás és a hatalmaskodás
különbségét azt hiszem, érezzük. Az egyik az anyag átszellemítéséről,
lelkesítésről, a be nem avatkozó, közvetett gyógyításról, és gondoskodásról
szól; a másik pedig, a szellem, a lélek anyagba csalogatásáról, kötéséről, a
tudat elmévé csökevényesítéséről, a lények rabszolgává tompításáról. Az
Egy-azonosságban, égi, elsődleges törvények alapján, Világosságként, Életként,
bölcsességben, szeretetben, gondoskodásban gyógyítva működő lényeket, méltán
nevezhetjük királyoknak. A saját hasznukra, mások kárára ténykedők, csupán a
zsarnok létrontó névre méltók. Az ötödik szálon a tompult, és koncért,
vágy-tárgyakért, kéjért, élvezetért, vagy félelemből a zsarnokokkal
kollaboráló, „foglár”, „kápó” neveken is nevezhető szerepkört vállaló áruló
söpredék működése érhető tetten. Nem tudom, mesélnem kell-e részleteket is
arról, hogy a negyedik, ötödik szál berendezkedése, és hatása hogyan fest a mi
kis hétköznapjaink forgatagában. Aki csak a fejéből néz ki, már az is láthatja.
Mindent a tudatlanságból adódó félelem és vágy betegít meg, sorvaszt el; és
mindent a bölcsesség, szeretet és az Egy-valóság Világosság,és Élet gyógyít
meg. Nincs más dolgunk, mint szeretni, bölccsé lenni, látni, felébredni, majd
magunk megváltását követően mások megváltásához gondoskodással adni magunkat.
Egyszerűnek hangzik, pedig összetett; nehéz, pedig, ez a legegyenesebb út.
Könnyű, mert csodálatos, igaz, jó, szép, élő, világos, gyógyító, emelő út.
Nehéz, mert nem csak mások nehezítik a rajta lépdelést, hanem magunkkal is meg
kell küzdenünk, míg végigmegyünk rajta. Tudnátok meditálni, és szeretetteli,
harmonikus, világos állapotban maradni a felhőkből zuhanva a földbecsapódásig?
Az űrben? Máglyán? Lefejezésig? Nos, akkor legalább sorban állás közben vagy a
piacon, a játszótéren! El tudjátok engedni a félelmeiteket? Uralkodni tudtok a
vágyaitokon, hogy ne azok uralkodjanak felettetek? El tudjátok hagyni a
káprázatot, az őrületet, a tébolyt, a tudatlanság téveszméit, az illúziókat?
Csendben, nyugalomban tudtok lenni, hogy meghalljátok a füllel hallhatatlant,
meglássátok a szemmel láthatatlant, megértsétek az ésszel érthetetlent, szóval
kimondhatatlant? El tudjátok hagyni az elme beszédét, képeit, hogy a lélek
valóságát megélhessétek? El tudjátok hagyni az idő illúzióját az
örökkévalóságért? El tudjátok engedni a mértékeket a teljességért? Fel tudtok
érni a számosságból az Egyhez, az ártó megkülönböztetésből a tanító
különbségtevéshez?
Ott tartottunk, hogy „aki útkereső,
ébredező félálom-lényként létezik, is meglelheti az erényes, harmonikus létezés
módját, ha a természetre tekintve felfedezni képes az Egy Abszolútum
Eredet-információ, a Primordiális Logosz mondjuk úgy „szándékát”. Ebben
egyaránt segítségére lehet a bölcsesség-helyőrség el sem butuló, vagy
tompaságából eszmélt, gondoskodásra szakosodott része. Nevezzük az egyiket
falusi néphagyománynak, a másikat népi megfigyeléseknek, a harmadikat
kinyilatkoztatásoknak!”
„Egyszer volt, hol nem volt”, „az
üveghegyen is túl, a tengeren is túl”, „aki nem hiszi, járjon utána” – mondja a
népmese. Mintha azt kérné, hogy a mögöttes üzenetét keressük, mert bizony van
neki. Az emlegetett történetünk első szálának sosem felejtő hősei fogták
magukat, és költeményekbe, mesékbe, mondókákba, kiszámolókba, népdalokba,
motívumokba, jelképekbe, népművészeti alkotásokba, sírokba, barlangokba, építményekbe
rejtették az eredendő tudást. Üzenetük kérlel, merjünk a felszín mögé látni, a
sorok között olvasni, a mögöttes tartalomról gondolkodni, a magasságba révedni.
Csillagképeket alkottak a csillagokból, és történeteket fűztek köréjük, hogy a
valóság alapminőségeiről taníthassanak, örökíthessenek. Megszemélyesítették az
anyagi természet aspektusait, hogy eligazodni segítsenek, és igényt ébresszenek
bennünk a legnagyobb, legtöbb: az Igazság látására. Akiknek nem rémlik fel
magától, hogy itt valami nagyon félre ment, akik mások szenvedéséből, saját
szenvedésükből sem jönnek rá arra, hogy a világ jobb is lehetne, és, hogy kell
lennie jobb világnak is valahol, azoknak az arcukba nyomja a „sors” a
hagyományt. Tessék, jó reggelt, legyen szívetek! Nem zavar, hogy szenvedésen
tenyésztek, hogy éhséget esztek, szomjúságot isztok, és, hogy feneketlen kútba
lapátoljátok a világot? „Nézzétek az ég madarait, a mezők virágait!” Nézzétek
az eget, a földeket, a csillagok járását, a Napot, a Holdat, az időket, a
„bolygócsillagok” kóválygását! Fürkésszétek ki az Egy szándékát!
Következtessetek a jelekből, a következményekből a kiváltóikra, az okokra, az
elsődleges törvényekre, az összefüggésekre, az összefüggések mögöttire, az
Eredetre! Következtessetek a sokadalomból az Egyre, a formákból, színekből,
hangokból a frekvenciákra, és a rezdülésekből a rezzenetlenre!
Érjük tetten mi is az Ősök
hagyományában az üzenetet! A hivatalos tananyag nem sokat fog segíteni ebben;
inkább a lelkes nagyszülők, szülők, barátok, és az ez irányú igényeink
hajtóereje; szorgalmas utánajárásunk. Évtizedek kutakodásának summája
nagyvonalakban ez lesz: ősnép, ősnyelv, őstudás öröklődött, és veszett el. Ne
féljetek, nem teljesen!
Az elsők nyelve még szerves, élő nyelv
volt, amely képes volt kifejezni a láthatatlant, és csak szívvel, lélekkel
láthatót. Olyan nyelv, amely létező, és élő minőségekről beszélt,
összefüggéseiben is, árnyalataiban is, a teljes világ modellezőjeként. A
generációk, degenerációk egymást követésével ez a nyelv nagyot amortizálódott.
A szavak megmaradtak, de kisurrant belőlük az eredeti jelentésük; esetleg maguk
a szavak is átalakultak, vagy elvesztek. Szerencsére akadtak lelkiismeretes
felmenőink, akik elkövették, amit el kellett ahhoz, hogy az ősnyelv, ha
viseltesen is, de a mai napig fennmaradjon. Hála Nekik.
Ugyanez a helyzet a látás, a
bölcsesség, a tudás vallásokká kiüresedésével is. Eleinknek hála, legalább
valami halszálka igazság azért fennmaradhatott a mára már károssá satnyult
vallás-iparág méregkelyhe talpa alján. Nagy köszönet illet Titeket is, akik
keresitek a szeretet-közösséget, segítitek egymást, és a zagyvaságból kiszűrődő
kevés igazságért elviselitek, hogy kihasználnak, felhasználnak benneteket! A
lelketek Lelket keres, a világosságotok Világosságot, a bölcsességetek Valót. A
szeretetetek az Egy Életet keresi, és Vele minősít azonossá benneteket. Az Egy
családja vagytok. Tartsatok ki a szeretetben, az igazságban, vagy annak
keresésében, és ki fogjátok állni a lét „hétpróbáját”!
Segít a hagyomány, amelytől leplek libbennek,
és mögülük zavarukban mosolyognak elő a rajtakapott erők. Ha már
megismerkedtetek, megisztok egy szómát, együtt nevettek az úton történteken,
beszéltek róla, nem az számít, hogyan értetek oda, hanem, hogy végre együtt
lehettek, és rátértek az évértékelésre. Milyen volt a tavasz odakint és
idebent? Volt-e elég előző évről maradt jóság, szépség, erény, irány, arany,
arány, bölcsesség, Világosság, és Élet, amiből ezt az évet könnyen el lehetett
indítani? Vagy, felélődött a télben minden, és éhezve nyújtóztunk most elő? Ja,
hogy a sajátotokból, meg az Egyéből adtatok, és ez a betáplálás segített?
Fogadjátok köszönetünket! Kitartott jól, és sokáig a beleadott erő? Kibújt,
kikelt, kihajtott minden; ég felé tört, ami, aki csak tudott… igen. Nyújtózik,
mérkőzik, védekezik a természet; egymást lehúzza a tudatlan, és egymást emeli a
bölcs. Anyagba zár, záródik a tompa, és átszellemít, átlelkesít, aki szeret.
Betáplálás, felengedés, kikelet. Anyaság, táplálás, gondoskodás, adakozás… és
fordul a Föld, perdül az ég. Nyár, túláradás, túlsegítés, túlzás, tékozlás,
szórás, bőkezűség, pazarlás, fecsérlés. Kell egy összegzés, mielőtt eljön a
tél. Ideje számba venni, a maradékot, igazságosan beosztani, elraktározni a
tartalékot. Eltevés, megóvás, égi erővel termékenyítés kell, hiszen itt a tél.
A magokba visszahúzódott létezést csak az Élettel, lélekkel, erővel,
Világossággal, szeretettel történő betáplálás, és a rejtekadó föld mentheti át
a fagyon, és a sötétségen. A kicsiny magokban ott várja a tavaszt a Fa minőség,
és nem fog kikelni sosem, ha nincs ott vele a tűz, a víz, a föld, a levegő, a
fém minőség, és nem marad meg benne, nem veszi körül is az Élet. Magzati
álom-állapot, várakozás. Időtlenségbe szunnyad a létezés, hogy átvészelje a
legnagyobb sötétséget, a legkeményebb hideget, az erőtlenséget, a hiányt.
Tavasz előtt a legdurvább a tél; hajnal előtt a legsötétebb az éjszaka. „Ha
Isten is úgy akarja” – mondja a szólás, ezt, a legkeményebb szakaszt is
átvészelve, vagyis az Ég, a Nap segedelmével, eljöhet a csírába szökkenés
hajnala. Újra kezdődhet az év. Ez a természet közvetlen köre; ilyen az égbolton
a Nap, a bolygók, a csillagok köre is. Földi évkörök, égi évkör, világévek; és
mögöttük, lényegük legmélyén ott húzódik a minőségek köre, amelynek a
legnagyobb kör: az Egy köre az eredete. Minél inkább az anyagba tekintetek,
annál kisebbek a körök, annál sűrűbbek a ciklusok, a rezdülések, és minél
inkább a lélekbe, szellembe, Egybe tekintetek, annál ritkábbak lesznek, egyre
nagyobb, végül, végtelen, és örök „átmérővel”. Így van ez egy emberi lény
életében is. Az Ember lehetne, lehet a Világ Közepe, a minőségek egybe
foglalója, az anyag felszabadítója, átlelkesítője; a világot önmagában égbe
emelő. Képzeljétek el, gondoljátok végig; segít a hagyomány!
A „hétpróba” nem pontosan hét próbatétel; ezt a kifejezést találta ki a
szájhagyomány, hogy érzékeltesse, nem egyszerű út a miénk; úgy kiéget minket,
hogy a végére csak az „arany tartalmunk” marad meg, ezért igyekezzünk azt a
tartalmat gyarapítani! Aki mindenestől elfogy a végére, magára vessen;
gyűjthetett volna „a mennyben kincseket”; „tűzben próbált aranyként” került
volna ki a próbatételek után. Értse, akinek dolga; a többi merengjen rajta,
amíg visszatérek rá!
Van egy hétpróbánk, van egy életutunk:
gyerekkor, legénykor, férfikor, férj, és atya időszak, nagyapó időszak, és vén
apó időszak. Gyerekkor, leány, nő, feleség, asszony, anya létminőségek,
feladatkörök, aztán nagyanyóság, és vén anyóság. Szüzekként kezdjük, és végül
ismét szüzek leszünk. Életfeladatunk gyereknek lenni, felnőni, tanulni,
viselkedni, megküzdeni a libidóval, szót fogadni, erényben maradni,
gondoskodni, szeretetben lenni, szeretni, hinni, tudni, bölccsé válni,
örökíteni, majd méltósággal eltávozni Haza. Segít a hagyomány.
Közben folyamatosan tartozunk az égi
feladatunk beteljesítésével, és a földi kötelességeink elvégzésével. Eszementek
saját maguknak is kreálnak értelmetlen akadályversenyeket. Tartozunk az Egy
felé, önmagunk felé, a család felé, a közösség felé. Jöhet a háznép, falu,
város, megye, Haza, kontinens, bolygó, Naprendszer, Tejút és Mindenség.
Tartozunk minden lénynek; az elmúltaknak és az eljövendőknek. Segít a
hagyomány.
Megszületünk, látva látunk, aztán jön a nevelés, a neveltetés, és az egészet
nézésre cseréljük. Neveltetés, példa, tananyag; öntözve, metszve, hajlítgatva,
kikötözve, tilosozva, muszájozva, kötelezőzve, határidőzve, beosztva,
feldarabolva, lefoglalva, lefárasztva, hipnotizálva, mérgezve, szórakoztatva,
félemlítve, szabályozva, gerjesztve, büntetve, jutalmazva. A jutalom is valami
pokolbéli érték; a nyereményjáték-kérdésekre is eleve hazugság a helyes válasz.
Isten hozott a pokolban? Lehet, de nem Ő az, aki ott is tart. Szabadulnátok?
Segít a hagyomány.
Velünk született látásunkat
tudatlanságra cseréljük, az Életet túlélésre. E tudatlanságból kijjebb emel az
ismeret. Az ismeretnél tágasabb világra lelünk a tudásban. Tudásunk megélésével
válik részünkké, bölcsességgé minden. Bölcsességünk a tapasztalati tudásunk, és
lelki-szellemi teljességünk gyümölcse. Beköszön a szívvel látható; szemmel
láthatatlan. A Teljességgel azonosulásunk egyenes következményeként, aztán
megeső szívvel gondoskodni kezdünk azokról, akiknek szükségük van ránk. Mint
már mondottam, az önmegváltást követően odafordulunk, a mondjuk úgy: nagy
megváltáshoz. Szeretet, hagyományozás, gondoskodás, örökítés, felmutatás,
elérhetővé tétel, be nem avatkozva, bele nem szólva, sosem térítve, sosem
kényszerítve. Segít a hagyomány.
Anamorphosis
Új napra ébredtünk, s most azt mondja
Méhdi Smirnának: nem tudlak megvédeni Titeket Önmagatoktól, sem az idők
jeleitől, mert azoknak be kell következniük, és a „hétpróbán” át kell esnetek.
Nem választhatjátok meg, milyen feladatok állnak elétek; de azt
megválaszthatjátok, hogyan álltok meg bennük! Az Egy családjaként, vagy
véglényekként. Három nagy mozzanat vár, és ezek mellett sok kicsi: „isteni”
gondolatok érkezése a Logosztól, amelyek által tisztíthatjuk az alantas
mivoltunkat. Cselekvés… illúziók, nehézség letevése… a Logosszá lényegülés…
végül, alantas természetünk megállapodik… leülepszik… és héjai közül előrepül a
Főnix… a Logosz jelenik meg, és nyilvánul meg általunk is, nem csak Önmagában.
Az Egy végig éber mindenben, bennünk is; „akkor” már mi is éberek leszünk az
Egyben. Indulj, Smirna!
A felkészülés első fázisa az
alapismeret, második fázisa a szavak valódi jelentésének magunkban
visszaállítása. Harmadik fázisa az ismeret megélése, és személyiségünkké,
részünkké válása. Negyedik fázisa a harmadikkal jön: gondoskodás. A felkészülés
átmegy megélésbe. Az Egy mindenkit választ. Nem mindenki vállal. Ne az embert
vessétek el egymásban, hanem a gonoszságot! Magatokkal is ugyanígy
cselekedjetek! A kegyelem felsőbb a törvénynél.
A kettősség feloldója a hármasság. A
három nélkül csak harcolnak… Atya, Anya, Fiú, és egyben a Szentlélek Egy Isten.
Vallás-függetlenül. A vallás, a tudomány az abszolútumába teljesedik. Minden az
abszolútumából, és abban nyer értelmet. Csak léteztek, vagy éltek is? Csak
néztek, vagy láttok is? Csak éreztek, vagy szeretetté lesztek egészen? Nem
jutalmazás, vagy büntetés van, hanem több frekvencián vannak világok. Amíg
ennek a frekvenciának a „hétpróbáját" nem álljátok ki, addig nem illetek a
finomabba. Nem a poklot kell mennyé tenni, hanem magatokat; és képviselnetek a
pokolban a mennyet! Akik nem hallottak a jóról, azok is hallani fognak;
mindenképpen. A Sab menti Keve hagyományához juttok, ha a folyón visszaúsztok.
Subartu gondos felmutatása, öröksége ez, amelyet az idők elejétől számunkra
átmentettek, s amely eredetileg ennek a „hétpróbának" a kiállásáról
tanított.
Kezdjünk a legmélyén? „A bűn zsoldja a
halál”, ám nem az a halál, amit általában hisznek. A reálhalál a sűrű anyagi,
és tömegvilágba, az elmébe, anyagba tébolyodás. Az Élet, pedig Világosság,
Lélek, Szellem.
Folytatás a szám szerint következő bejegyzésben -
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése