Az ezen a blogon szereplő "beszélgetéseket" Török-Zselenszky Tamás írta. Idézhetőek, de csakis a szerző és a forrás megjelölése kíséretében.
„Becsületes szellem, akár ne is kövesse az
előírásokat.”
– A VI. Pátriárka szútrája.
-
Akkor ölsz meg, ha kideríted, hogy tényleg én vagyok, vagy akkor, ha az derül
ki, hogy mégsem én vagyok az a fajta Méhdi, akiért küldtek? – hangzott el a
kérdés azon a különös hajnalon, és nem a legelső mondatként. Az öreg és az érte
küldött merénylő már túl voltak a meglepetés-meglepődés, támadás és reagálás
műveletén. Azóta még egy néhány kicserélt gondolaton is. Az előbb még kardcsata
folyt, de az öreg győzött. Ha belegondolunk, a feltett kérdés nem olyanféle,
amire győztesünk választ akarna kapni, csak olyan, amivel ki akarna zökkenteni,
le akarna kötni, időnyerős mederbe akarná terelni a látogatóját. Ha sikerül
beszélgetéssé nemesítenie az összecsapást, reménye támadhat a békére és
elindulhat egy eszmecsere is – ezért beszéltet – hisz' minden kimondott szóval
távolodhatnának a rossztól és közeledhetnének a kölcsönös megértettséghez. A
küldöttben kétely éledne, megnyílna afelé, hogy megismerje célpontját,
megtudja, jó ajtón tört-e be az előbb. És igen: íme, a kétely valóban felébred.
A sarokba szorított fiúnak több oka is akad a ledöbbenésre. Először az, hogy a
sötétben, az ágyában megtalált vénember milyen gyorsan reagált, majd az, hogy
kardot rántott – a fene látta, honnan – attól meg főleg kikerekedhet a szeme,
hogy méltó küzdőtársként még győzött is. Azonban a legnagyobb csodálkoznivalót
abban találhatja, hogy az öreg megkegyelmezett neki. Az ifjú egy zatoichi
pengével az arca előtt gubbaszt a falnál, és ijedtében belemegy a diskurzusba:
-
Ölj meg, vagy halj meg! Így nem mehetek vissza. Ha elengedsz, megkereslek
máshogy – folytatja fegyvere nélkül is a csörtét.
-
Nem jó a kérdésem? Azt már tudjuk, hogy beszéled a nyelvet. Ismétlem... mi van,
ha csak a nevem hasonlít és mindenki téved? Menny járna neked és fizetség meg
becsület akkor is? Van lelkiismereted – kérdezi Méhdi és a már kapcsolt
villanynál végig méri az elszánt arcot – fiatalnak látszol, nem hiszem, hogy
reménytelenné szuggeráltak. Inkább egy zsarolt srácnak hiszlek. De szólj, ha
tévedek és gonosz vagy inkább! Kegyelmezek és békét, beszélgetéseket,
ismerkedést ajánlok türelemért és nyitottságért. Ha elfogadod a kegyelmet,
cserébe adnod illik figyelmet és haladékot. Ha nem fogadod el, beáslak nyakig a
földbe, a cédrusunk alá, és Enyát hallgattatok veled, amíg el nem fogadod.
Így indul az alkudozás, amely az első
felében kevés sikerrel kecsegtetett, de lassan megpuhul a fiú, ahogyan a háziúr
a változatos érveit előtte felsorakoztatja. Mindkettőnek meg kell ismernie a
másikat; így indul, végül jobb esetben, akinek kell, megismeri magát. Az
öregnek tudnia kell, kik, miért akarják a vesztét, a hasassin csak megúszná, de
még jobb, ha újra próbálkozhat. Csak az alkalmat nem szabad megadni neki –
gondolta a célpont – bizony, gyorsabban kell kételyt ültetni és más
perspektívát, mint ahogy az első újabb esélyt az meg tudná ragadni. Persze,
könnyebb lenne, ha lebökné, elásná. Úgysem tud semmiről senki. Ki keresné a
„vendéget”, csak a küldői tudják, hogy erre jár! Akkor viszont újat küldenének…
de amúgy sem rossz ember, nem akarna senkit bántani. Feladattal kopogtat a
sors, ha elvállalja, teher, ha nem vállalja, halál. Mindegy kié, mindenképpen
szíve ellen való. Vállalnia kell hát. Ezt dobták neki. A legrosszabból a
legjobbat kihozni, ismét egy neki való kihívás. Azt hitte, hogy már nem találja
meg semmi ilyen. Súlyos negyedórák telnek el, mire megegyeznek abban, hogy a
rendőrségre nem mehetnek, meghalni egyik sem akarna, el nem engedhetik egymást,
amíg Méhdi el nem halálozik, vagy a fiú el nem szökik… hát, mit van mit tenni:
tűzszünetet kellene kezdeniük. Reggeli közben együtt majd kitalálják, merre
tovább. Természetesen csakis vaskályhához láncolt bokával lehet jelen, aki úgy
jött, hogy nem köszönt.
Két nappalba, két éjjelbe telik, mire a
félelmek, az érdekek, meg az érvek szövetségre jutnak. Méhdi felajánlja, hogy
elmegy a fiúval a megbízóihoz, ha a fiú cserébe előbb elkíséri egy bizonyos
hegyre, hogy együtt elvégezzenek egy szertartást. Onnan már tényleg viheti az
ifjú, akár a sárkány szájába is. Nem kerül le a lánc, és nem indulnak útnak,
amíg a vendég Allahra, Mohamedre – ahogy ő ejti Muhammadre – a családja
életére, a saját életére, és mindenre, ami szent neki, meg nem fogadja, hogy
becsületes lesz, és erre vonatkozó esküjét mindvégig, a sárkány szájáig
betartja. Persze az öreg sem hülye, mindig figyelni fog, és csak nála lehet
fegyver.
A bevált, járóbotba rejtett japán kardra
támaszkodik majd végig. Aki esküt szegne gondoljon csak arra, hogy félálomban,
sötétben is milyen jól kivágta magát, akinek az végig a keze ügyében lesz.
Eljön az óra, kocsit hívnak, beszállnak,
mennek, haladnak. A fiatalember észleli, hogy a taxijuk a repülőtérhez közelít,
ezért türelmetlen kérdezgetésbe kezd, mire a főnök úr laza útvonaltervezésbe
fogva kalkulálgat.
-
Itt mutatja a készüléken, hogy huszonkét óra és ötven perc. Belavia, Air
Astana, Air China, a következő városokon keresztül: Minszk, Asztana, Ürümcsi…
aztán a Kashi reptér Kashgarban. Onnan nincs messze a Pamír – ecsetelte teljes
nyugodtsággal.
-
Pamír! Huszonkét óra átszállásokkal! Szívatsz, gondolom – fürkészte őt
hitetlenkedő mosollyal a kérdező, de Méhdi megerősítette:
-
Tarim-medence, át a sivatagon, fel a hegyre. A Kongur csúcs is lehet, bár ott
lehet, megfagynánk.
-
Nem… ilyet nem! Én komolyan vettem, amiben megegyeztünk, most meg olyan, mintha
te meg viccet csinálnál belőlem.
-
Nem csinálok semmit belőled, tényleg a Pamírra megyünk.
-
Miért nem mindjárt megkerüljük a bolygót, hogy sose érjünk oda sehova?!
-
A szertartás csak a Pamíron hajtható végre.
-
Na, cseszd meg, én ezt nem hiszem el! Ez kész. Tudok ez ellen bármit is? –
kérdezte elkeseredetten a fiú. Az öreg csak a zatoichit paskolgatta némán, de a
méltatlankodó folytatta – Akkor is! Az direkt van, hogy a legbonyolultabb
módon, úton, és a legmagasabb csúcsra viszel, ahol megfagyasztasz és
megszabadulsz tőlem? Úgy sejtem. Már az oda úton kimúlunk végelgyengülésben,
oxigénhiányban, és el sem jutunk oda! Én biztos nem.
Ekképp vitatkoznak. Aztán az öreg
belátóbb lesz kicsit:
-
Na, rendben, ezt itt rövidre kellene zárni. Megnézzük, hogyan lehet a
legrövidebben a Pamír bármelyik részére eljutni. Olyan csúcsot keresünk majd,
ami hóhatár alatt van. Úgysem emlékszik senki, pontosan melyik hegyén történt
régen, amit ismételni megyünk. Máris pötyögjük a telefonba, mit szeretnénk. Várunk,
és íme. Azt írja egy útinaplós beszámoló… Visa on arrival, harminc napig
érvényes, Pestről Isztambulig megyünk, Isztambulból a Pegasus Air repül
Dusanbéba, majd onnan belföldi repülő Khorogig, onnan Jeep. Ott megkeressük a
legkisebb csúcsot, ahová még én is fel tudok mászni, és bonyolultabb apparátus
nélkül felsétálunk. Minden másra itt a MasterCard – somolyog ki a
szakállvakargatása mögül. Olyan lazán veszi az akadályokat, mint aki biztos
abban, hogy mindig minden a legjobban fog alakulni.
-
Veled van az erő, mi, Luke bácsi? – rázza a fejét az ismeretlen.
-
A valódi neveden szólítsalak, vagy kitaláljak neked egyet? – tereli vissza a
szót a normalitás közelébe „Skywalker” apó.
A merénylők nem szokták maguknál tartani
az irataikat. Elképesztő baklövés volna részükről. Emiatt a kézenfekvő tény
miatt először el kell menniük egy postafiókhoz, ahol a momentán negatív hősünk
régebben letétbe helyezte azokat. Ez is megvan hamar. Haladnak, semmi
megnyílás, csak a kötelező táncok. Az a furcsa helyzet áll fönn, hogy az ifjú
nevét a kis házban nem tudta meg, az iratok visszaszerzése óta pedig nem
kérdezte meg az öreg.
-
A pultnál minden bizonnyal meg fogod tudni a nevem. Mindazonáltal kíváncsi
lennék, milyen nevet adnál helyette, nagy szellem – élcelődik vigyorral a fiú.
-
Aga Khan herceg. Így szólítanálak mindenhol, amerre megyünk.
-
Kerge mann! Ha csak egy valaki is azt hinné, hogy önszántamból adom ki magam
Aga Khannak, levadásztatnának miattad! Felejtsd el!
-
Ha nem viselkedsz, mindenképpen így fogok tenni – incselkedik félkomolyan a
mester.
A „herceg” gyanúsnak találta, célpontja
mindig mennyire résen tudott lenni. Már több ízben is, mintha előre tudott
volna dolgokat. Most sem hülye; ez az észjárás nagy dörzsöltségre vall. Sok
minden utal erre a magas fokú dörzsöltségre. Az aktái szerint a feleség és a
férj együtt élnek a kis kert ölelte házban, a feleség, mégis, mintha direkt nem
lett volna otthon, és azóta sem tudni róla semmit. Ott volt gyanúsnak a
felkészültsége is, ahogy szinte már várta őt a célszemély. Most meg, ez a
láthatatlan pórázon tartás terén tanúsított jártasság is. Merénylőnk szerint a
feladatul adott méhfil fickó még az utat is előre tudta. Mármint azt, hogy mond
valamit, nem az lesz, és úgy, ahhoz képest mi lesz. Mintha előre látna mindent,
vagy elérne bármit bárkinél. Az a derű a legnagyobb káoszban is, amit a szufi
arc végig mutat, nagyon nyugtalanító az eredetét illetően. Mindegy, szarni rá,
betartjuk, letudjuk az ígéretet, aztán szabadok leszünk – gondolja, és úgy
dönt, a pultnál is teátrálisan titkolni fogja a valódi nevét az öreg előtt.
Így is tesz; megkéri Méhdit, hogy
forduljon el, és nem árulja el a nevét. A sárgásbarna köntösös vénember
kifizeti a jegyeket, és következik a szótlan becsekkolás. Poggyász semmi, csak
hitelkártya van. Ha van rajta annyi, ruhát, ételt, szállást, mindent helyben
kell majd intézni és venni.
Azt hitték Isztambulban lesz idejük
körbeszagolni, de sajnálatukra nincsen. Csak le és felszálláskor látják;
nagyon-nagyon szép.
-
Most így adódott, de majd megnézzük visszafelé – jelzi a jobb jövőbe vetett
reményét az öreg, majd mindketten másra gondolnak. Ő arra, hogy jó vége kell
legyen a históriának, a fiú még mindig arra, hogy rossznak:
-
Nem tudom, akarom-e érteni, hogy minek megyünk oda, és hova… mindenesetre
zavar, hogy nem látok beléd. Az alku rám eső részét tartom, láthatod. Ebből a
szempontból szinte mindegy is kinek mi van a fejében. Legyünk túl a
baromságaidon, aztán te is tartsd meg a rád eső részt! Ha ez megvan, Allah
előtt mindketten becsülettel megálltunk! Az előző mondatod, talán azt volt
hivatott jelezni, hogy nem fogod tartani – kéri számon a vidámkodást.
-
Tartani fogom, Aga Khan herceg – heccelődött morc úrral az öreg – Isztambult
visszafelé már nélkülem fogod megtekinteni.
Nagyobb részben hallgatnak az úton.
Elvannak a büfés kisasszonyos ellátmánnyal, meg a felhők nézésével. Sárgásbarna
ruhásunk sokat jegyzetel. A „botját” nem, de a kis füzetét felengedték a gépre.
A zatoichi a raktérbe került. Már az is csoda, biztosan nem vették észre, hogy
mi az.
Egy nézés az égbe, egy a papírba, aztán
firkantás. Benső vívódások ülnek ki az arcra, amik felkeltik az „ellenséges”
érdeklődést.
- Fontos lehet – piszkálja meg útitársát
a „herceg”.
-
Neked írok levelet, Aga Khan – támad vissza a firkáló.
-
Mész a francba, persze… mikor kapom meg? – ágál a tisztelt cím.
-
Igen, nos, nem a mostani önmagadnak írom, hanem annak, aki akkor leszel, amikor
Isztambult járod be visszaúton – jön a felelet. Mintha így folytatódna azóta
is, kicsi ütközetekkel egy világsors eldöntő nagyságrendű összecsapás.
-
Hadd olvasok bele, mutasd – emeli ki a Moleskine füzetkét a patinás tenyérből a
fiú. A legutóbb lerótt szakaszba bele is kap a szeme:
„Tudod, amíg nincsenek ők is benne, nem
tudják elképzelni, hogy érted, amikor azt mondod, hogy már mindent tudsz,
mindent láttál, és mindent átlátsz… és neked nem lehet újat mutatni, és téged
már nem tud vonzani egy társaság, egy rendezvény, de még egy ember sem. Csak a
feleséged, a macskád, a családod. Egy társaságban olyan, mintha csak a
kedvükért lennél jelen, azért nem lépnél le; mintha csak a gondoskodás beszélne
a tetteidből. Persze ezt csak te meg Allah, Elohim, Eli, Élő látjátok. Ha ezt
így ki is mondanád, hogy neked mindegy… ha meg sem jelennél, beképzeltnek
mondanának. Pedig ennek az érmének is két oldala van. Van egy nem beképzelt,
valóban illúzióktól megszabadult, nem depresszív, de egykedvű, nem utálós, de
„minek menjek oda” változata. Van a depresszió, meg a szent egykedvűség. Nem
ugyanaz. Már nem érint, neked nincs dolgod többé ilyenekkel. Már nem neked szól
az egész francos mérkőzés. Becsöngetnek, de a te nyálad, ürüléked, izzadtságod,
könnyed már nem indul meg a csengő szavára. Pavlov kiesett. A reklámok nem
neked mennek, a tévében, már zene sem mehet. Te vagy a zene. Hallottad, láttad,
megírtad az összeset kétszer. Minden könyvedet ugyanarról írtad: a legtöbbről.
Minek a többi milliárd és milliárd! A tökéletes könyv megíratott, már arról is
megíratott pár, hogy a tökéletes könyv megíratott… mindegyik másik csak
távolabb vihet. Egy bölcs összeírt száz könyvet, amit a következő emberiségre hagyna.
A többit valószínű bűn volna rájuk hagyni. Jobb lenne nekik, ha semmit nem
tudnak rólunk, mert ugyanide jutnak. Bár, a hülyeségeinkkel, vagy nélkülük is,
nagy eséllyel ugyanide jutnak, mint ahová jutottunk. Ha ugyanabból gazdálkodhat
minden emberiség, melyik juthat mégis más eredményre? Mondják: újra ugyanazt a
hibát elkövetni, és mindig más eredményt várni, az az őrület előszobája.
Esetünkben azonban épp akkor jönne el a hosszú korok első jeles napja, ha az
egyik ugyanabból gazdálkodó mégis más eredményt kapna. Kapna? Valósítana meg.
Ez az. Kinézetre ekkor is elbukna, de bensőjében győzedelmes lenne. Miként
lehetséges ez? Írnék egy nagy könyvet, az elején lenne pár mondat egy
csokorban, amik a könyv elolvasása nélkül felháborítóak lennének. Aztán ott
lenne a könyv tartalma, majd a legvégén ismét bemásolva ugyanaz a mondat
csokor. Ezek akkorra, az egész elolvasása után már nem lennének senki számára
felháborítóak. Az emberiségek mindenképp szörnyű véget érnek; mégis csak azok
buknak el, akik nem váltották jóra, értelemre, szeretetre, beteljesedésre a
bukást. Akik úgy buktak el, hogy áldozatot hoztak, bölcsültek, szerettek is,
azok bukva is győzedelmeskedtek. Baszd meg, rohadék társadalom, én már tényleg
csak a kedvedért írok társaságnak, megyek társaságba, lépek ki az ajtón a
kockaköves térre, ülök vonatra, tépem a szám, kockáztatom az életemet! Baszd
meg, undorító társadalom! A benned szenvedő Istenért melózom, a tőled szenvedő
lényekért gürizek… néhány érdemes ember is akad ezek között. A sok milliárd
szarházi jön nekem eggyel, a lelki csodálatosaknak ingyen vagyok itt.
Szerencsétek, hogy Péter csak úgy beereszt a kapun, ha én eresztenélek, egy
kurva nagy pofon lenne a kedvezményes jegy! A teljes árú rosszabb. A múltkor
megkérdezték, miért állok bele chat-vitákba. Nem azért, hogy a trollokat
legyőzzem, hanem a többi emberért, akit a trollok odaokádása elvadítana, és
véleményüket befolyásolná. Leszarom a trollkodást… nem érdekel a legyőzésük,
már győztem. A többiek érdekelnek… hogy szeretet maradjon az egész, a trollok
odaokádása után is. Azért állok bele.”
A megszólított ennél a pontnál néz fel a
lapról. Szem hunyorítva értetlenkedik:
-
Ez meg mi volt! Nem mondod, hogy ilyeneket írsz amúgy magánban! Ez a modor nem
látszik, amikor jársz-kelsz. Ha fiatalabb lennél, azt mondanám, haver is
lehetnél.
-
Majd írd meg könyvben egyszer, idősebb korodban – ajánlja a zugfirkáló.
-
Belőled igen jó túsztárgyaló lenne – reflektál a döbbent arc, mintegy átlátva
az aggastyán puhító szándékát – nem fogok megkegyelmezni, papa. Az a helyzet,
hogy ha akarnék, akkor sem tehetném – sóhajt mögöttes tartalmat sejtetve.
Pillanatnyilag ebben maradnak. Tovább
jegyzetelés, ablakon kibambulás, egymás tekintetének kerülése, ereszkedés,
„öveket bekapcsolni”, leszállás Dusanbe. Az idősebb megkapja a botját, a
fiatalabb nem bírja elképzelni, milyen hatalommal bírhat, hogy nem veszik
észre: az nem csak egy bot. Mindegy, már neki is jobb, ha sehol sem veszik
észre. Jöhet a következő gép, egy belföldi járat, ezen már annyira sem néznek
semmit, mint az eddigieken. Khorogban – csak jussanak már el odáig – meg kell
majd szállni; aztán semmijük sincsen, amit a gépen ettek, az nem volt étel… meg
rendeset aludniuk is kellene, mielőtt hegyet kezdenének mászni. A géphez érnek,
felröhögnek:
-
Helikopter? Nem mondod!
A helikopterezés üdítő élmény, de annyira
hangos, hogy nem lehet közben beszélgetni. Méhdi a füzetbe irkál, néha
odatartja, üzen… bólogatnak, mutatják, hogy „like”… a névtelenünk inkább a
tájat figyeli. Biztos a saját hazáját idézik neki. Az utastérben helyiek,
birkák, ketrecben csirkék, szálló toll, kikötött csomagok, fegyveres
utaskísérő. Ennyit lehet említeni erről. Elég egy teljes napnyi utazgatás a
holt fáradtsághoz. A reptérről taxizás, a taxis egy vele szerződött hotelhez
viszi a két kedves-ellenséget. Felfrissülés, tea, alvás előtti tépelődés… ki
figyeljen kit. Étkező. Méhdi bírja, az úriember majd’ elkókad, elbóbiskol
mindjárt. Kitalálja, hogyan ne veszítsen. Beszél, beszél… ezt már a szobában
műveli, erőlteti tovább:
-
Na jó, figyelj, ez alapján is, meg amúgy is érdekel, szóval, mutasd, ki vagy!
Kihívlak egy kérdezz-felelekre, és az alapján, amiket villámválaszokkal
mondasz, eldöntöm, hogyan álljak a kis roadtripünkhöz ezután. Kezdem? Kezdem.
Rövid, reflex-válaszokkal gyere:
Mi az emberi lét legfőbb célja? Nem csak
valami köztes cél, mi a legeslegmagasabb célja az életnek? És hogyan érhető ez
el?
-
Kemény vagy, komolyan.
-
Ne terelj, eljöttem, csinálj a sikerért valamit, gyerünk, vénember – tapsikol
erélyesen a bukott végrehajtó.
-
Isten a célja… és a lét tudatos leélése során, az elme tébolyából a lélek
valóságába helyeződéssel „érhető el” – mutatott kezeivel macskakörmöt az öreg.
-
Ez az! Másik… Ki vagyok én végső soron, a változó személyiségen túl, legbelül?
-
Mindenkiben ugyanaz a végső valóság, az eredet – vágja rá a bölcs - a lélek
mindenkiben az Egy Abszolútum Világosság, Élet szikrája. Belőle származott el, és
hozzá tartozik. Amikor a tudat ebben tudatos, és ebből szemlél, akkor látva
lát, és élve él. Amikor a tudat nem tudatos ebben, hanem másba, tompaságba
helyeződve szemlél, akkor csak néz, és létezik, és szenved, és kínoz.
-
Jójójó, sok lesz! Mi a Szeretet? Mi a szeretet legmagasabb formája – siet,
lendül bele a „herceg”.
-
Isten a szeretet – válaszolja az agg – és Ő a legmagasabb formája. A szeretet
nem érzelem, hanem minőség és a legfinomabb rezzenetlen Világosság és Élet… az
érzelem-szeretet abszolútuma, az éteri, éltető szeretet. Eros, Phylos, Agape.
Eros a testi vágy. Phylos a tudás szeretete. Agape a feltétel nélküli, isteni
szeretet.
-
Mi célja a szenvedésnek és az elme tébolyának? Honnan származik a szenvedés és
a téboly, hisz úgy tűnik ennek képességét Isten adhatta csak nekünk –
sziporkázik a kérdezgető, mintha nem is figyelne a válaszokra, és azok alatt is
már a következő kérdést gondolná ki. Ez idegesíthetné is az aggot, de úgy dönt,
hogy minek érdekelje. Azt gondolja, ő gondoskodik, mossa kezeit; az a ludas,
aki nem figyel. Mondja is a következő választ:
-
Volt egy sorozat, amiben kiderült a végén, hogy Isten skizofrén, és a világok
az énjei. Ez esetben betegnek kellene lennie. Isten nem beteg… így ez az
elmélet helytelen,
ugyanakkor ez csak az eredeti világra
áll. Ha ez szimuláció, a gép lehet „beteg”… de akkor az sem eredeti… a cél
pedig az, hogy az abszolút eredetire eszméljünk. Elméleteken, értelmezéseken
visszamászva, mindent az egészséges Egészig visszafejtve. Amennyiben ebben az
állapotunkban nem vagyunk „valódiak”, abban maradhatunk, hogy bármely verzióból
fel lehet ébredni az Abszolút Valóságra. Ezért említem az elme tébolyának
illúzió világait, amelyből a tudatnak a lélek valóságára ildomos ébrednie.
Alapvetően és eredetileg minden jóra termett, aztán sokadlagos teremtettek
tovább teremtettek, amiből bonyodalmak, torzulások keletkeztek. Eredetileg
minden jóra termett, a tudatlanság és az abból fakadó tettek, balesetek,
mérgezések okán lehetséges csak kín. A természet számára a változásai nem
drámák, pusztán a végkifejletbe tartó igaz történet fejezetei.
-
Milyen költői vagy! Tetszik. Na, itt egy sarkalatos: mi az ember szabad
akarata? Meddig terjed az övé, és honnantól kezdődik az isteni akarat? Hogyan
érvényesíti Isten az akaratát?
-
Szabadságunk addig terjed, amíg mások szabadságát nem korlátozza. Teljes a
jóban, és semmi a szándékos rosszban. Isten akarata, hogy a legtöbbre,
legjobbra szánja a világot, és az embert. Akaratát abban érvényesíti, hogy a
világnak és az embernek megadott mindent ahhoz, hogy az szabadságában a
legtöbbre juthasson, saját erejéből. Az embernek szabadságában áll saját, és
mások szabadságát korlátozni, de ez esetben nem ad, nem juttat, nem jut többre,
és a legtöbbre. Ehhez szívesen hozzáfűznék még valamit, de előbb felnövünk
hozzá, megvárjuk, amíg eljön az „ideje".
-
Mi a meditáció és annak célja?
-
A tudatot az elme tébolyából a lélek valóságába áthelyezés. Nem más entitások,
nem illúziók képeit, hangjait… nem a saját képeinket, hangjainkat látni, hallani,
hanem a valóságot.
Így szócsatáznak. Teljesen belemelegednek
a dologba.
-
Népszerű mondás az, hogy minden, maradéktalanul Egy és sok ember hajlamos azt
érezni, hogy ez igaz, így vagy úgy. A kérdés, hogy hogyan igaz ez végső soron?
-
Teljesen igaz. Hehe. Mindenképp így van, de az elme nem élheti át, csak a
lélek. Aki az elméjével él, de a lelkétől elfordul, nem fogja megtapasztalni,
csak tudni róla.
A fiú lankadatlan. Méhdi titkon jó
pontként jegyzi, hogy szóval tartója jó kérdező. A jó kérdezőknek érdemes
válaszolgatni. Aki fel tudja tenni a helyes kérdést, abban valóban helye van a
válasznak.
-
A Mátrixban Neo nem az elesetteknek segített, hanem azért küzdött, hogy az
emberek felszabaduljanak a Mátrix fogságából. Mi haszna hát az álomvilágban
tévelygők támogatásának ahelyett, hogy a figyelmünket és energiánkat a saját
ébredésünkbe, és aztán az ébredni vágyók támogatásába fektetnénk? Ez olyan
mintha egy filmben a gonosz főellenség ellen próbálnánk küzdeni, miközben
tudjuk, hogy ez csak egy film. Ha tudom, hogy egy filmben vagyok, az érdekel,
hogyan juthatok ki belőle, nem az, hogy a többi szereplővel közösen folytassam
a képzelgést – hangzott a csöppet sem villámkérdés.
-
Gondolom, akkor már a válasznak sem kell villámválasznak lennie – évődik az
öreg, majd visszafogottabb iramban folytatja – tudod, a keresők magukon
segítenek, az ébredettek másokon is. Boldogok azok a keresők, akik másokon is
segítenek, pusztán a hitük által, mert még nem láttak, csak hallottak. Az
önmegváltást követően megeső szívvel oda fordulunk a nagy megváltáshoz
segítségül. De, aki hite, neveltetése, jósága szerint addig is oda fordul
segítségül, szintén a legnagyobbal együtt dolgozik. Isteni műveletet hajt végre
mindenki, aki gondoskodik, szeret, emel, gyógyít. Akkor is, ha csak kereső, és
akkor is, ha már ébredett. Az elsők hit által, a másikak bizonyossággal. A
válasz a megeső szív, amely az ébredés egyik ismérve.
Ekképp fejteget, és az ifjú szemmel
láthatóan komolyabban figyel.
-
Mi a megvilágosodás, más néven Én-realizáció – kérdezi, és az öregben egyre
inkább bizonyságot nyer, hogy a helyzet többé egyáltalán nem reménytelen. Ha
egy muszlimot ilyenek érdekelnek, jóra válthatóvá válik a legrosszabb kezdetű
eseménysor is. Bár kezdeti megrökönyödését, hogy a fiú verbálisan ennyire
meglódult, le kell küzdenie, ráhangolódik a játszmára. Egy muszlimtól
életidegen lenne ez a sok nem feltétlenül rájuk jellemző kérdés, de ha
belegondol, az úriember nem saját indíttatásból, nem vak hitből, nem
fanatikusként érkezett, hanem megbízták valakik, akik saját indíttatásból, vak
hitből fanatikusok. Ő maga szabadgondolkodású figyelő lehet, akit senki sem
tiltott el a gondolkodástól, a világhálón való böngészéstől. Simán érdekelhetik
mindezek. Nem is érdemes meglepődni a tájékozottságán, hithűséget mellőző
csapongásain. Ő sem lepődik meg, inkább örül a nyitottságnak.
-
Minden legvégső értelmét és valóságát megérteni, megtudni, megtapasztalni,
megélni – beszél tovább most már egyre nagyszülősebb hangon – ennek
következtében az ember együtt érzővé lesz, gyönyörködővé lesz, szeretettelivé
lesz, gondoskodóvá lesz.
Egy kérdés, egy válasz, megint kérdés,
megint válasz. Egy tűhegynyi hely sem marad közöttük:
-
Ha az ember Istent gondol, említ, miért nevetség tárgya? Mije van azoknak a
tömegeknek és egyéneknek, akiknek még vallásos hite sincsen, nemhogy tudása?
Láthatóan nagyobb a sötétség, mint eddig valaha volt.
-
Ha a tökéletes történetet ismernék, mindenki szeretne hinni. Érdekek szigetelik
el őket tőle. Akik érdekek által elferdített történetekkel találkoznak, nem
csodálom, hogy nem tudnak feltétel nélkül hinni. Ha az emberek az élők rejtett
történelmére tekintenének, hinnének. Az érdekek a holtak nyilvánvaló
történelmét életik velük, és emiatt nem is csodálom, hogy bebiztosítják magukat
az úgynevezett tudománnyal.
-
Mi a különbség Méhdi és az ember között, aki megtestesíti? Hol ér véget a bölcs
tanító és hol kezdődik a kicsi ember?
-
Méhdi a jobbik részem... huszonötezer-kilencszázhuszonnyolc éves lesz
októberben. Néha előengedi Őt a szar, koszos, gyenge felem... és olyankor jobb
minden. Én vagyok. Most még csak legbelül és néha kívül, de egyszer majd kívül
is folyamatosan. Távolodás a kicsi embertől a nagybetűvel Ember felé
közeledéssel. Török-Zselenszky Tamás, örök jelen szkíta-más... török... törő...
torok... törő jelensz, ki támasz vagy... turul jelen szkíta-más... mi van még,
nemtom, nap, pap, map... papa... napocska, papocska. Török-Zselenszky
Tamás az elmében van. Méhdi már az elme és a lélek határán, a küszöbön. Már
átlát a lélek valóságába, és elmeséli, mit látott, mit tudott meg. Van, hogy
minden részem Méhdi... van, hogy nem minden részem. Lesz, hogy minden részem
Méhdi lesz... és lesz, hogy Egy leszek megint.
-
Olyan sok esetben látni, amikor a valódi tanítókban élő kicsinyke ember
visszaél a hatalmával, és tanítványait kihasználja valamilyen módon. Bár, a
tanítás értékéből és súlyából, amit ad, nem vonhat le semmi, mégis rengeteget
tud így ártani. Mit lehet, érdemes tenni, hogyan érdemes erre gondolni? Számos
példa van erre… Magyarországon most épp a zalai „Jézus”, stb.
-
Bölcs, ébredett népről lepereg minden alacsonyrendű ismeret és ismeretközlő.
Bölcs, ébredett népről lepereg minden alacsonyrendű rendszer, intézmény,
testület, szabály, kormányzás, hitrendszer. Tompa nép nem tud védekezni. Arról
ismerszik meg, aki valódi tanító, hogy közvetlenül az Égi ingyen kegyelmet
árasztja tovább, és azon van, hogy az egész népe bölccsé lehessen. Az egész
népét segíti bölcsességre, hogy arról aztán leperegjen minden alacsonyrendű
rendszer, intézmény és minőség. Az igazi tanító nem helyetted tesz meg
dolgokat, hanem – nem beavatkozva, nem térítve csak felmutatva – olyanná segít
válnod, aki maga is megteheti azokat. Nem úgy gyógyít, hogy egyesével kezel,
hanem hogy olyanná segít válni mindenkit egyesével, akik magukat képesek
lesznek meggyógyítani. A világot képesek lesznek egészségessé tenni. Képesek
lesznek nem megbetegedni.
-
Miért gondolod Te és az emberek is azt, hogy a gonoszság Istentől független? Ha
így lenne, akkor Isten nem lehetne mindig erősebb nála, márpedig Isten maga a Világosság,
ami mindig Győzedelmeskedik. Isten csak hagyja Lucifert játszani, hagyja, hogy
megkísértse az embert az elme tébolyával, és nagyon jól tudja, hogy mit fog
tenni, hiszen Lucifer az Ő teremtménye. És azt is tudja, hogy az ember esendő
és el fog csábulni, de azt is tudja, hogy egy ponton elege lesz az elme
poklából, és Istenhez fordul vissza végül. Így a bukás és felemelkedés játéka
végső soron Istentől származik, az Ő teremtése és akarata. Hol hát a különbség?
Egy hagyományban Sívát teremtőnek, fenntartónak és pusztítónak tartják, aki a
világ körforgását teremti, fenntartja és visszavonja. Nem idegen gonosz akarat,
hanem saját végtelen Szabadsága által. E mellett van két másik attribútuma is,
mely elfedi az Igazságot, és végül felfedi azt. Ez egy sokkal „teljesebb”
istenkép számomra, mint az, hogy az Isten csak csupa jó, és minden rossz az
ember. Végtelen példát tudunk mondani napi szinten, amiért lehetetlen
hibáztatni embereket mégis szenvedést okoznak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése