03. Haladj sorrendben! Ez a 120 - 139. // írta T. Zselenszky T.

 Minden szenvedés elme általi értelmezés következménye, a világ gyógyulása, egészsége pedig a valóság lélekkel, lélekben látásának és megélésének következménye.

Az Ószövetségi „kereszténység” óvakodik egy archóntól, és rabszolgája annak… az Újszövetségi kereszténység pedig tényleg az Istennel járni törekszik. Természetesen innentől rá is igaz, amit az értelmezések természetéről és következményeiről mondtam. Akik nem közvetlenül Krisztus, a krisztusság hordozói, christophorus minőségek, akik nem közvetlenül Istentől ihletettek, nem kinyilatkoztatnak, és látva látásban, élve élésben, lélek-valóságban nyugvó tudattal szemlélnek, és nyilatkoznak meg, azok értelmeznek, és kisiklatják, betegítik, megrontják a világot. Az ő érdek-tanaik nyomán híznak, kínoznak, csalnak, lopnak, ölnek, háborúznak a politikusok, urak, és soványodnak, kínlódnak a szegény emberek. Az ő értelmezéseik nyomán távolodnak az emberek Istentől, és tompulnak egy archón rabszolgáivá. Méhdit nem az értelmezések szülték, és nem is értelmezők értelmezései szerint valódi vagy nem valódi, hanem csakis Isten szerint az vagy nem az. Nem számít neki, hogy az emberek mit mondanak róla, csakis az számít, hogy Isten mit. Valódi fehér kört rajzol lélekkel lélekre, szivárvánnyal a sötét űrre. Ezen a fehér körön bárki beléphet… nem talál újabb vallásra; hanem a legősibb vállalásra talál. Vállalja, hogy azzá lesz, akivé maga Isten szánta, és nem azzá, amivé egy archón, vagy amivé az emberek szánják. Vállalja, hogy a legtöbbre, legjobbra adja magát egészen, és tevékeny szeretettel ebben segít mindenkit, aki ugyanerre adja saját magát. Vállalja, hogy közvetetten, be nem avatkozva, nem térítve, de gondoskodva gyógyítja a világot. Vállalja, hogy elhagyja az elme tébolyát, és a lélek valóságára ébred… felemelkedik, majd alászáll, hogy aztán a világot magában, magával emelje. Vállalja, hogy a Szentlélek férfiágává nemesül, és többre adja a világot. Vállalja, hogy a Szentlélek nőágává nemesül, és többre adja a világot. Vállalja, hogy elsősorban emberséges, nagybetűvel Emberi lény és lélek… és csak másodsorban, vagy egyáltalán nem hímnemű vagy nőnemű test. Vállalja, hogy mindenkiben elsősorban a lelket, az emberséges, nagybetűvel Embert fogja látni, és csak aztán vagy egyáltalán nem a nemeiket. Vállalja, hogy a valósággal feloldja az értelmezéseket, az Élettel feloldja az életellenes tévedést, tévutakat. Vállalja, hogy Élettel áll meg a halál előtt, Világossággal a sötétség és fény előtt, valósággal, lélekkel a hazugság, lelketlenség, anyag és az értelmezések előtt, szeretettel a gyűlölet és érdektelenség előtt, gondoskodással a lustaság előtt, bölcsességgel a tompaság és tompítás előtt, Istennel az önös érdek előtt. Vállalja, hogy megismeri, megéli, örökíti a tökéletes történetet. Vállalja, hogy a legkisebb, legutolsó, legszerényebb, legbölcsebb, legszeretőbb önmaga megvalósítására törekszik. Vállalja, hogy nem térít, nem újabb vallást hoz létre, nem újabb intézményt létesít és tart fenn, hanem visszabont, visszafejt, visszavezet, visszasegít mindent az Életre, Világosságra, szeretetre, egyszerűségre, gondoskodásra, lélekre. Vállalja, hogy nem a legbonyolultabb lehetségesre, hanem a legkevesebb szükségesre törekszik. Vállalja, hogy az emberért áldozza fel az elveket, és nem az elvekért az embereket. Vállalja, hogy a legrosszabb lehetősége is benne rejlik, de a legjobbra törekszik. Vállalja, hogy nem kívül akar rendet tenni, hanem magában tesz teljességre jutó „rendet”; benső, párhuzamos társadalmat hoz létre, melyben a Világosság, Élet, szeretet, bölcsesség, Szentlélek, Valós Abszolútum Egy a szakrális király. E fehér fénykörben Ő a pont. A legnagyobb fehér fénykör a világ, és benne az Egy a pont. A pontban az Egy az üresség.

Én magam mondom, s ez maradjon fenn mindvégig, és tartassék be, ahogyan kérem, hogy tilos vallást alapítani Méhdire, szavaira, tilos képviselni Méhdit! Tilos Méhdivel, szavaival kapcsolatban intézményesíteni, alapítványt létrehozni, pénzügyezni, kongresszust tartani, összegyűlni! Képviseld közvetlenül Istent… de Őt már nem kell, mert Őt nem képviselni kell, hanem megélni! Légy egyedül Istennel! Légy magad az Abszolútum-igazság, Való! Légy szeretetté; ezt az egyet kívánom neked, tőled, és mindenkinek veled kapcsolatban: légy szeretetté! 

Készíts ajándékot az Egynek! Aki ajándékot készít, maga is ajándékká válik… ha jó ajándékot készít, és jól készít ajándékot. Lehet egy könyv is. Első fejezete rövid legyen, arról, mit kell megváltoztatnunk magunkban ahhoz, hogy a világot gyógyíthassa a jelenlétünk. Második fejezete hálaadás legyen! Harmadik fejezete gondoskodás legyen! Negyedik fejezete gyönyörködés legyen! Mire megírod, megéled, amikor megéled, azonosulsz, amikor azonosulsz, megesik a szíved, amikor megesik a szíved, gondoskodsz… mire gondoskodnál, ott lesznek a fejezetek, a könyv. Készíts ajándékot, amely ajándékká tesz téged!

Ültess, vess erdőt, léted során! Az életadó tett, mely önmagáért a tettért végzendő, és mégis nemzedékeknek ad ajándékul életet. Gyere velem, oldjuk fel az összes átkot végleg, és ne hagyjunk soha másikat senkire, semmire!

Van egy mese, amelyet az úgynevezett „turáni átok” magyarázatául szántak.

E mese szerint ennek az emberiségnek az első királya meg akarta építeni az égbe vezető lépcsőt. Ez tulajdonképpen megfeleltethető a legmagasabb szintű tudás megszerzésére törekvésnek is. Amikor majdnem kész lett a lépcsővel, az archónok és dékánok összebeszéltek, hogy így sem, úgy sem szabad megengedni az emberiség felérését őhozzájuk, ezért hadat üzentek a királynak, és elhatározták, hogy a lépcsőt lerombolják, a tudástól pedig még messzebbre űzik a népet. Ekkor a király fogta a csodaíját, és gyémánthegyű, erővel felvértezett, varázslattal delejezett nyíllal megcélozta az archónok égi hajóját, ha azok valóban lőni akarnának, megelőzze őket a saját lövésével. Ez pedig a meditáció egyhegyűségének, a szellemi gyémánt ösvénynek feleltethető meg. Az archónok tudták, hogy a király nyilának ereje valódi veszélyt jelent, így elhatározták, hogy magát a királyt veszik célba. Fegyverrel kisebb esélyük volt, mint fortéllyal. Amikor támadtak, a király fülébe a szerettei jajveszékelését, segélykiáltását tették, ettől aztán a király, a nyila kilövésének pillanatában elveszítette figyelme egyhegyűségét, feszítése erejének egy jó részét, célzása pontosságát, és úgy engedte el a vesszőt. A vessző, mindezek miatt fél erővel, fél delejjel, és célját vétve csapódott az égi hajónak. Mihelyt becsapódott, vissza is pattant, és rettenetes erejével a király lépcsőjét találta el. A lépcső felrobbant, összeomlott, és maga alá temette a királyt, az íját, és a koronáját. A csata az archónok ellen elveszett, a nép messze űzetett az égiek tudásától, és még arra is kárhoztatva lett, hogy a lélek valójának látásából az elme tébolyának tompaságába záratott. A próbálkozás miatt, az egyet nem értés, az egymást nem értés, a semmit nem értés állapotába taszított népeknek hazug történetet, illúzió célt, hamis történelmet, tompán, és szolgaságban tartó vallást, és felvigyázókat akasztottak a nyakukba. Az első, eredetileg szerves, egész és varázsigeként élő, működő, isteni nyelvet betiltották, megzavarták, eltorzították, és sokfélévé ferdítették. Erejét elvesztette, szavai kiüresedtek, hatása elhalványult; az emberek általa már nem tudtak a bölcsességhez az archónok szerinti veszélyes közelségbe jutni. Felügyelet, és készakarva tudatlanságban tartás mellett sokasodtak, és távolodtak el egymástól nyelvben, kultúrában, kulturálatlanságban, vallásban, világképben, rendszerekben, temperamentumban, és mindenben, amiben csak lehetett.

A folyamatot a népmesék hétpróbának, a szereplőket próbaállóknak és megpróbálóknak tartják. A próbaállókból lett foglárok a legkegyetlenebbek. Ők a létformák legalja. A próbaállókból lett győzedelmesek „hazamehetnek” a legtetejére.

Ez a verzió mintha azt üzenné: neki se kezdj a megszabadulásnak, ha figyelmedet elterelhetik az érzelmek, ha figyelmed nem egyhegyű, ha íjad nem a legerősebb, ha nem vagy te is a legerősebb, ha nyílhegyed nem a legkeményebb hegyű… ha csak az ellenfél hajójára kívánsz lőni, célozni, és nem azon is túlra, mindennek a közepébe, a legvégső lényegbe! Ha nem a legtöbbet célzod meg, visszavettetsz, és romba dől miattad a világ is. Sem a lenti, sem az égi dolgokkal nem bajlódhatsz… csakis egyenesen Istennel törődhetsz. Saját erődből csak megcélozhatod; ahhoz, hogy azonossá válj vele ismét, már az Ő segítő „kezei” is kellenek. 

 

Akik a legtöbbet tudták megőrizni az eredeti történésből, eredeti nyelvből, azok minduntalan az eszmélésre, javításra, javulásra, emelkedésre törekedve rendezték mindennapjaikat. A királyra bölcsként, hősként emlékeztek, és megfogadták, hogy titkon kitartanak az emlékezésben, a keresésben, bölcsülésben, hagyományozásban. Nem csak magukért ügyködtek és igyekeztek, hanem az egész emberi nemért. Áldozatot vállaltak az igazság kiderítésében, megtartásában, és mindenki számára feltárásában. Mindenki szabadulásáért. Befelé éltek, kifelé csak léteztek; az archónok külső ege elől rejteztek, de mindenükben az Isten benső Ege felé húzódtak. Ebből a mondatomból nyilván érezhető, hogy az Istennek nem volt baja a királlyal, a népével, és azzal, hogy az isteni bölcsességet meg akarják ismerni. Csak az archónok féltékenységéről szólt az egész.
Akik a legkevesebbet tudták magukban megőrizni az eredeti történésből, eredeti nyelvből, azok az archónok kiválasztottjai lettek, az Isten benső Ege elől elzárkóztak, az archónok külső ege felé megalázkodva, hasznot remélve, kollaborálva fordultak oda. Csak magukért munkálkodtak, a megmentőt csak maguk számára várták, a javakat mind maguknak akarták begyűjteni. Megfelelt nekik a kedvezményezetti státusz, és minden legendát, mítoszt, hagyományt, próbálkozást, de még törekvést is eltiportak, jelentettek, megtoroltak, amely a valóságot akarta feltárni, s ezzel a nekik megfelelő, kényelmes, sokat jövedelmező, kedvezményezetti világot veszélyeztethette.

Így lettek testvérnépekből megosztó, és megosztott népek. Az egyik emberiség-rész így vált mellérendelő értékrendűvé, a másik pedig alárendelő értékrendűvé. Az egyik így lett másokért élővé, a másik pedig másokból élővé. Az egyik így vált keresővé, összehozóvá, a másik pedig leplezővé, megosztóvá. Ez megpróbálta felfedni, megtartani a valódi, igaz, hősi, ősi történelmét, és ajándékul adni a másik emberiség-résznek is... a másik rész pedig hazudni kezdett ennek szégyenletes, magának pedig igaz, hősi, ősi történelmet, hogy leplezze, amit tudat alatt szégyellt. Ez a sólymot választotta totemállatának, hogy a felemelkedést, az erők felettiséget, azok uralását tudhassa égiszének; a másik a farkast, oroszlánt, hogy a földi erőket tudhassa égiszének. Így teltek az évszázadok. Az egyik bölcsült, gyógyított, örökített, és befelé titkon valósított, a másik keresztbe tett neki és meghazudtolta. Az egyik vendégül látta a másikat, a vendég kitúrta otthonából a vendéglátóját. Az egyik emelni próbálta a másikat, a másik legyőzni az egyiket.

 

Rendben, és most megegyezhetünk abban, hogy van, akik számára ez felfedendő hagyomány, és van, akik számára tagadandó, leplezendő, megtorlandó. Van, akik annak örülnének, ha azt mondanám, hogy ez nem csak egy mese, hanem így zajlott, azóta is így zajlik, és akik annak örülnének, ha azt mondanám, hogy ez csak mese, nem így volt, pusztán népköltészet, amely személytelenül, senkit meg nem nevezve, meg nem érintve próbálja lemodellezni a jó és a rossz harcát, a világban lévő erők működését. Mitológia, legenda, tanmese... fiktív, nem igazi szereplőkről szól, csupán érzékeltetésképpen írták, találták ki, és semmi több. Örülnének, ha kiemelném, hogy ez a mesének csak az egyik változata a sok közül. De, nem mondom egyiket sem. Sőt, nem is kell választani, sem válaszolni, sem bárhogyan vélekedni, megnyilvánulni; ez csak egy történet, aminek ahány nemzet, annyi verziója maradt fönn. Ráadásul nem is a tökéletes történet, csak egy fogódzót nyújtani kívánó sztori.
A megváltás vallásfüggetlenül a tökéletes történet. És milyen jó, hogy a megváltás mindenki számára megváltás! Erre koncentráljunk! Ahonnan jöttünk, legvégső soron ugyanaz az Egy, másodsoron százféle bűnbeesés, vétek, megromlás, eltévelyedés, millióféle út... de a lényeg nem az, hogy ki a hibás, ki mit vétett, ki mennyire tévedt el; hanem a megkerülés, a megbocsájtás, és az, hogy bárhonnan, bármerre is jöttünk, a végén együtt vagyunk, közösségben, szeretetben, egyetemes bölcsességben, szabadon! A lényeg, hogy együtt vagyunk, nem az, hogyan kerültünk ide. A lényeg, hogy együtt megyünk tovább, és az, ahová tértünk... és nem az, hogy külön jöttünk. A lényeg, a legősibb, ami összehoz mindannyiunkat... ami közös bennünk... és nem az, amiben különböztünk idáig. És ha az, ahová tartunk, a szeretet, a Világosság, az Élet, a bölcsesség, a szabadság, és a szemeink, szívünk előtt folyamatosan azt tartjuk, ahová tartunk, akkor a jelenünk is megszentül általa. Mindazonáltal, csak az testesülhet meg odakint is, ami bennünk már valósul, az testesülhet meg a jövőben is, ami bennünk már a jelen.

 

Gyere velem, oldjuk fel az összes átkot végleg, és ne hagyjunk soha másikat senkire, semmire! Ez csak egy mese, amelyet a „turáni átok” magyarázatául szántak. Van egy másik is, amely ugyanerre született: két fivér legendája, akik kezdetben az egy hatalmas népszövetségen uralkodó atyjuk árnyékában éltek, egyetértésben, testvéri szeretetben. Aztán apjuk elhunytával választani kellett, melyikük örökölje a trónt, és a béke korszakának vége szakadt. A hadvezér fivért választotta volna a serege, és azok rokonai, valamint a félő, vagy területekért sóvárgó néprész. A bölcs, tanító fivért választotta volna mindenki más. A nép nem tudott megegyezni, és a békés fivér hiába akart igazságot, békét, a hadvezér fivér és serege úgy döntöttek, hogy fegyverrel kell eldönteniük a kérdést, és háborút szítottak. Ez a háború nagyon sokáig tartott, a nép háromnegyede odaveszett benne. Látták ezt a fivérek, és meg akarták állítani a háborút, de büszkék voltak, és egyikük sem akart elsőnek békét ajánlani. Ekkor a feleségeik kezdtek hatni rájuk, és közvetítés által kieszközölték, hogy egyiküknek se legyen muszáj a másik előtt békét ajánlani, hanem egyik ünnepen egyszerre, együtt leülnek, kezet fognak, és egy táltos kihirdeti, hogy onnantól béke van, és a fivérek együtt uralkodhatnak. Így is lett, együtt uralkodtak. Az egyik papkirály volt, a másik hadvezér, de kettejük kiválóságát összeadva mindent álló erejűek voltak, és népük ismét boldog időszakot élhetett. Vérszerződéssel pecsételték meg a békét, mondván: ha ezt a szerződésüket megszegik, átok szálljon arra, aki megszegi, és az egész nemzetére ezer éven át. Nos, megszegték. Két lépcsőben történt; ezért nem világos sokak számára, kinek is járt igazából az átok. Az úgy volt, hogy a hadvezér fivér nem nyughatott, és csak magának akarta a hatalmat. Tekintélyén esett csorbának érezte, hogy nem egymaga tündökölhet. Ennek hangot is adott, amitől a serege nagyon büszke lett, a fivére nagyon mérges, aztán megint kirobbant volna a háború. Erre, azt hiszem megint a feleségek ajánlották, hogy ne háborúzzanak, aztán mégsem sikerült megúszni, de annyit elértek, hogy ne a nép ritkuljon tovább, hanem csak a fivérek harcoljanak. Aki győz, azé lesz az egész nép és a trón. Aki veszít, meghal. Eddig követhető, aztán megint jön a morális, etikai, egyéb csavar. A párbajban természetesen, a hadvezér fivér jeleskedett, szinte egyértelmű volt, hogy Ő győz majd a végén. Uralta is a küzdelmet, hosszan is írhatnám, hosszan küzdöttek. Egy ponton a pap fivér nem bírta felülmúlni kihívóját, és elejtette a pajzsát, később a kardja is kiesett a kezéből. Nem végzeteset, de vágást kapott, és elterült. A harcos fivér diadalmasan megállt, teátrálisan rákészült arra, hogy leszúrja testvérét. Neki indult, szúrt, de az eszméletére térő, földön fekvő férfi ijedtében tekeredett egyet, elérte kardját, és bökött. A kihívó elvágódott, és meghalt. Ki gondolná, hogy ezzel nem megoldódott minden, hanem ezeréves átkozódás vette kezdetét! Várható volt, hogy az érdekkörök egymást fogják árulózni, de az is, hogy ez elmúlik hamar. Nem múlt. Az egyik azt mondta, hogy a hadvezér fivér követte el az árulást, amikor nem nyughatott, és a szerződés ellenére is csak magának akarta a trónt. A másik azt állította, hogy át is adhatták volna, békésen is a trónt, nem kellett volna vért ontani, főleg nem az ő delegáltjuk vérét, ezért az az esküszegő, aki végül vért ontott. A népszövetség felbomlott, külön utakon indultak tovább. Iran és Turan küzdelme így vált két markáns irányzattá, és eme irányzatok rivalizálásának alaptételévé. Elnevezték turáni átoknak. Az átkot kiszórták, ezer évig hatott, mert hittek benne a megátkozottak.

 

Az átkokat az érdek szórja, és a szeretet oldja fel. A könyörtelenség szórja, és a megbocsájtás oldja fel. A megjegyzés, számontartás szórja, és a kegyelem, a feledés oldja fel. Az értelmetlenség szórja, és az értelmessé tétel oldja fel. A szertelenség szórja, és a szer, a szerződés oldja fel. Mit szólnál, ha egyik félként felajánlanám neked a szert, a szerződést, hogy egyszer, s mindenkorra feloldjuk együtt az átkokat? Elfogadnád, nekiveselkednénk, kiderítenénk, hol történt az ős-fivérek első ilyen nemű szerződése, és odautaznánk? Megérkeznénk, szert tartanánk, fohászt, feloldó írt és fogadalmat mondanánk, békét áradnánk, fogadnánk és árasztanánk a jelenre és népeire, aztán vérszerződéssel pecsételnénk meg a fogadalmat! Na? Ilyen szerrel átkot oldani. Magában, szeretettel, mindenki egyszerűbben is oldhat átkot.

A sokféle mesét megszámlálhatatlan szemszögből magyarázza a megszámlálhatatlanul sokféle érdek és világnézet. A megfejtést senki sem akarja hallani... a törődés nyitja meg a szíveket.

Ám, ismerlek benneteket: aki titkon szégyenben kell éljen, és gyerekkorában bántották, az nem akar semmilyen érintést.

Mondtam: megszelídítés nincsen; csakis megszelídülés van. Aki pedig Égtől való szeretettel közeledik a megkergült felé, készen kell álljon pár karmolásra. Ez már a tökéletes történet holdudvara: a másokért valósított vállalás. Most meg fogsz bántódni, pedig nem akarlak megbántani, csak, hogy átgondolj valamit, aztán elengedd, és megértsd, miért hívlak téged, hogy eljöjj velem a szent helyre, és megkösd velem a vérszerződést.”

 

Az ifjú még fél órát olvas, és többet is simán tudna, de aludnia kell, hogy másnap bírja, amit muszáj lesz bírnia. Reggel, ezúttal az öreg ébred hamarabb. Mire a fiú a szemeit nyitja, Ő már túl van pár teendőn, és ez az ifjút elgondolkodtatja: milyen furcsa, hogy nyugodtan tudott aludni… nem tartott a vénembertől… hogy az megöli, vagy megszökik… vagy bármi ilyesmi. Nyugton elaludt, és hagyta, hogy akármi legyen. Azok után, amikkel az éjjel a lapokon találkozott, egyfajta, mondjuk úgy, hogy bizalmasabb nyugodtság szállta meg. Újszerű ez számára.

 - Miért fontosak helyek? – kérdezi a kávésbögréből kinézve.

 - Azért, hogy egyszer ne legyenek azok – válaszol a szerző, és folytatja – de ne méltatlan módon érkezzünk el abba az állapotba, amelyben már nem fontosak, hanem szeretetük, tiszteletük által: méltón! Miért fontosak a határok, a nyelvek, a nemzetek? Ugyanígy levezethető. Az üzenet a szívben fogalmazódik meg és ölt testet, nem a szavakban vagy a nyelvben.

 - Hát, akkor felesleges volt Istennek ennyit foglalkoznia a beszéddel, hát még a nyelvvel – csipkelődik a kérdező. 

 - Az eredeti világot szeretetből, ige által teremtették. Ki mondta, hogy az ige az szó? Isten nyelve nem szavak által nyilvánul meg – érkezik a válasz – az ember az, aki próbálja a leírhatatlant megfogalmazni több, de inkább kevesebb sikerrel, mint ahogy most én is. A nyelv csodálatos dolog... de a szavak csak Istenen kívül kellenek. A szó addig kell, amíg nem válunk ismét az abszolút jelentéssé. Ez nem a véleményem, csak elmesélem, hogy van ilyen: gnosztikus irányzatok úgy tartják, hogy ezt a világot nem Isten, hanem más teremtmények készítették, és nem sikerült jól. Istenek akartak lenni, de nem sikerült, mert bármit is „teremtettek” csak működött, de nem élt. Így, Istenből kellett belelopniuk a lelket mindenbe, hogy ne csak működjön, hanem éljen is. Ők tudták magukról, hogy csaltak... és nem lettek Istenné... de azon igyekeznek azóta is, hogy a „teremtményeik” ne tudják meg. Ezek a világurak mindent megtesznek, hogy a lényeikbe lopott, börtönzött Isten-lélek szikra ne ébredjen a valóságára, valóságra, igazságra. Ennek a kápráztatásnak a részei a nyelvek. Az elsődleges, tényleg Istenből közvetlenül termett világok lényeinek nincs szükségük nyelvekre. Amikor azt mondják, hogy az ősnyelv az Isten nyelve... nos, akkor eszerint az irányzat szerint inkább az archónok nyelve... akik Istenek akartak lenni, de nem sikerült nekik. Istennek nincs szüksége nyelvekre. Istenben sincs szükség nyelvekre. Ez tény. Az, hogy mégis vannak nyelvek, az vagy azt jelenti, hogy részei az altatásunknak, vagy azt, hogy az ébredésünknek... ezek irányzatok szerint változók... de az biztos, hogy nem kellenek az ébredetteknek, csak az alvóknak. Az, hogy épp az altatás eszközei, vagy inkább az ébredésé, azt még senki sem tudta eldönteni... de az ébredettségben, Istenben már értelmüket vesztik. Ha az archónok kreálták őket, akkor altatásra vannak, ha Isten, akkor ébresztésre. De az ébredésben már semmi jelentőségük. Érdekes elgondolni, hogy egy értelmi fogyatékos, vagy egy néma hogyan nyeri el a bölcsességet. Lehetne róla könyvet írni. Vagy, hogy az állatok, növények, más lények... hogyan. Az egyszeri ember... hogyan. Könyvet másoknak írunk... Isten másoknak teremt nyelvet... Ő jól van. Olyanoknak, akik árvák, kívüle. Akik visszaeszmélnek az elme tébolyából a lélek valóságára, már csak másokért beszélnek szavakkal. Az tuti, hogy Isten azért foglalkozott ennyit a nyelvvel, mert fontos a visszaébredésben, de az ébredettségben, éberségben már elmarad. Olyan, mint egy orvosi segédeszköz. Tökéleteseknek nem kellett volna sosem, és nem is kellene semmire... de hálásak a tökéletlenek, hogy van, ami által visszatalálhatnak oda, ahol már nincsen rá szükség. Hála. Egyszer azt mondtam valami interjúban, hogy a költészet állapot a küszöb az elme tébolyából a lélek valóságára tejesedésben, eszmélésben... és amikor megtörténik, elmaradhatnak a szavak. Akkor az ember maga lesz a vers, és nem a leírt mondatok... és akkor az ember magává az abszolút jelentéssé minősül... és elmaradhatnak a szavak.

 

[…]

A hallgatóság egy besózott kisgyermek feszültségével rándul, mint aki sejti, hogy bár nem a témához illik, mégis tetszeni fog a felnőtteknek, amit mondani akar. Szinte jelentkezik, mint a tanórán, és előre örül a jósolt reakcióknak.

 - Tisztelettel, de szeretnék felolvasni valamit – int, és szól közbe – amit közvetlenül elalvás előtt találtam. Meg szeretném mutatni, mi miatt döntöttem úgy, hogy át hagyom billenni magamban a kapcsolót… mi volt az, amitől a kényszerű részvételből önkéntes részvétel lett. Ez így a mi közös ünnepünkké válhat. Muszáj tudnod, hogy valóban áldás lehet mindezen, mert örülök neki magam is. Én is szólni akarok, hogy minden lássa itt, ősök, ég, hegyek és fellegek… hogy közös ünnepünk e nap, nem csak az övék!

 - Természetesen örülök, ha így teszel! Olvasd fel, amit fontosnak vélsz – biztatja szóval, mozdulattal is a magát jóra adót. Az ifjú odaszökken az öreg hátizsákjához, kiveszi a tegnapi füzetecskét, visszaszökken, mosolyog, krákog egyet, majd hangosan olvasni kezdi:

 - Idézem: „G. Sz. kérdéseire a válaszok:

Kérdés: Mi a forrása az őskereszténységünknek?

Válasz: A valóság. Az, hogy azt a szkíta vallást, ami az ősiségben a lehető legközelebb akart állni az abszolút valósághoz, igazsághoz, az Élethez, Világossághoz… a bölcsességhez, és a szeretet-léthez, azt épp kereszténységnek nevezzük, az mellékes. Nem attól igazság, hogy kereszténységnek hívjuk. Az igazságtól igazság. Hívhatják bárhogy az Abszolútumot: élni és éltetni fog. Hívhatják bármilyen szépen a romlást: betegíteni, és rombolni fog.

Kérdés: A judeo-keresztény bibliai utalások engem kicsit összezavarnak.

Válasz: Nem csodálom, az egész világot összezavarják. Az Ószövetség befejezett, embernek kiaknázásra átadott teremtést, egymásból élő, alárendelő értékrendet, külső Istent ad a közösbe. Az Újszövetség folyamatos, nem tulajdonba adott, hanem szabad teremtődést, egymásért élő, mellérendelő értékrendet, benső Istent ad a közösbe. Az egyik rabszolgává teszi az embert, a bolygót pedig beteggé, a másik szabaddá teszi az embert, és gyógyítja a világot. Amikor az Ó írja felül az Újat, akkor van az, ami most van. Ha az Új írná fölül az Ót, akkor élnénk emberséges emberek egymás közt, világgyógyító közösségi létet. Nem nép, nem faj, nem vallások egymásnak feszülése ez, hanem két alapvető értékrendé. Az érdek, és hátsószándék fogja népekre, fajokra, nemekre, bőrszínekre, vallásokra, és gerjeszt ellentétet, megosztottságot, háborút. Az igazak gyógyítanak. Az egyik megkülönböztetéssel betegít, a másik különbségtevésben gondoskodik és emel. Az egyik tömegekre hárít felelősséget, a másik személyenként felelősséget vállal.

Ennek az emberiségnek a gyerekkorában még élt az igazság, és a társadalom is aköré szerveződött. Ez az Ószövetség előtti korszak volt. Utána bejött az Ószövetségi említett értékrend, és közben többször történt próbálkozás a visszareformálásra, de ezeket mindig elfojtották, vakvágányra terelték, vagy az élére álltak, és megrontották. Ezt a visszareformáló munkát végzi több ezer éve, aki kinyilatkoztat.

Még valami. Lehet rossz helyre születni, és jóra váltani azt... és lehet jó helyre születni, és rosszra váltani azt. A fent taglaltak nem emberekről szólnak, hanem két fő világrendező elvről. Bármelyikre is neveltek minket gyerekkorunkban, felnőttként átlelkesíthetjük, átszellemíthetjük magunkat, és úgy környezetünket is az Élettel, bölcsességgel, szeretettel, Világossággal. Mindegyik értékrendet felülírhatja az emberséges ember. Jóra válthatja a legrosszabb programokat is. Az emberséges emberek közti barátság, amely Istenben egy családdá tesz bennünket, vallásfüggetlenül... ez a cél. Nem a hibák számontartása a cél, hanem az együtt, baráttá szentülésben a jóval felülírásuk.

Kérdés: A mindenséggel mérd magad eszmeisége valóban etalon.

Válasz: Igen.

Kérdés: Az Ősten vallásunkban is van Krisztus?

Válasz: A krisztusság egy minőség és tudatállapot. Bárki elérheti. Ugyanakkor A KRISZTUS a tökéletes történet egyetlen főszereplője. Erről a történetről most írok könyvet. Buddha mindenkiből lehet, de A BUDDHA egy bizonyos lény volt. Valamint mindig voltak képviselők – igaziak, és félrevezetők. A KRISZTUS egy van, az Eget a Földön árasztók, mint pl. az igazi apostoli királyok, és nem csak, akiket így neveztek, de nem voltak valóban azok… szóval Ők is mintegy átszellemültek a krisztussággal, és hatottak. Christophorus, Krisztofórusz… név akar valami ilyesmire utalni. Aki Krisztus hordozója. Ugye, vannak szeánszok, amikor a médium hagyja, hogy a testébe költözzön a szellem, és rajta keresztül beszéljen. Na, ez nem ilyen, hehe… nehogy azt hidd, hogy ilyen! Hanem a ténylegesen, magából az emberből lesz bölcs, emberséges, szerető, nagybetűvel Ember… és átlelkesül krisztussággal, és megéli… és nem csak hordozza, hanem képviseli és árasztja is. Az a közösség, amelyben ilyen a vezető, a földi mennyre rendezkedik be, és aranykort teremt maga köré.

Kérdés: A Pálos rendiek pogány szkíta értői a pártus hercegnek?

Válasz: Az eredeti Pálosok azok voltak, igen. Ma már saját nyilatkozataik szerint sem azok. Árva Vince volt az utolsó nyíltan olyan, aki úgy hitt, vallott, tudott, működött és működtetett. Nem kizárt, hogy titokban vannak még, de nyíltan nincsenek. A mai rend lengyel központú, római felülírással. Több barátom döntött már úgy, hogy Pálosnak megy, és mindegyik elállt tőle a fentiek miatti csalódottságában. Ha igazi, ősi rend és felfogás szerint lenne itt Pálos rend, több százzal többen lennének benne szerzetesek… amennyiben alkalmasak lennének rá.

A szkíta „körosztányságot”, az égkört átszelő kereszt alapján köröszténséget a rábaközi hagyomány örökítette át a legkisebb veszteséggel. A szkíta világosság-szeretet-élet-bölcsesség vallás oldalága volt még a Máni püspök-apostol - magát mondta annak - által visszareformált irányzat, de az is csak közel állt az eredetihez, és nem volt tökéletes örökítője.

Méhdi igyekszik visszaeszmélni a forrásba.

Kérdés: Vagy Jézus Lucifer fia?

Válasz: Apokrif iratban olvastam, nem tudom melyikben. Amikor az apostolok a Teremtőhöz imádkoztak, Jézus felnevetett, elnézést kért, mire Ők megkérdezték, miért nevetett. Azt mondta:

„- Mit gondoltok, kihez imádkoztatok az előbb?

 - Az Atyához – felelték.

 - Ti a teremtőtökhöz imádkoztatok. Amikor a teremtőtökhöz imádkoztok, nem az én Atyámhoz imádkoztok; mert az én Atyám az egész világ, akihez Ti imádkoztatok, az pedig csak ezt a világot teremtette.”

Na már most, szerintem ebben ott a válasz, hogy kik kinek a gyermekei.

Kérdés: Miért bűntudatra épül? Miért vagyok bűnös már a kezdetektől? Miért mártír és főképp miért a kín szimbolizálja a hitet? Gyanús ez a narratíva. Tudtommal a fény gyermeke vagyok, nem bűnös.

Válasz: A második kérdésre adott válaszban ott van erre is, amit mondhatok.

Kérdés: A szkíta-sumér hitvilág ősi szobrait kincseit nem most bombázta szét Szíriában a világ-elit?

Válasz: A második kérdésre adott válaszban ott van erre is, amit mondhatok.

Kérdés: Nem a judeo-keresztény biblia tanít minket béketűrésre és bűnbocsátásra? Mint valami nyugtató a vágóhídra terelt marhának, nehogy szétrúgja a karámot. Az Ószövetség, a Tóra a szemet szemét fogat fogért elvet okítja... Idegenben békét, otthon haragot.

Válasz: Az asztal felett békét követel, az asztal alatt megoszt, és kifoszt. Szeretnünk ildomos. A második kérdésre adott válaszban ott van erre is, amit mondhatok.

Kérdés: Honnan merítesz?

Válasz: Mindig önvizsgálatot kell tartani, hogy az elme tébolyának képei, hangjai akarnak-e megnyilvánulni, vagy a lélek valósága, az Élet, a Világosság és a szeretet. Ha az első, akkor úgy írom, hogy az csak a véleményem… vagy le sem írom. A Lélekből való ihletettség a kinyilatkoztatás. A többi csak beszélgetés. Van ebből is, abból is… nem gond, csak tudni kell mindkét részről, hogy melyik melyik.

Kérdés: Kik vagyunk mi és kik leszünk?

Válasz: Ideiglenesen az elme tébolyának illúzió-labirintusában eltévedt tudatok. Eredendően a lélek valóságában éber, az Egyből származó, és belé visszateljesedő tudatok.

Kérdés: Mikor kell türelmesen hallgatni a tanító szóra és mikor kell felállni és tanítani?

Mondjuk móresre. Attila megkímélte Rómát... kígyót melengetett a keblén...

Van bizony úgy, hogy az irgalom, a könyörület csak oltalom a gaznak és nem tanul belőle csak visszaél vele. Segítenünk kéne megtérnie a túlvilágra, ezzel nem mi ítélünk felette, hisz nem mi általunk kerül mennyre vagy pokolra. Az önvédelem nem bűn! A jóknak nem lehetőségük, hanem kötelességük felemelni hangjuk a rossz ellen!

Válasz: Isten joga az ítélet. Mi szeretni tanulni, embernek lenni tanulni, hálásnak lenni tanulni, gondoskodni, bölcsülni, gyógyítani jöttünk a világra. Akik erejükben kegyesek, és tevékeny szeretettel működnek, mindig meg tudják oldani a problémákat úgy, hogy ne az alárendelő értékrend húzza le őket, hanem ők minősítsék át azt mellérendelővé. Ne rekedjünk meg a diagnosztizálásban, mert akkor csak megkeseredünk. Amikor kiáll valaki, és azt parancsolja, hogy sárral dobáljátok a mocsarat, és sározzátok be magatokat is, meg mindeneteket… akkor hiba rá hallgatnotok. Amikor észre kezditek venni, hogy mit művel veletek, mindig egymásra fog uszítani benneteket, hogy elterelje magáról a figyelmet, és tovább szívhassa a véreteket. A kényelmetekért cserébe hagyjátok, hogy felzabálja a világot. Arra azonban, aki előtt a szívetek hajol meg, és nem a gerincetek… nyugodtan hallgassatok.

Kérdés: Köszönöm az élményt, maradok tisztelettel, és ha időd engedi, befogadó szellemem nyitott a válaszaidra.

Válasz: Megtiszteltél, viszonoztam. Nem lehet mindenre szavakkal válaszolni… de meg lehet próbálni.

G. Sz. utóirata: Méhdi való igaz, szavakkal nehéz, remélem kérdéseimből kiviláglott számodra az egyén útkeresésének valósága. Egyben visszaigazolván munkásságod értékességét és bátorítván, megerősítvén téged ebben a nyílt, tiszta, alázatos útban, gondolkodásban. Pár mondatban reflektálni valóban részletes válaszaidra, semmilyen plusz értéket, információt közölve hálátlan feladat. De fontosnak éreztem közölni, hogy pontosan ezekre a válaszokra számítottam. Köszönöm ezt az értelmes emberi hangon, értékek mentén mondanivalót fogalmazó szeretet nyelvet, amivé váltál az évek alatt. Remélem követni fognak ezen az úton sokan, mert ez az emberiség egyetlen jövője. Hálás tisztelettel maradok gondolataid, élményeid, érzéseid olvasója!

Külön köszönet a mókuskerékből való kiugrásért, megtisztelő figyelmedért. Hála, és áldás! Jó egészséget kívánok neked, nektek!”

Eddig az idézet. Emiatt változtam önszántamból szerződéskötővé – mondja az ifjú – olyanná, aki most úgy érzi, hogy ez az egész ügy egyáltalán nem hülyeség. Bajban vagyok, mert egyszerre tudom, hogy nem az a Méhdi vagy, öreg, akit meg kéne ölniük a vénjeinknek… és egyszerre tudom, hogy mégiscsak az vagy! A feladatot el kell végeznem… de a szertartást le akarom folytatni. Az egyiket azért, mert Te vagy az, a másikat azért, mert nem Te vagy az, akiért küldtek engem. Nem lettem más, és mégis más lettem. Nem lettél más, én mégis másnak látlak. Akinek látlak, életet érdemel, akinek látnak téged, az halált. Akinek hisznek Téged, azért jöttem el… és aki valóban vagy, azért maradok.

 - „Nem szándékom felcicomázni az igazságot, sem a való csodáit a képzelet tetszetős csodáival helyettesíteni. Egyébként is régen lemondtam arról, hogy ezen a világon szebb és érdekesebb csodát keressek az igazságnál, vagy legalább az ember abbeli törekvésénél, hogy azt megismerje.” Ez egy Maurice Maeterlinck idézet ide minekünk. Mindig is örültem neked, fiam… de igazán csodás, hogy eljött a perc, amikor már lehet is örülnöm. Köszönöm. Igazán köszönöm. S fontosnak tartom tovább is megmaradni ebben a jóban, amit megtaláltál, ezért beszélhetünk még róla, mitől a mozzanat, amikor megemelkedünk, és fennkölt, magasztos magasságból nyilatkozunk meg... ahogyan a levél írója tette, akitől idéztél előbb. A találkozás a Valóval. Mellérendelő – alárendelő szemléletmód, egymásért élő – másokból élő működés, benső istenkép – külső istenkép, befejezett és nekünk adott, kizsákmányolható teremtés – folyamatosan tartó, reánk bízott teremtés, ébredés – szedálás. E két fő irányzat táncának hurrikánjában kerengünk, és fennköltek, magasztosságba emelkedők leszünk, amikor találkozhatunk az aranyközéppel. Hála, rácsodálkozás… és hű, de sok minden. Remény is. Ezt érezte a levélíró is... ezt érezted te is, barátom. Akkor menekülünk meg, ha a vihar szemévé leszünk. Akkor mentjük meg a szigetvilágot, és a partok lakosságát – téged is – ha elmeséljük, milyen a vihar szemének lenni. Másokból, más kárára létezni, vagy másokért élni? Abban a korszakban, amelyben ez komolyan kérdés bír lenni, ki akarhat sokat időzni? És mégis erre lettünk kárhoztatva, és ebben fuldoklás közepette vagyunk kénytelenek azon dolgozni, hogy vírusokból, élősdiekből emberséges, emberi emberekké nevelődjünk. Amikor gyerek voltam, azt gondoltam, hogy minden rossz régen volt, a múlt fekete-fehér, én, Istennek hála már egy olyan korban leszek ember, ami színes, értelmes, emberi, intelligens és szeretetteli. Azt hittem, az összes gondunk pár betegség meggyógyítása, az űr meghódítása, és a feleségem megtalálása lesz, mert minden mást már régen megoldottunk. Egy barátom pl. biztos volt benne, hogy mire felnő, olyan űrsiklót vezethet, amilyenek a filmekben voltak. Ha már kitalálták, biztosan meg is fog valósulni. Nem tudtuk, hogy a fejlődést nem elősegíti, hanem visszatartja majd a porciózás, és díjbeszedés démonja. Nem tudtuk, hogy a szeretet diadalának útját fogja állni a kamat, az adó, az érdek, a félelem, a tompaság és a hazugság.

Folytatás a szám szerint következő bejegyzésben -