Minden,
ami összeköti magát az anyaggal átszenvedi vele ezt a folyamatot. De nem az a
dolgunk, hogy az anyagot megvessük, hanem hogy átszellemítsük. Szeretettel
lehet leginkább. Nem úgy, hogy a lottó ötösünket arany börtöncellára költjük.
- Persze. Tiszta. Voltak ennek
vadhajtásai mindkettőnk vallásának történelmében. Aztán az ellenkezőjének is:
Isten szent porát nem fürödjük le…
- Bizony, kisebb-nagyobb sikertelenségek,
visszaélések. A holtak történelme a sikertelenségünk mozzanatainak története.
Az élők történelme az átszellemítésé. De mondom megint, hogy nem vagyok
vallásos: éber vagyok.
- Szerinted fontos az intelligencia? – siet új
kérdést feltenni az ifjú. Úgy látszik, nagymértékben kedveli a
villámválaszolósdit.
- Az intelligencia fontos, de nem a teremtés
koronája. A gonoszság pl. intelligencia alapú.
- Igaz – helyesel mintegy lendületet adva a
beszédnek, a lépteiknek, az időnek egyaránt. Az öreg minden alkalmat megragad a
puhításra. Korántsem biztos a sikerben… abban, hogy meglágyult az ifjú, hogy
tényleg elérhetnek a mindnyájuk előtt titkos helyszínhez, hogy felismerhetik,
hogy belakhatják, előkészíthetik, hogy megtarthatják a szert. Akármikor,
ahogyan a szél is, a zarándok is újból merénylővé válhat. Elég egy mondat, ami
rossz passzban találja, és ki tudja, mi lesz. Méhdi ezt is számításba véve, de
örömmel csattogtatja szavai ostorát, és húzza-vonja hangsúlyai kampóját. Így
haladnak játszva, és mégis küzdelemben.
- Nagy az intelligencia-felhozatal itt, Dunát
lehetne rekeszteni vele, mégis szenved és haldoklik a bolygó. A teremtés
következménye, az ébredés egy foka az intelligencia; elengedhetetlen állomás…
de nem a csúcsa és célja és betetőzése – így az öreg.
- Arra gondoltam pl., hogy intelligencia
hiányában születhetnek ilyen ostobaságok, minthogy a test rossz és ostorozni
kell, hogy szenvedjen. Vagy, hogy a nő maga az ördög, mert vágyra sarkall és
elfordít Istentől – így az ifjú, és folytatják… a patakkal szemben, és a
felhőkig hömpölyögnek szóval, gondolattal. Gyorsulnak, az igazmondás láza
telepszik meg rajtuk. „Hősek” lesznek, lázasak. Gyorsulnak bent, és kint… elragadja
őket a látva látás csődöre.
- Fontos az intelligencia, de önmagában kevés
ahhoz, amiért van a világ. Az intelligencia csúcsa az intelligencia
abszolútuma; több annál: teljesség.
- Az azonosság is több az intelligenciánál?
- Igen. Az intelligenciát is tartalmazza, de
több is annál.
- Mondjuk nyilván, hisz a bölcsesség is.
- Az intelligencia nem foglalja magában az
azonosságot, az azonosságnak viszont csak egy része az intelligencia. Az
intelligencia nem azonosság; az azonosság intelligencia is, de több is:
teljesség.
- Szóval az intelligencia „csak” a megértés,
igaz?
- A megértés képessége, igen. Túlélés,
fortély, logika stb.
- Mi visz a megértésből a bölcsességbe?
- Egy gép arra jutna, hogy az embert ki kell
irtani. Ez az intelligencia csúcsa.
- Világos.
- A megélés visz a megértésből a bölcsességbe.
Az egész lét erre adatott, így, nem lehet a végső célja magában a testi létben,
hanem kiterjed azon túlra.
- Ah, ezen sokat gondolkoztam mostanában, de
nem értem igazából mi az, hogy megélés? Nem maga az, ami van?
- De.
- Tehát ez nem olyasmi, amiért tenni kell
külön valamit, hanem ez automatikusan megtörténik mindenkivel?
- Főleg nem cselekedetekre van szükség hozzá,
hanem inkább tudatosságra. A lét a gyakorlása az élet-tudatosságnak. Van,
akinek ehhez cselekedetek is kellenek, de vannak, akiknek már nincs szükségük
hozzá cselekedetekre is, csak tudatosságra. Az elmélet az ismeret megszerzése
és a diagnosztizálás. A gyakorlat pedig nem feltétlenül cselekvés; inkább
megélés, gyönyörködés, önmagunk teljessé, Valóvá realizálása. Gyakori kérdés,
hogy skizo' vagyok-e, vagyis az író, és Méhdi mennyire lehetnek külön? Az írót
el lehet-e ítélni mondjuk, ha krimit ír, és a főhőse gyilkos? Nem lehet. Nincs
bűntény, nem lehet elítélni. Mondhatnánk, csak Isten látja a lelkét, hogy
milyen valójában; ember nem ítélheti meg. „Lefelé” ez így működik. Ám, hogy
működik „felfelé"? Fel lehet-e magasztalni egy írót, ha a főhőse próféta?
Tud-e gyilkosról írni valaki, amennyiben nem gyilkos? Tud. Tud-e prófétáról
írni valaki, amennyiben nem próféta? Tud.
Ám,
arról, amiről a prófétája prófétál, tud-e hitelesen írni, amennyiben Ő maga nem
hiteles? Összeollózhatja-e, kitalálhatja-e a prófétáját, és a prófétája
életművét, hogyha Ő maga nem azonos vele, és azzal? Teljesen biztos, hogy nem.
Zselenszkyben ott él Méhdi, mint teljes, de nem teljesen megvalósított jobbik
Én: a nagybetűvel ember. Ott él Méhdi: akivé a Jóisten Zselenszkyt szánta. Az
egy másik ember? Nem: hanem önmaga teljessége, abszolút valója. Zselenszky
pedig realizálja Méhdit az írásban... a diagnosztizálásban, és a gyakorlatban,
mígnem Zselenszkyből teljesen Méhdi lesz. Az ember azzá válik, akivé az Isten
szánta. Mi a gyakorlat? A gyakorlat nem szükségszerűen cselekvés, hanem inkább
gyönyörködés, megértés, megélés, kiteljesedés, valósulás, azonosulás. Nem csak
eros, nem csak phylos, hanem agape. A tudat az agapéból szemlél, és gyógyítja a
világot. A tudat a lélek valóságából szemléli az elme tébolyának
illúzióvilágait, és gondoskodik, szeret. Zselenszky megírja Méhdit, a tudata
Méhdiből szemléli Zselenszkyt... és a nagybetűvel Ember megvalósul. A főhős
felébred az íróban, az író felébred a főhősben. Erre nem kapjuk fel a fejünket,
nem szisszenünk egyet. Az ember felébred Istenben, az Isten felébred az
emberben. Ez már zavar... erre már szisszenünk. „A kívülről tapasztalható
realizálást minden esetben megelőzi a kívülről nem tapasztalható belső
realizálás. A belső realizálás következménye, hogy a hatásossá vált tartalmak
kifelé tettekben és művekben nyilatkoznak meg. E tettek és művek azonban az
embertől nem válnak el, hanem reá visszahatnak, és az emberrel egy szövevényt,
csaknem egyetlen lényt jelentenek.” – írja Hamvas Béla. Csak akkor valósulhat
Isteni ország odakint, ha előbb bennetek valósul. Realizálás. Tudatosság.
- Hát ez is olyan gyakran, agyonhasznált szó:
te mit értesz az alatt, hogy tudatosság?
- Tudatállapotok vannak, ébredettségi szintek,
és frekvenciák, amiket vagy érzékelünk, vagy nem. Tudatállapot-emelkedéshez nem
szükségesek cselekedetek. Persze van, hogy cselekedet is segítheti ezt, de nem
cselekedetfüggő. Akik beérkeztek, megeső szívvel aztán tevékeny szeretettel
gondoskodni kezdenek. Ez lehet cselekedet is. Megint ott tartunk, hogy mi fakad
bensőnkből. A lét a gyakorlat, amely által tudatosságszint-ugrást élhetünk meg,
és az ugrást követően tevékeny szeretettel gondoskodásban működünk. Ez szándék
nélküli cselekvésben, vagy gyógyító nemcselekvésben is érvényre juthat. Egy
könyv megírása, egy dal eléneklése, felvétele, kiadása, előadása… ezek pl.
egyszerre cselekvések is, meg nemcselekvések is. Felmutatások, de nem
beavatkozások. Választhatóak, de nem kötelezőek. Akik kötelezővé tesznek egy
bármilyen művet, azok követnek el bűnt, és nem az író, szerző.
- Fontos valóban a magasabb tudatállapot? Nem
itt és most kellene Istenben, szeretetben élni mindenféle magasabb szintek
helyett? Nekem mindig becsapásnak tűnt az, hogy majd máshol, majd máshogy, majd
másként, majd egy másik szinten megtudom.
- Egyrészről igazad van, hogy abból kell a
legtöbbet kihozni, ahol épp vagyunk, másrészt a Blaha Lujza téren kell tudni
szeretetben lenni, ott nagy dolog szeretetben lenni, nem a mennyországban! A
mennyben könnyű! Isten bennünk ébredése a cél. A mi benne ébredésünkkel
egyetemben.
- Egyetértek. Isten ébredése a Blahán, de én
Istent itt és most akarom, nem transzokban meg templomok falai között.
- Isten itt és most is veled van. Amit meg
kell változtatnod ahhoz, hogy észrevedd, az nem Ő, nem én, nem a tanok, nem a
környezet, nem a rendszer, hanem Te vagy. Nézed csak, vagy látod? Éled is, vagy
csak keresed? A lények szenvedésének enyhítése... a mi szenvedésünk enyhítése
bölcsességben, szeretetben a Blahán is. A templomok jó kezekben segítenek a
megélésben, rossz kezekben pedig az elnyomásban! Az elmélet az elemzés, az
adat, a diagnosztizálás… a gyakorlat pedig nem feltétlenül cselekvés, ha érted,
amit szeretnék mondani. Van, hogy a gyakorlat legfőképp önmagunk gyönyörködéssé,
rácsodálkozássá, szeretetté teljesedése. Megmaradni gondoskodó kedvesnek,
szelídnek, nem ítélő gyógyítónak, annak ellenére is, amit megláttál a
diagnosztizálás során. A templomok segítenek ebben, ha jó kezekben vannak… és
fölöslegesek, ha nem. Nem az emberek vannak a szertartásokért, épületekért,
hanem azok vannak az emberekért.
- Bizonyára feltűnt, hogy nincsen szőnyegem,
és nem borulok kelet felé a megadott órákban. Szoktam amúgy, de Allah elnézi
nekem, amikor küldetésen vagyok. Nos, mit akartam kérdezni még kettőt… Nem
látom azt, hogy értékesebb az, aki száz ember szenvedésén enyhít, mint aki
egyetlen egy emberén… mert neki annyira volt lehetősége. Mi erről a véleményed?
- Egyetértek. A minőséged számít. Olyan
vagy-e, akinek megeső szíve van, vagy olyan, akinek nincsen. Titokban tégy jót!
- Lehet-e Isten előtt névtelennek maradni?
- Isten előtt mindenki névtelen.
Ennél
a mondatnál, a nagy ereje okán most nagyobb szünet következik. Megállnak enni,
teát szürcsölgetni, és mivel az öreg azt kéri, hogy maradjanak csendben, a
túratársa megint egy kis füzetbe mélyed. Nyammognak, pihennek, az egyik imát
mond, a másik pedig olvas.
„Mindig
vártok valamire. Mi az, amit vártok?
Van
vallás, amely a Való Ürességből ered, de van vallás, amely a semmiből. Tényleg
nem mondta senki, kik kreáltak vallásokat íróasztalnál, csakis politikai
érdekből, és haszonszerzésből? Tényleg nem mondta senki, hogyan születtek
elesettek kihasználásából, bekábítószerezéséből, idomításából,
hipnotizálásából... félemlítéséből, zsarolásából... a világ becsapásából
vallások? Nem mondta senki, hogyan gyilkoltattak az Isten nevében, mennyet
ígérve, miközben pont ezért jutott pokol nekik végül? A Hazugság Atyjának
hódolók papíron, a semmiből kreáltak mindent befaló, rothasztó vallásokat, hogy
a valóban Istenhez vezető hidakra hézagokat robbantsanak, és saját félrevezető,
megrekesztő, érdek-tanaikkal tapasszák be azokat! Elérték, hogy a szeretet
nevében gyűlöljetek, a jóság nevében kínozzatok, lopjatok... az igazság nevében
hagyjátok becsapni magatokat, és csapjátok be a világot! Ha diktatúrák
kényszerrel terjesztenek valamit, akár jó dolgot is, a bukásukkal az a jó dolog
is évszázadokra visszavetődik. Felüti fejét egy jó ügy? Mögé állnak, és azzal
hiteltelenítik. Közben szavazatszerzésre azért felhasználják. A jóért rosszak
agitálnak, a nép szemében az a jó lesz utálatossá. Barátom, ha Jézus nevében
lopnak, a nép Jézust nézi majd tolvajnak. Ha Muhammad nevében gyilkolnak, a
népek Őt tekintik majd gyilkosnak. Fel kell oldanotok mindezeket bölcsességgel,
szeretettel! Tartozzatok az égi értékrendhez! Ha a kormányok saját törvényt
hoznak, akkor is ott lesz mindig az igazi, égi törvényrendszer! Minden és
mindenki az égi törvényrendszer alapján lesz megítélve végül. Akkor is, ha a
földön mást érvényesítenek az emberek, ha a népek a földi szabályok szerint
élnek. Ne higgyétek el nekem mindezeket: járjatok utána magatok, és magatoknak
higgyetek!
Ha
még itt a Földön utána jártok, megmenekültök, és minden megmenekül; azonban, ha
csak a túlvilágon szembesültök, nem menekülhettek. A forradalomról tudtok, de
az emberi nem szabadságharcáról kellene tudnotok! Mosolyogsz, nem érzed, hogy
amiket mondok, milyen fontosak, aztán hirtelen odakint minden a fejére áll, és
nagy, kikerekedett szemekkel belátod, hogy dehogynem. De addigra már elmúlt a
kegyelmi állapot, amikor még tehettél volna, hihettél volna. A hit ezt is
jelenti: ha nem hiszel akkor, amikor a lehetőség és a kegyelem adott, nem
tehetsz már semmit, amikor a bizonyosság lenyúl a torkokon, és a szíveket
kitépi!
Mennyire
szeretlek benneteket! Mennyivel többet, jobbat kívánok nektek! Mennyivel
többet, jobbat érdemeltek, és mennyivel többre, jobbra szánt benneteket az
Isten! A hegy öregjének bizalmáért pokolra valóvá vagytok hajlandóak válni;
miért tennétek, ha az Isten bizalmára méltóként a mennybe valóvá is
lényegülhettek?
Ó,
és a csalás, a bosszú, a kamat! Amikor az Egy megnyilvánul, zokog ezeken, és
kimondja, kimutatja, hogy bűnnek tartja mindezeket! Bűnnek! Bűnnek! Bűnnek! Mi
van ezen nem érteni való, nem betartani való, nem meghallani való!
Mindig
vártok valakire. Ki az, akit vártok? Azt várjátok-e, akit kellene, úgy-e, ahogy
kellene? Mi okoz mit, mi teremti meg a teljesítőt? Egyezik-e az elvárás,
elképzelés, a leírás, és a valódi hős, a valódi tett, a nem emberi, hanem igazi
égi elvárás? Ha ember nem tudhatja, csakis az Ég ismerheti a teljes jót,
igazat, helyénvalót, teendőt, mondandót... eldöntheti-e az emberek közül bárki
is, hogy minek kell lenni, kinek kell tenni?
Egyet
biztosan tudok: akit vártok, nem várnotok kell, hanem felismernetek és
megvalósítanotok. Mindig itt van köztetek, bennetek, mert ha nem lenne, nem is
lennétek... és amikor kiveszik belőletek, és nem lesz többé közöttetek, nem
lesztek ti sem!
Itt
vagy, és Méhdit figyeled. Eljöttél, hogy megítéld, s ha kell, megöld, ha kell,
istenítsd. Mondták az írások, vezérek, irányítók, visszaélők, manipulátorok,
sárkavarók, hogy ilyen meg olyan kell legyen... attól függően, mire akartak
kondicionálni benneteket általa és ezáltal. Érdekeikre hajlították a leírását,
és az elképzeléseiteket. Azt hiszed, az idomított-magad szabályai és leírásai
alapján vagyok Méhdi, pedig én magam, meg az Isten alapvetése, leírása,
törvénye szerint vagyok! Ha megölsz, nem értettél meg, ha istenítesz, nem
értettél meg. Feloldalak a nehéz feladatod igájából: nem kell megölnöd, sem istenítened,
mert nem illik rám az elvárásotok, leírásotok, értelmezésetek. Én nem az a
Méhdi vagyok, akit ti elvártok: én az a Méhdi vagyok, akit az Egy vár el! Nem a
ti nyelveteken szól a nevem, hanem az anyanyelvemen. Nem abban hiszek, amiben
ti hisztek, hanem abban, amiben Isten hisz... és bennetek! A ruhám nem kaftán:
csak egy Marokkói tanító című Csontváry festményen tetszett meg, és el tudtam
benne képzelni magam! Menj, mert nincs dolgom azzal, amivel neked van; nekem
azzal van dolgom, amivel az Egynek van dolga! Menj, mert én nem csak egy népért
vagyok, hanem mindenkiért, az összes angyalért, ördögért, a Sátánért is, az
archónokért is, a bukottakért is, a pokol gyermekeiért is ugyanúgy! Nincs
dolgom kivételezőkkel, és mások kárára érvényesülőkkel! Az archónok szabadulása
is itt van! Vidd hírül, hogy nem azt találtad, akiért küldtek téged, és akit
nekik küldtek... hanem csak azt, akit senki sem küldött, csak, aki lenyelte az
istenfa magját, és akiből kikelve az az Égen át kihajtott... s, aki annak
tetejébe fészket rakott, és fiókáit vérével-énekével táplálja! Vidd hírül, hogy
csak engem találtál, aki a legkisebb, aki üres, és aki utadra bocsájtóid
számára jelentéktelen!
Megérteni
a prófétákat? Megérteni Krisztust? „Attól semmi sem jobb, hogy van nála rosszabb
is.” „A mindenséggel mérd magad!” „Az őssejtig vagyok minden ős.” Az Istentől,
az Istenig vagyok minden valóság: 1-től
Egyig. Lényeges, hogy számmal írva az Alfa, az első 1,
és betűvel az Omega, a második.
- Ha csak tíz szót mondhatnál, amelyek megmentenék
a világot, melyek lennének?
- Köszönöm. Büszke vagyok rád, gyermekem.
Szeretlek.
- Ha csak tíz szavas imát hagyhatnál az
emberekre, amely megmentené a világot, mi lenne az?
- Hála, hála, hála, hála, hála, hála, hála,
hála, hála, hála! Ez lenne a szövege.
Jó,
beszéljünk a hagyomány szavaival! Aki érti, érti; a többiek majd fogják.
Az
Atya minőség kegyes... eleve mindent ad, fogad, árad. Neki mindegy, mind Egy...
minden után, végül, mindennel magunkban úgyis minden rendben lesz. Felébred
bennünk, felébredünk benne... ami az időben történik, az örökkében már szinte
mindegy is. A Fiú a bíró, a mérték, az etalon, az abszolút szempont. A
próféták, az apostoli királyok fiúi szerepkörben működtek. Nem ítéltek, de
képviselték az abszolút szempontot, mértéket, minőséget, igazságot, valóságot,
és mindenki rájuk tekintve mérte meg, ítélte meg magát. A fiúi szerepkör az
Anya kegyelmessége-, szeretete-, bocsánata-, engesztelése-, anyaisága nélkül
mondhatjuk, hogy nem kegyelmezne a bűnösnek. Vagy igaz valami, vagy nem. Ha nem
az, kiirtatik a világból. Vagy szeretet valaki, vagy nem... ha nem az, menjen
másik világba, ahová való. Kábé ilyen a fiúi szerepkör... és nem sokan
kerülnének a mennybe, ha nem lenne az anyai engesztelő kegyelem is vele. Az
Anyának köszönhető, hogy a fiúi szerepkör is kegyet gyakorol... hogy a mennybe
azért mégis bejuthat valaki... hogy a világ egyáltalán fennmaradhat még; így,
ahogyan van. Krisztus az etalon; aki nem krisztusi, legyen azzá... vagy minek
él? Ilyen szigorú tudna lenni a Fiú. Ilyen szigorúak tudnának lenni a fiúi
szerepkör apostoli királyai, prófétái is.
Aztán
jön a Szentlélek, és ezeket így mind eggyé tereli, hatja át, gyúrja,
szentesíti. Együtt mindannyian már a legjobbat hozhatják ki a legrosszabból is.
Akik
megértették a prófétákat, nem cseréltek volna velük. Nem lennél a helyében
valakinek, aki vét és ront a világon, ha nem az abszolút etalonhoz méri minden
részletét, de ő maga bűnös, mint a többi ember, és eszerint semmi joga az
etalonról papolni. Mindezek mellett, ha senki sem mutat rá az abszolútra, az
etalonra, a netovábbra égiszként, akkor a világ elvész... ezért bűnösként is rá
kell mutatnia. Ha rámutat, akkor az emberek szemében szarfej, ha nem mutat,
akkor az Isten szemében. Ha bűnei miatt szerényen prófétál, rosszul teljesíti a
feladatot. Ha bűnei ellenére szigorúan prófétál, nem nyílik meg szavai nyomán
elég szív.
Csak,
aki megbánta bűneit, és akinek megbocsájtottak... az tud kegyetlenül
felmutatni, de kegyesen megértő is lenni. Egyszerre könyörtelenül igazat szólni
és képviselni, de szeretni, és együttérezni.
Kétféle
ember kegyes ereje teljében: az anya, és akinek megbocsájtottak.
A
többiek maximum csak gyengeségükben kegyesek.
Aki
gyengeségében kegyes, az gyáva és mulaszt, és veszélyezteti, kiszolgáltatottá
teszi embertársait. Aki azonban erejében kegyes, megmenti a világot akkor is,
ha kegyetlenül egyenes és őszinte, és az etalonhoz mér, az abszolútra mutat, és
szigorúságában ostor és kampó. A hazug, mulasztó érdek mázasság... félelemből
vagy vágyból: a világok rozsdája, penésze, szemete. Az egyenes, szigorú
igazságra mutatás, az ostor ösztökélése, a kampó féltő visszahúzó ereje csíp,
ránt, de gondoskodik, nem mulaszt, éltet és megment. Melyik a szeretet, és
melyik a halál?
Az érdekből, félelemből konszenzus keresés, a minőségeket összemosás, a
megtévesztés, a vetítés, a hazugság nem kegyelem, hanem bűn, és a világok
megrontója.
Értitek
már a prófétákat? Dehogy értitek.
Bűnös
vagy, így nincs jogod emlékeztetni az igazságra. Nincs jogod, de tudod, hogy ha
nem teszed, elvész a világ. Ha nem teszed, mulasztasz, és okozói közt okozója
leszel a pusztulásnak. Ha nem teszed, az elhívásnak ellenállsz.
Amikor Mátyás királyt bölcsesség versenyre hívták, mindig úgy kérdezett vissza:
„ha egy kérdésre megfelelsz, állok a kihívás elébe. A kérdésem: miért nem
Jánosnak adta Jézus a mennyek kulcsát, és miért Péternek, aki kakasszóig
háromszor megtagadta Őt?” Ezt szokta kérdezni, és nem volt senki, aki magától
tudta volna rá a választ. Maga is fiúi szerepkörben volt, és bizonyára forgolódott
párszor a háta meg a szíve meg az esze miatt is, míg átgondolta sok év alatt
mindezeket.
Azért
nem Jánosnak adta, mert János senkit sem engedett volna be a mennybe. Péter az,
aki bűnössége és a megbocsájtás megélése révén alkalmasabbá lett a posztra,
mint a bűntelennek mondható János. Kétféle ember kegyes ereje teljében is: az
anya, és akinek megbocsájtottak. Aki hálás, én is arra bíznám a mennyek
kulcsát.
A
bíró, a próféta egy mérleggel és egy karddal áll a Napban. Egyik lába a
tengerben másik a földön, kezében nyitott könyv... és a könyvből azt olvassa,
hogy idő pedig többé nem lészen. Nem azért nem lészen többé idő, mert a világ
megszűnik. Nem szűnik meg a világ. Az idő szűnik meg, és átminősül, átszabadul
teljességgé, örökkévalósággá. Az elme tébolya feleszmél a lélek valójára.
Mindenki felébred Istenben, és mindenben felébred az Isten.
Már
nem lenne világ, ha az etalon nem lenne, és az etalonra nem mutatna rá senki.
Ám, szintén nem lenne világ, ha nem lennének kegyesek azok, akik mindent tudnak,
azokkal, akik nem tudnak mindent. Már nem lenne világ, ha nem lenne a Fiú
kardja, ostora, kampója, az Anya kegyelme, az Atya éltető Élete, Világossága,
Abszolútum-valósága... és a Szentlélek szeretete, amely mindezeket árasztja...
a tavaszi szél, a vizet... a Dunáról, hejj. Mivel vannak... nem a világ szűnik
meg, hanem csak az idő teljesedik ki örökkévalósággá.
Már
kihirdettem volna régen, hogy mától egy évre, ugyanezen a napon, órában
hozzátok elém a tolvajokat a Királydombra, és én levágom a kezüket, hogy ne
nektek kelljen. De nem hirdettem ki... hanem csak könyveket írok... mert nem
jogosított fel senki a kevesebbre, mint a legtöbb... és a legtöbb nem vagdos
kezeket, hanem inkább szíveket vagdos körül, hogy az Abszolútba segítsen. Az
Anya kegyelmében szelídül meg, és a szeretetben megtartja magát. Adja magát a
legtöbbre, és nem rekeszti meg kevesebbel. Merem a tengert kiskanállal, és
hallgatom, amit már hallottam, nézem, amit már láttam, és hagyom, hogy úgy
legyen, ahogyan lenni akar, mert tudom, hogy csak az időben ilyen tróger
szar... de a végső értelmében csodálatos és tökéletes.
Megérteni Krisztust, megérteni a prófétákat?
Önmaguk szerepkörében fullra járatják a gépeket... és összedolgozva működnek,
hatnak olyan hatalommal, amely végső sikerre viszi a legocsmányabb bugyrokat
is.
Meghallgatni a keveset, amikor már hallottad
a legtöbbet. Figyelni a részekre, amikor már magad is az egész lehetsz...
mosolyogni, nem vágni le minden tolvaj kezét, minden gyilkos fejét...
közbenjárni, beleőszülni, beledögleni... kiskanállal óceánt meregetni
másokért... és akkor is meregetni... meregetni... és hálásnak lenni! Másokért
beleállni, és a végső párbajban direkt eldobni a kardot. Háááát... értitek-e a
prófétákat? Dehogy értitek.
Baszódjatok meg, szerelmetes feleim! Mindennél jobban szeretlek benneteket!
Baszódjatok meg, tisztelettel!
Büszke vagyok rátok. Szeretlek titeket! Hála, hála, hála, hála, hála, hála,
hála, hála, hála, hála!"
Szedelődzködnek, tovább kell indulni. A
„herceg” betartja, amit ígért: sokat kérdez, sokat figyel, hallgat, és a
füzetből is sokat olvas. A sétálótársa szintén beváltja a hozzá fűzött
reményeket. Néha meghúzza a vizes kulacsot, de aztán siet is tovább fogalmazni
mindazt, amit még ki kell mondania a kevés idő alatt, amijük még együtt hátra
van.
- Nem
sokáig mesélhetek neked, hálás hallgatóság. Rajtam van az a vég felé ballagós
melankólia, ami már majdnem apátia, de remélem, nem szembetűnő, nem zavaró!
Próbálok ennek ellenére érdemben a rendelkezésedre állni. Szerelmes is vagyok,
szerelmetes is, és a halállal is gondolok. Az apatikus melankólia, ami mégsem
negatív, hanem rácsodálkozással vegyes, jóakarattal teljes… és szeretetteli;
csak a szerelmes és halálba menő emberek ismerik. És rajtuk ismerni fel.
Életigenlő, szenvedélyes vég felé tartás. Színről színre, az egyszeri ember
ebben az állapotban képes látni. A reveláció többféle. Ilyen is, nem csak
filozófiai vagy vallásos lehet. Látásos is. Értelmessé akarni élni az utolsó
napokat. Rendbe rakni a dolgainkat. Biztossá lenni abban, hogy felmutattuk,
örökül hagytuk, amit kellett. Biztosnak lenni a túlvilágban, de legalább is az
élet örökkévalóságában. Hinni. Szeretni. Szeretettnek tudni magunkat. Átélni a
percet. Hálásnak lenni mindenért, ami kijutott, megadatott. Itt fűzöm hozzá,
nem csak egyetlen átkot megyünk feloldani arra a hegyre.
-
Hanem még milyet – kérdez meglepetten a „herceg”.
- Az
összeset; mert az összes későbbinek az okát megyünk szintén feloldani. Nos,
mondom… nők, anyák, feladatok… mai gender studies… feszültség, ellenkezés,
nemek, nemtelenség… feloldani. Biztosítani minden irányzatot arról, hogy ez nem
egy újabb teher nők vállára helyezése, hanem a nők méltatása, és a beléjük
vetett hit, bizalom kifejezése. Nem kell szülniük ahhoz, hogy egy közösség
anyja, nagyasszonya legyenek. Amiről beszéltem fentebb, az az égi Szentháromság
rész-minőségeiről szól, és azok együtthatásáról. Akik a boszorkányt valósítják,
betegítik a világot, akik az anyát, gyógyítják a világot. Akik a herét
valósítják csak, és a krisztusságot nem, betegítik a világot. Nem az
emberekről, hanem az emberekért szóltam. Égi minőségekről, és azok
valósulásairól, együtthatásairól. Az öt nem bármelyike lehet egy közösség
nagyapja, vagy nagyanyja, nagyasszonya, vagy nemes atyja. Az isteni személyek
összedolgozásáról beszéltem. Ami az emberek szintjét illeti, sok éve mondom és
írom, hogy elsősorban az embert nézzétek mindenkiben, és csak aztán vagy
egyáltalán ne a nemét, színét! Akik felforgatnak, és békétlenség az érdekük,
sosem így állnak hozzá. Akik szeretetet, megbékélést, harmonikus együttélést,
együtt boldogulást, működő, áldott közösséget akarnak, mind így állnak hozzá. A
férfiak megvalósíthatják a fiúságot, a nők megvalósíthatják a nagyasszonyságot.
Az öt nem mindegyike, bármelyiket. Nem kell szülőnek lenniük hozzá… elég
emberséges embernek, bölcsnek, szeretet-embernek lenniük hozzá, és egy közösség
nagyapái, nagyanyái lehetnek. Tudod, a tökéletes történet a megváltás. Amikor
ezt a szót meghallja, viszolyog, aki nem keresztény, hanem ateista, agnosztikus
vagy más vallású. Megnyugodhatsz, ha a rádióban beszélnék a megváltás harmadik
magyarázatáról, a keresztényeknek hittek, a magukat kereszténynek mondók, hívők
is viszolyognának. Vannak-e ténylegesen keresztények? Mennyien vannak, akik nem
az intézményi, a politikai színház, a gazdasági-, a gazdagsági-, a tompítási
százház szerint, és az évszázadok alatt lerakódott ferdeség szerint, hanem
közvetlenül Krisztus szerint, közvetlenül az Ő tanításait betartva
keresztények? Nekem nem kell válaszolniuk; maguknak kell csak, és Istennek.
Jobb, ha időben válaszolnak maguknak, mint túl későn Istennek.
- Na
erre a nem keresztény megváltás dologra eléggé kíváncsi lettem – kétkedik a
fiú.
-
Nos, a megváltás egyik magyarázata – kódfejt tovább örömmel a megkérdezett –
hogy Isten leszületett, szenvedésével, halálával elvette, és mint egy áldozati
bárány, a vérével lemosta bűneinket. Eszerint nekünk semmit sem kell tennünk,
helyettünk vitte el a balhét. Ennyitől is minden rendben van. Csak venni kell a
búcsúcédulákat, fizetni kell az adót, keresztes háborúba menni, eltartani az
intézményt, arra szavazni, akire mutat, és nem kérdezni, nem tudni semmit.
Idomít, behódoltat, bután tart, és így kondicionál a földi hatalom, meg a pár
magát kiválasztott rabszolgálatára. Persze van ugyanez a verzió úgy is, hogy
nem Isten született le, hanem csak egy próféta, de a többi ebben is maradt a
fenti. A második magyarázat szebb. Isten fia, a Fiú született le, aki emberként
is kibírta az isteni erőket, emberként is kitartott, megtartotta a
tökéletességet, és még fel is áldozta magát azért, hogy bizonyítsa, az ember is
képes mindezekre. Ha a Fiú képes volt emberként az Istenhez felérő létet élni,
és az isteni bölcsességet megvalósítani, akkor az egész emberiség alkalmas
lehet erre, és nem halálra, pusztulásra méltó, hanem megtartásra, létezésre, és
az Élet elérésére is. Amikor ezt szeretetével, az élete árán is bizonyította,
az ember kegyelmet kapott. Ez, így, nem csak az Isten előtt nyert bizonyságot,
hanem az ember előtt is. Életben lehet, de mindezek kötelezik is arra, hogy
meglelje a legtöbbet, és meg is valósítsa azt. A lét mindenkié, a kegyelem
mindenkire árad, mert Krisztus által bizonyítottan mindenki képes a legtöbbre,
legjobbra; de csak az nyeri el az Életet is, aki meg is keresi, és meg is
valósítja azt a legtöbbet. Ez akkor is így van, ha az ördög készített minket
lombikban, meg akkor is, ha az Isten. Ha az Isten, akkor egyszerűbb a dolgunk,
ha az ördög, akkor nehezebb, de abból is ki lehet jönni: ráadásul sok legyet
ütünk egy csapásra... mert, bár nem sikerültünk, de isteni kegyelemmel,
segítséggel mégiscsak sikerülhetünk. A plusz legyet maguk a készítők ütik, mert
bár nem sikerült a teremtésük, de végül isteni segítséggel mégis sikerül.
Röviden ennyi a másodikfajta értelmezésünk. És tegyük hozzá, hogy Jézus egy
sima név volt akkoriban, a krisztus pedig egy jelző, szóval, ami ellenszelet
vált ki bárkiben e nevekkel kapcsolatosan, az teljesen a nevében szörnyek, és
nevére szégyent hozók sorának köszönhető, és nem neki. Egy barátom kérdezte,
van-e bármi is Istenen kívül. Mondtam: nincsen, de lehet. Az nagy különbség. A
kérdés így se rossz, de úgy lenne tökéletes, ha azt kérdezné, hogy lehet-e
bármi Istenen kívül, és nem úgy, hogy „van-e". Mert lehet, csak valójában
nincsen. A valóságban nincsen... maximum az elme képes abban hinni, hogy
Istenen kívül lehetünk, de a lélek tudja, hogy ez illúzió. Utunk elején, amikor
a szabadságról kérdeztél, ahhoz, amit mondtam, jeleztem, hogy fűzök még
valamit, amikor eljön az „ideje": nos, eljött, itt mondom, milyen
furfangos, csavaros helyzetet teremt a társadalomban, hogy csakis az Istenben
van tényleges szabadság, mégis szükségünk van az Istenen kívül levőség
lehetőségére is a teljes szabadság-érzetünkhöz. Pedig az Egyben éber tudat a
szabadság abszolútuma; az elmében álmodó, tompa tudat pedig csupán a saját
tébolyának elszenvedője, rabja. Az elme tébolyában rab a tudat, mégis tévesen
sokan azt hiszik, hogy a mélyére süllyedés lehetősége az alapja a szabadságnak.
Krisztus efölött is győzedelmeskedett; és mindenki ugyanúgy győzedelmeskedik,
aki vele él, benne éled. Élettel átlelkesíteni az anyagot, átvilágolni a
sötétséget, átszellemíteni a tompaságot, valóvá váltani a tébolyt. Így tökéletes
a nagy törvény... a lehetőségnek meg kell lennie. Azonban mind, aki
bölcsességre teljesedik, látja, hogy ezt a lehetőséget kihasználni: az eredendő
bűn maga. Akit anya szült, nem ússza meg a nagy kanyart: elveszni és
megkerülni, elaludni és felébredni, eltompulni és megvilágosodni, anyagba kötni
és átszellemíteni, megváltódni és megváltani. A köríven haladás téboly, a
közepéből láthatod csak az egészet. Egyszerűsítsünk! Legvégső soron a kezdet és
a cél determinált... mert Egy... és az fix... de az út akármilyen lehet. Úgy
eleve elrendelt, hogy miből ered, és mibe fog megérkezni, miben fog
kiteljesedni, beteljesedni. Az utak összessége, a cél determinált. Ugyanakkor
az utak külön-külön bármerre vihetnek. Így elmondható, hogy látszólag eleve
elrendeltség van, de gyakorlatilag a célig úgy jutsz el, ahogy tudsz, és ahogy
akarsz. Példaként, a feleségem bölcs, és kapásból tudja a nagy kérdéseket, és
nagy válaszokat, de néha sokat gondolkodik azon, mit vegyen fel reggel. Az
Istenben van szabadság, az elme mégis azt hiszi, hogy kívüle. A célban van
szabadság, az ember mégis azt hiszi, hogy az utakon. A keresők úgy értékelik,
hogy nem szabad, aki nem kerülhet Istenen kívül... a bölcsek úgy értékelik,
hogy Isten a szabadság abszolútuma.
A győzedelmes parakléták pedig látják, el kell
veszni, hogy megkerüljünk. Ahhoz, hogy megkerülhessünk, el kell vesznünk.
Minden után csak ronccsá válunk, de mindennel magunkban szabaddá. A nagy kör
előtt Isten akaratából szabaddá, a nagy kör után már saját akaratunkból
szabaddá... és mindennel magunkban pedig a szabadság abszolútumává. Ezért
mondtam előbb, hogy az Istenen kívüliség lehetősége adott kell legyen a
szabadságunkhoz... de aki él is vele, megtapasztalja, hogy egyedül Istenben van
szabadság. Ezt lehetetlen szavakkal leírni... ezért tűnik zagyvának kissé.
Azért, hogy biztosan érthető legyen, a teremtéssel folytatom. Ahány nép van,
annyi teremtésmítosz. Tojásból keltünk ki, meg a tengerből emelkedtünk, meg
teknősbéka hátán utazunk stb. stb. Sok emberiség volt, egy emberiség volt...
rengeteg változat maradt fenn. Vannak változatok, amelyek rejtélyes módon
valamiféle kvantumfizikai, és metafizikai összevont ismeretet örökítenek, és
erről ősembernek is érthető szavakkal próbáltak beszélni, aztán most
csodálkozunk, hogy honnan tudhatták, amit tudtak. Az Ószövetség
teremtéstörténete minimum ötezer évvel előtte volt kiengi-sumir mesékből éledt
olyanná, amilyen. Hála neki, hogy fennmaradhattak ezek a mesék általa! A sumir
mesék pedig, ki tudja milyen forrásokból lettek akkoriban. Alternatív vonulatok
magyarázták ezeket, és amikor nem ezek voltak szem előtt, akkor is, asztal
alatt azért örökítgették a hagyatékot. Az eredeti világ Istenből lett. Először
csak anyagtalan volt, Egy volt, Isten volt, majd lett az Egy gondolata. Ez a
gondolat Világosság volt, és az Egy szeretetéből a gondolat és a Világosság
frigyében a végtelenség teret szült, a jóakarat igét, hangot... a hang sötét
ősvizet, amely módosult őstűz, a sötét víz hőt, a hő tüzet, a tűz elemeket. A
gondolat az igét, az ige a teret, az elemeket rendezte. Az elemek sokasodtak,
kölcsönhatottak, de az ige adta nekik az elsődleges medreket, és az isteni
gondolat adta nekik az elsődleges törvényeket. Ezek mentén idomult, fajult,
alakult az anyag. Az Egyből áradó Világosság lépett be ebbe a közegbe, és
fénnyé lett benne. Az Egyből áradó ige lépett be ebbe a közegbe, és a
frekvenciák őse lett belőle. A hangok interferáltak, oszcilláltak, és rendezték
az anyagot. Akkor az Egy Eredet, és minden világi részlet és véglet közvetlenül
összecsengett és élt. Határtalan volt bensejében, törvényben vonuló a külsejében.
Az első létező lények közvetlenül Istenből fajultak, elsődleges élvezőként.
Aztán ezek tovább tagolódtak, és tagolták a teret, anyagot. Az elsődleges
termettek is teremtettek, a másodlagosak is, és azok is, és azok is. Aztán
ezekben a tudat olyan elszigeteltté tompult, hogy nem láttak el az Egyig, csak
a sokadalmat nézték. Tudtak az Eredetről, de nem gondoltak rá. Saját világokat,
saját lényeket készítettek, de mivel nem voltak Isten, nem sikerült élőlényeket
teremteniük a semmiből, csakis Istenből. A világból még képesek voltak anyagot
variálni ehhez, de élővé csak akkor váltak a készítményeik, ha az Életet
Istenből vették, és tették beléjük. Irigyek lettek mindezért Istenre. Ők
akartak lenni a saját világaik és saját kreálmányaik istenei. Mivel, e
kreálmányokban egyenesen az Egyből volt a szikra, minduntalan Istenre
eszméltek, így elrontották ezt a kísérletet, így az archónok elhatározták, hogy
tompává szedálják őket. A lélek valóságából az elme tébolyába süllyesztették a
kreálmányok tudatát. Minden fortéllyal, eszközzel azon igyekeztek, hogy a
kreálmányok sose juthassanak bölcsességre, eszmélésre, Istenbe ébredésre. Ebben
az állapotukban őket tekintsék isteneknek, és ne a tényleges Egyet. Ekkortól a
kreáltak, a sokadlagos teremtmények olyan alacsony tudati éberségben léteztek
az elszeparált archón-világokban, amiből nemhogy nem láttak el Istenig, de még
csak nem is láttak. A kreátorok és a hívő-behódolók mindezt „szabadságnak"
hívták. Látásból nézésbe, bölcsességből tompaságba, a lélek valóságából az elme
tébolyába kötöttek, és elfelejtették az igazságot. Archónjaikat szolgálták,
akik megjutalmazták a behódolókat, és megbüntették az ébredésről álmodókat. Ezekben
a világokban, korról korra akadt néhány eszmélő, akik tompaságból bölcsességbe,
abból látásba jutottak, és hagyományozásuk nyomán többen mások is
visszajuthattak az igazságba, Istenbe, az elme tébolyából a lélek valóságába. A
holtak történelméből az Élet történelmébe helyeződtek. Azóta is, minden
korszakban akad néhány ilyen, és minden nemzedék története az altatók és az
ébredők egymást kerülgetéséről szól. Ez a könyvekből tanított történelem
mögötti, valódi történelem. Ez az élők történelme, a holtaké mögött. Ez a
tökéletes történet alap problémája, és a problematikája miatti alap működése.
Nem azért mesélem ezeket a történeteket, mert az számít, igazak-e, hanem mert
az összes ismeretében hasznos revelációk érhetnek minket. Nem számít, hogy
igazak-e.
Folytatás a szám szerint következő bejegyzésben -
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése