A kisebbek is fontosak, és azok is elegendőek, de a legnagyobbnak az anyaságot vélem. Meglelni a bennünk élő eredeti, isteni szikrát, és hűnek maradni hozzá... ez közben is menni fog. Az anyaság nem visszatart a megvilágosodástól, hanem közelebb visz hozzá. Az a fajta anyaság pedig, amely mindannyiunk anyjának gondoskodó anyasága: a legcsodálatosabb megnyilvánulható, és megnyilvánult minőségek vezérbolyában van. Akiknek vagy a „kultúra”, vagy a sors okán nem lehet anyjuk, a Nagyboldogasszonyt még mindig megtalálhatják. Szavak nélkül nem juthattok el a szavak elhagyására alkalmasságig. Anya nélkül nem juthattok el a nemek elmaradására alkalmasságig. Csak a teljes Szentháromság a Szentlélekben egyesítve értetheti meg veletek, hogy miben áll az Egy, Üresség. Az Üresség Anya nélkül semmi csak, az Anyával a mindenség. Ó, és a gyermekség, a gyermeki színről színre csodalátás! Bár a sajátotok lenne! Ez nem hozott tudás, mert nem tudás... hanem az egy olyan állapot, amikor még a lelkünkkel könnyen tartjuk a kapcsolatot... Ezt az állapotot neveli ki az oktatási rendszer... meg a tévé... meg a szülők, ha tompák. Ezt takarja el a sok rárakódó baromság. A gyermeknek a lélek világa is természetes, de, ha hét évig azt látja, hogy a világ mégsem olyan, akkor elhiszi és elfárad és átáll. Az iskola is azon van, hogy felkészítsen a hazugságvilágban való evickélésre, szlalomozásra. Ha a lelket is sikerül eltakarnia, akkor az érvényesülésre is. Ezt csakis érző, bölcs, szeretet-szülők, nagyszülők tudják kompenzálni, ha erőben hatnak. Az anyák anélkül teljesítik be a tökéletes történetet a Földön, hogy ismernék azt. Minden generáció egy új gyermek, a gyermek nem szabályokból tanul, hanem példából vagy megtörtént bajokból. Ha nincs példa, baj lesz, és akkor csak abból tanul. Aztán jön pár nemzedék, amelyik hisz neki, de eljön megint az, amelyik már nem... és kezdődik elölről. A „lelki terror, de nem verés” páros károsabb, mint a „pofon, de semmi lelkizés” páros. A legkárosabb a „verés - lelki terror” páros. A legártatlanabb a semmi, de abból nem is lesz semmi. A leghasznosabb a törődés, foglalkozás és a példa. A gyerek is, a nép is példából, és törődésből ért, tanul és épül. Az észérvek és az idomítás állatoknak – sem – való, pusztán a szív ébresztése pedig gyámoltalanná tesz. Ahhoz, hogy a gyermek erejében lehessen kegyes és gondoskodó, ne pedig gyengeségében, ahhoz jó példát kell látnia, és ahhoz törődni kell vele. Ahol ez kimarad, még segíthet a többi ember, de ahol ez egész nép viszonylatában marad ki, ott csak a többi nemzet segíthet. Ott csak a Nagyboldogasszony segíthet.
- Értem – mondja kurtán az ifjú; érezni lehet,
hogy már más piszkálja a csőrét – sokszor említed a történelem meghamisítását.
Tegyük fel, hogy lehetőséged nyílna egy új, békés, ideális korszak
megteremtésére, de az lenne az alapfeltétele, hogy teljességgel le kellene
tagadnod az egész történelmet! Nem akarnál a sajátjaid javára történelmet írni,
még ha nem is lenne igazi, de békét alapozna? Nem érné meg a lépést az igazi
történelemmel szemben?
- Nem – szögezi le határozottan a mester –
mert bármilyen rózsaszín mázas kor épüljön is hazugságra, az a hazugság
belülről rothasztaná szét, és nem maradna örökké rejtve. Mennyi munka, és
mennyi keserűség lenne mindhiába! Mennyi kín és áldozat lenne a
lelepleződéstől, kiderüléstől védeni! Mennyi bűn és halál lenne igazolni a
hazugságokat! Sci-fit lehetne írni megint. Minden rendben lenne, minden ideális
és szuper lenne… gyerekek játszadoznának egy csodás világban. Aztán a gyerekek
beleesnének egy gödörbe, és lámpákkal körülnéznének a romok között, amiket
találnának, és meglátnák a szemét közt az újságokat. Az újságok lapjain ott
lenne a bizonyíték, hogy volt már előttük emberiség, és mégsem ők az elsők. Ott
lenne, hogy bűnben, szenvedésben csúnya vége lett annak az emberiségnek.
Kiderítenék, hogy a történelmük hamis, a felmenőik kiirtottak egy egész
emberiséget, az egész világuk gyilkosságra, bűnre épül és hamis. Innen
szerinted merre szaladna a cselekmény szála? És bizony nem is kicsi mértékben
igaz ránk is ez a történet. Mit gondolsz, miért hamisít mindenki? A saját
bűneit akarja kitörölni, és a mások erényeit akarja elleplezni. Ezt szenvedjük
mi is történelem címszó alatt. Ez, kérlek szépen, a holtak történelme. Ha
hatalmamban állna, felfedném a valóságot, az igazságra építenék társadalmat. Az
igazságra, annak beismerésére, annak megbocsájtására, annak jóval, szeretettel,
gondoskodással, bölcsességgel felülírására. A népek barátságára. Ami valódi
alapra épül, annak nem kell igazolás, és annak nem kell félni a belülről
megrohadásától sem.
- Ha mindezeket tudod… hogyhogy nem
alapítottál pártot – érdeklődik a fiú – bár, már mondtál ezekről sok mindent,
és nagyjából értem is, hogy Istennek mindegy, neked meg Isten felé van
elszámolásod… de az emberek miből értenek, ha az Ég jeleiből semmit sem? Csak
abból értenek, amit fölfognak, amiben utaznak, amiben gondolkodnak.
- Hiba lenne még egy új a százházhoz, még egy
új a száz párthoz – felelte szomorú mellékzöngével az öreg. – Nem pártoskodni,
hanem összefogni kell. Nem a politika vagy a vallás berkein belül oldható meg a
világ problémája, hanem az emberen belül. Hogyhogy nem alapítottam vallást? Nem
új vallást kell alapítani, hanem az összeset többre adva visszatérni a vallás
abszolútumába. Hogyhogy nem lettem stadionokat megtöltő prédikátor? Nem a
tömegekhez intézek szavakat, hanem egyetlen személyhez: az emberhez. Hogyhogy
nem robbantottam ki forradalmat? Csak egyetlen fajta győztes forradalom
lehetséges: a szellem, a lélek forradalma. Semmilyen fegyveres forradalom sem
lehet győztes. Én az egész emberi nem szellemi-, lelki szabadságharcának vagyok
költő-prófétálója. Hogyhogy nem jelentkeztem királynak? Aki alkalmas, nem magát
hívja el királynak, hanem az Ég és a nemzet hívja el. Aki csak magáról mondja,
hogy király, nem alkalmas. A nemzetnek, az Égnek kell tudnia, felismernie,
elhívnia, megválasztania, és hinnie vele. Tennie vele. Vétek, ha az alkalmatlan
jelöli magát, de bűn, ha az alkalmas nem vállalja. Ez valóban egy emberi lény
egyik legnagyobb dilemmája. Azonban nem elég, ha tudja magáról, nem elég, ha
alkalmas; mert amíg a tömeg nem nemesül néppé, a nép nemzetté, a nemzet
egyakaratú, bölcs, erényes, világgyógyító családdá, addig Ő hiába van jelen.
Rejtezik. Csak együttműködve tehetnek csodát. Szakrális királyság...
szabadságharc. A Gólem először az istenkirályt tünteti el, utána a nemességet,
utána a polgárságot is. Nem gyanús, hogy az egyháznak hívott szektákat továbbra
sem? De gyanús: hogyha az az egyház valódi volna, már az is eltüntetésre került
volna. Az istenkirályokkal már eltüntette közülünk az Istent is. Amit azóta
Istennek hirdet, csak egy árnyék, egy Gólem, aminek félelem, vágy, érdek,
kamat, adó és pénz fogaskerekei, és monitor szemei vannak. A forradalmak száz
százaléka művileg, a Gólem által előidézett, és már a kirobbanás előtt
elbukott. Sosem lesz másképp. A forradalmak zsákutcák, amelybe a Gólem hajt be,
és egymással kaszaboltatja le azokat, akiket abba behajtott. Kerüljétek a
forradalmakat! Létezik azonban, amit nem tudtok kerülni, hiszen az egész
történelmetek végig az volt, és amíg nem viszitek győzelemre, az is marad: ez a
teljes emberi nem szabadságharca. Mindenki szabadságharcban esik el, csak alig
páran tudják, hogy abban fognak. Mi alól szabadulna fel a teljes emberi nem, ha
e szabadságharcban győzedelmeskedne? A szegénység, a betegség, a félelem, a
háború, a tudatlanság, a tompaság, a szeretetlenség alól mindenképpen.
Megmenekülne a bolygó, meggyógyulna a világ. Minden ember elérhetné egyetlen lét
alatt a bölcsességet, és az elme tébolyából a lélek valóságára eszmélés
állapotát szeretetben, boldogságban. Itt, a Földön is. Az alárendelő értékrend
helyett mellérendelőben élne. Kamat helyett gondoskodna. Üzlet helyett
gyógyítana, gondozna, emelne, és ezáltal emelkedne. Nem az Isten nélküli
vallások igája alatt görnyedne, hanem a vallások nélküli, de Istennel, Istenben
élő társadalomban élve élne. Identitás-válság van? Válságban a vallás?
Hazugság. A vallás maga a válság. Amíg a vallás nem vállalás, és nem a valóság
abszolútumának és az igazság abszolútumának, a szeretetnek a vállalása, addig ő
maga a válság. Gazdasági- és diplomáciai válság van? A politika a megoldás?
Hazugság! A politika maga a gazdasági- és diplomáciai válság! […] Gólem: „csak
az a lényeg, hogy találkozz a tudatalatti lényegeddel”. Méhdi: a kegyelem
elfogadása… a feladat teljesítése… a tökéletes történet megértése, elfogadása,
megvalósítása… Egybe ébredés. Megváltás nélkül tök mindegy, hogy miről tudsz,
miről nem. Gólem: „mert az orvoslás energetika.” Méhdi: az energetika
transzverzális. Az egészségügy longitudinális. A gyógyulás spin-skalár. Gólem:
„ha nem hiszel benne, nincs betegség, a méreg nem mérgező.” Méhdi: jó étvágyat
a kócsoknak… de az emberek meg ne kóstolják! Gólem: „félretettem az egómat, és
helyébe jött az irgalom.” Méhdi: érdekes, hogy mennyire vissza kellene adni a
szavaknak a valódi jelentéseiket. Az irgalom manapság a megeső szív
szinonimája, pedig az irgalom előfeltétele a hatalom-önkép. A megeső szívé
pedig a bölcsesség. Az irgalom egóból jön, a megeső szív bölcsességből fakad, a
hála pedig az egész folyamat csúcsa. Az irgalom csak magától az Istentől
normális; az embertől csak a megeső szív, szeretet és hála. Ha félretetted
volna az egódat, akkor ez jött volna a helyébe, és nem irgalom. A gólem-kócsok
az egoista-ateizmus papjai, a teokratikus fasizmus papjai. Saját bajaikat
akarják másokban megszerelni, és megélni belőle. Olyan, mint a kommunizmus:
vallás Isten nélkül. Pedig nem Isten nélküli vallásokra van szükség, hanem
vallások nélküli Isten-látásra és Isten-megélésre. A politikai gólemvallás csak
teokratikus fasizmus. A politikamentes és vallásmentes Istenben éledés pedig, a
világ megmentője, meggyógyítója és az ember szabadságharcának győzelme lesz. A
nem vallásos diktatúrák, bármi rendszerek is csak a gólemvallás álcázott
módszerei. A vallásos diktatúra, a kamat-uralom, az alárendelő értékrend, a
térítő- és csaló-, tolvaj-, gyilkos vallás-’kráciák és ’izmusok mind és mind
csak teokratikus fasizmus. Egyedül a szakrális királyság, a valódi, és nem csak
annak besorolt, de igazi szakrális királyság az Isten Országa már itt a Földön
is.
- Ez nagyon durva fejtegetés, grandmaster
Mehdi – jelzi kötelességéből fakadó gúnnyal, ugyanakkor az öreggel kapcsolatos
javuló megítélése felől a tudatalattijából magát elszólva a fiú. - Mondtuk, a
demokrácia, az egyenlőség rendszere csak szentek közt valósulhatna meg, de
szentek már nem demokráciában élnének, hanem igazságosságban és
valóságosságban. Van-e jó rendszer? – kérdezi, figyelve, hogy romlik-e a
helyzet Méhdi megnyilatkozásainak botránkoztató jellege terén, vagy javul.
Jobban szeretné továbbra is utálni őt, ahogyan azelőtt, mielőtt tisztelni
kezdte. Jobban szeretné, ha lenne csak egyetlen megnyilatkozás is, amire
ráfoghatná, hogy na, végre kibújt a szög a zsákból, és emiatt joggal zökkenhet
vissza az eredeti tervhez.
- Nincsen. Olyan rendszer viszont van, ami a
legnagyobb jó megvalósulását egyszerű emberek köreiben is a leginkább
lehetségessé teszi – reagál szenvedéllyel az öreg, mert mindig nagy fényesség
támad a szemeiben, amikor a fogalmat kimondhatja – a szakrális királyság. Nem a
sima mezei királyság, meg nem a demokratikus királyság, ami mekkora téboly-,
félelem-, vágy-, és tompaság alapú ötölmény… hanem csakis a szakrális!
Felkiáltójel. Ez sem önmagában jó rendszer, de a legjobban segíti a jóság
érvényesülését. Önmagában rendszerektől nem fog jól működni a világ. Jó
emberektől fog. Ha bölcs, szerető, gondoskodó, emelkedett, erényes nemzet
tevékeny szeretettel működik, akkor szinte akármelyik rendszer működhet. Ha
tompa, vágy- és félelem- meg tompaság irányította érdek-tömeg működik, akkor a
legjobb rendszer sem fog működni. A sima királyság diktatúrává fajulhat. A sima
királyság csak fegyver a nép ellen, a visszaélők kezében. A szakrális királyság
azonban isteni princípiumokra épül, és sok olyan biztosítékot foglal magában,
amely nem teszi lehetővé a visszaéléseket. Vegyük a halálbüntetést! Semmiképp
sem normális dolog, de érzékeltetésre jó lesz. Ha szentek, bölcsek szeretet-társadalmában
egyáltalán lehetne halálbüntetés, sosem élnének vele vissza. Ha érdekemberek
félelem- és vágy- és tompaság-társadalmában lenne halálbüntetés, visszaélnének
vele. Önmagában a halálbüntetés megléte nem határoz sokat. Jók nem alkalmazzák,
tompák pedig visszaélnek vele. A magfúziót energiatermelésre is, meg bombának
is lehet használni. Egy karddal életet lehet menteni, egy szentkönyvvel
háborúkat lehet indítani. Egy rossz rendszert is jóra válthat egy jóságos
társadalom; és egy jó rendszerrel is katasztrófát okozhat egy tompa társadalom.
Méhdi nem azt fürkészi, hogy rosszak vagy jók-e a rendszerek, és hogy van-e
olyan rendszer, amiben lusta, tompa érdekemberek is csodákat élhetnek át.
Tudja, hogy nincsenek jó rendszerek. Azt kutatja, hogy a sok rossz közül melyik
az a rendszer, amelyik a legnagyobb esélyt, lehetőséget adja, engedi a jóság,
szeretet, bölcsesség érvényesülésére. Melyik az, amivel a legkevésbé élhet
vissza a tompa érdek, és amiben a legtöbbre juthat a jóság. Az egyenlőség
rendje ugyan nem enged egy bizonyos szintnél lejjebb süllyedni, de emelkedni
sem hagy egy bizonyos szintnél tovább. Az egyenlőség külön valóság, az
egyenlőségjel elválaszt. Az egyenlőség nem igazság és nem igazságosság. Az
egyenlőség külsőség. A keret akarja meghatározni, milyen legyen a festmény, a
festmény határozza meg, milyen legyen a festék, a festő. A fizetség határozza
meg, milyen legyen a festő. Az érdek határozza meg, hogy csakis cinkos lehet a
festő. A világrombolásban, betegítésben, csalásban, lopásban, gyilkolásban,
hazugságban cinkos lehet csak a festő. „Aki nincs velünk, ellenünk van. Aki
nincs ellenünk, velünk van. Aki nincs velünk, az nincs is.” Ezek az egyenlőség
hozzáállásai. Egyenruha, egyenvilág, egyenkipusztítás, egyenkipusztulás.
Létezik egy elképzelés a nagy világkormányról. Ugyanez a baj vele. Ami nem
benső szentségből, erényből, bölcsességből, és nem Életből, Világosságból,
Egyből teremtődik meg a kereteiben, hanem kívülről, tompaságból, kényszerből
formálódik befelé, az romlott, és rothaszt. Csak az él, éltet, élő és Élet, ami
a legtöbből, a legbenső-legfelsőből testesül. Ami kintről indul, az csak
gondatlanságból elkövetett körülmény variálgatás, amely mindig megbukik,
szétfoszlik, összeomlik, és amíg erőszakkal, fortéllyal fenntartja önmagát, addig
is feléli és kínozza a világot. Méhdi semmit sem akar ezekkel. Te jöttél,
miattad, neked mondom. Mindent megvizsgálni, de semmit sem hinni el. Tudni a
legrosszabbat, de a legjobbat akarni. Az ember kreálta rendszerek felélik a
bolygót, felzabálják a rajta lévő élőlényeket. Csakis égi, legfelső-legbenső
„rendszer” – ami már nem is rendszer – tarthatja jól, éltetheti, tarthatja
egészségben, művelheti a földi életet, és emelheti a társadalmat. Az egyik
titkol, rejt, hazudik, kihasznál, felhasznál, felél, és semmi terem a nyomában.
A másik feltár, bölcsességre segít, gondoskodik, gyógyít, és a mindenségbe
teljesít. Ez nem két jó irányzat; hanem az egyik rossz és halálos, a másik jó
és élő. Fel lehet-e használni a királyságot arra, hogy diktatúrát működtessenek
és az égisze alatt visszaéljenek? A legjobban a királyságot lehet. A sima,
mezei királyságot. Ám, ha a krisztusi szakrális királyság kerül megvalósításra,
akkor az nem lesz más, mint a tökéletes történet bennünk, közöttünk is
megvalósítását legjobban segítő „üzem”. Sima királyságot semmiképp se hozzatok
létre! Szakrális királyságot mindenképp létre kellene hoznotok. Létre? Vissza.
Volt már. Visszatekintve megállapítható, hogy amikor csak szakrálisnak hívták,
de simává alacsonyították, akkor az sem működött; csupán, amikor valóban meg is
valósult, és nem csak a neve volt szakrális. Akkor a tökéletes történetet
mindenki megismerte, megélhette, és az meg is valósulhatott az emberben, az
emberek között. Feltétele-e a szakrális királyság a tökéletes történet egy-egy
emberben megvalósulásának? Nem az. Feltétele-e a szakrális királyság a
tökéletes történet teljes társadalomban való megvalósulásának? Igen, az.
Egy-egy ember, még a legrosszabb világban is megértheti, megélheti,
megvalósíthatja, és felmutathatja, örökítheti, hagyományozhatja a történetet.
Ezért vagyok én az egy-egy ember Méhdije. De, egy ilyen rendszerben, ha már
szélesebb körben kezdene megvalósulni a történet, akkor jönne a rendőrség és a
katonaság. Jön is. Szerelmetes felem, polgárháború lesz. Én már harminchárom
éve éneklem, verselem, írom könyvbe, és beszélem az ismeretet, amely a tudásba
teljesedhet, a tudást, amely bölcsességgé valósulhat bárkiben. Mégsem volt elég
arra ez a harminchárom év, hogy figyeljenek rám, meghalljanak, megértsenek, és
elejét vegyék a visszaéléseknek, és megakadályozzák a visszaélések miatti
katasztrófát. Lusták, cinkosok, tompák akartak maradni, ezért most polgárháború
lesz. Két fegyvert adhatok, az egyiket az eszedbe, a másikat a szívedbe.
A rosszak hibája az
arrogancia, önhittség. A jók hibája a jóhiszeműség. A jó ügyek mindig áruláson
buknak el. „Művészet az, hogy a kezedre játszom a figurákat, és elhitetem
veled, hogy te ütötted le őket, mert te vagy a ravaszabb, és én a hülye. Minél
inkább a helyzet urának hiszed magad, valójában annál kevésbé vagy az.” A
Revolver c. filmből idézet. „Szeretnék óvatosan és polkorrekten fogalmazni. A
magyar demokráciafejlődés a kezdetektől torz, ezért nem is tud megfelelő
válaszokat adni a kérdésekre. A demokráciafejlődés olyasmi, mint a
személyiségfejlődés: lehetnek akármilyen jók a célok, ha rosszul csinálják,
torzuláshoz vezet. Lásd még: szíjjal nem lehet „embert nevelni” a gyerekből
satöbbi. Nem csak maga a demokrácia lesz torz, nem csak az apparátus
demokrácia-felfogása lesz torz, hanem az egyes ember demokrácia-felfogása is,
ezért nem tudja megítélni, hogy ami történik vele, az egészséges-e vagy sem.”
Ezt meg Schell Gergely – pszichológus mondta. Ideje végrendelkezni… nos… ezt az
eszednek adom. A szívednek a tökéletes történetet adom. Annak részeként írtam
minden könyvemet, dalomat, versemet. Az egész munkásságom a szívedre hagyom.
Éld túl sokadmagaddal a polgárháborút, és váltsd át szabadságharccá… katona
sose légy, de legyél harcos az egész emberiség szellemi-lelki szabadságharcában!
Ne feledd, ami ellen kikelsz, az ejt majd rabul! Ha az ellened támadtak
hibáinak feltárásával, azok számontartásával törődnél, elvesznél azokban Te is,
és elsikkadna az ügy, a feladatod, hogy bölccsé teljesedj, és gondoskodj isteni
szeretetben. Ha a világban akarnál rendet, sosem érnél a végére, és benned is
felégne minden a végén. Magadban tégy rendet, és akkor nem Te leszel a világ
viharának oka, csak ott leszel a vihar szemében, amíg minden kitisztul. A saját
erényeid pallérozásával törődj, és az elme tébolyából helyeződj a lélek
valóságába! Örökíts, hagyományozz, menekíts, és gondoskodással gyógyítsd a
világot! Gyógyult, gyógyír-önmagadat add hozzá, és akkor gyógyítasz rajta a
legnagyobbat! A Buddha a jógát otthagyta. Életviteli, élettani szempontból
kiváló rendszer, és sok mindenben segít, de amit Ő keresett, nem lelte benne.
Meg tudsz valamit csinálni? Képességekre teszel szert? Sokáig létezel ebben a
testben? Minek, ha ezalatt nem élsz? Nos, a lényeg nem az, hogy tompán képes
légy dolgokra, hanem hogy a dolgok tompából éberré emeljenek. Éberségedben
pedig, nem az a lényeg, hogy legyél, hanem hogy tompákat segíts éberségre
jutni. A jóga frankó dolog… ajánlom, amúgy. Útként minden jó, ami nem árt,
hanem gyógyít. Célként már mást azonosítanék. A jóga sem magát. Kintsugi. Az
Egy a többre adás szent műveletét gyakorolja. Ha mi is a többre adás szent
művészetét gyakorlásnak szenteljük magunkat, akkor az Egy dolgaiban járunk el.
Többre adni magunkat, majd segíteni másokat is abban, hogy magukat többre adhassák.
„Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten
ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.” Ef, 2. Kegyelemből van
üdvösségetek, és kegyelemmel, kegyelmet örökítetek, ha üdvösségetek van. Arról
ismerszik meg, ha valóban felemelkedtek, hogy megesik a szívetek, és
gondoskodni kezdtek. Az üdvösség nem jutalom, nem díj, hanem ingyen kegyelem,
ajándék, amelyért nem háborúzni kell, nem versenyezni kell, nem érdemekért
kapjuk... hanem a legtöbb, amit tehetünk érte, hogy felfogjuk, miben áll, és
hálával elfogadjuk. Az ember, saját bölcsességéből pusztán addig juthat, hogy
ezt megérti és megvalósítja. Nem kiválóság, nem különlegesség... tehát senkinek
nincs joga többnek éreznie magát akkor, ha magát már „jó helyen” tudja...
azokkal szemben, akiket „nem jó helyen” tud. Ha rátarti lesajnálók maradtok,
nem tanultatok semmit... vallásfüggetlenül is így van.
„Kezdd azzal, ami
szükséges, folytasd azzal, ami lehetséges, és a végén megteszed a lehetetlent!”
– mondta Assisi Szent Ferenc.
E sok beszéd után
mindketten elhallgatnak. „Aga Khan” érzi, hogy törékeny, érzékeny hangulat lett
úrrá a mesélőn, ő pedig támogatni akarja ennek zavartalanságát. Elérnek a
gleccserig. Gyönyörű, fenséges, pattogó, recsegő, csörgedező hangú környéken
állnak. Tulajdonképpen két jégfolyam lábánál vannak, az egyik a fő ár
északkeletről, a másik, kisebb pedig északnyugatról torkollik belé éppen ott,
ahonnan most már csak valamerre fölfelé fognak tudni tovább gyalogolni. Vagy a
jégbordákon fel, vagy valamelyik hegyoldalon fel. A völgy is ipszilon alakban
ketté nyílik, falai meredekek és magasak. Egyetlen olyan magaslat marad, amely
teljesen független, alacsonyabb. Pár éve még jég alatt lehetett, most szabadon
álldogál, és hagyja, hogy két oldalról erek nyaldossák körül. Most már akár
várat is lehetne építeni rá; jó őrzője lehetne a völgynek, ha bármerről is
fenyegetné bármilyen ellenség. Szűkszavúan megegyeznek, hogy mindkettejüknek
épp elég volt idáig úgy jönni, hogy semmit sem tudtak a célról, hát ez itt pont
jókor jön, és alkalmasnak is látszik célnak. Elindulnak felfelé, és felettébb
hallgatagon másszák meg a „várhegyet”. Majd’ egy órán át kaptatnak,
keresgélnek, mire a fehér szakállú először érdemben megszólal.
- Az átok ezer évig hatott, mert hittek benne
az emberek – mondja ünnepélyesen, kissé tétován, mint akinek sírásra jár már a
kedve – az ezer év elmúlt, mégis tovább hat, mert még mindig hisznek benne.
Szóval, egyrészt szólok, hogy sosem kellett volna hinni benne, és akkor nem
hatott volna eddig sem. Másrészt a népek kedvéért, a feloldás érdekében
szertartást hajtunk végre, amellyel mind a szellemvilágban, mind az emberi
világban feloldjuk az okot, okozatot, hatást. Feloldjuk vele a hitet, a csomót
a kollektív tudat éteri testén. Engesztelést hajtunk végre. Hálát adunk, és
áldozunk. Pecsétet olvasztunk bölcsességgel és szeretettel, és új pecsétet
nyomunk bölcsességből és szeretetből. Megbocsájtunk magunknak és egymásnak.
Imát mondunk egymásért. Vérszerződést kötünk. Jókívánságainkkal,
barátságkötéssel indulunk haza. Ez a terv, ezeket szükséges mindenképpen véghez
vinnünk. Ezek mellett, most feloldalak velem kapcsolatos vétkeid alól, utólag
is, előre is. Betarthatod megbízóid felé tett ígéretedet rajtam; azt még
azelőtt tetted, hogy a szertartást elvégeznénk. A szert a népeink
képviseletében üljük. Utána rendelkezhetsz velem. Magamat is engesztelésül
adom, ha nem elégszik meg a szertartásunkkal a szellemvilág.
Így összegez az
öreg, amikor éppen egy szerinte megfelelő, bár sziklás, ám de viszonylag sík
magaslatra érnek. Körülnéz, bólogat, mosolyog, letöröl egy könnyet jobb szeme
alól, és hátráló, féloldalas tyúklépésben, a jobb lába cipőjének orrával kört
kezd vésni a talajba. A környező táj szépségét méltatja miközben rajzol.
Eltelik a látvánnyal, és ennek hangot is ad. A fiú bólintással és furcsa
érzelmekkel küzdve, rövid intéssel mutatja, hogy köszöni a megbocsájtó
gesztust. Készen áll a kör, kérésére köveket cipelnek bele ülőalkalmatosságnak,
miközben az elvégzendő szertartás teljes körű átbeszélésébe fognak.
- Ez már régóta piszkál… Azt mondod, kell
valaki, aki az egészet levezeti. Ki az? Nem sűrűn jár erre senki, hogy
leakasszunk egyet – kérdezi joggal és helyesen az ifjú, s a rendező már
válaszol is:
- Csak nem vagyunk összekapcsolódva? Micsoda
ráérzés! Mire elhelyezkedünk, testben, lélekben, itt lesz, akinek itt kell
lennie.
Nem érti az ifjú, de
ráhagyja a dolgot a vén hóbortosra. Esznek, isznak, magukat minden téren
rendezik, és amikor a kövekre tett málháikról felállnak és messzebbre
tekinthetnek, egy vöröses ruhás alak jelenik meg a szemeik előtt, a kaptató
alján. Mire felér hozzájuk, a „herceg” végig csak kérdez; tudni akarja, hogy mi
ez az egész. Méhdi előre szólt valakinek, vagy varázslat mindez? Hogy a fenébe,
hogy órák óta térerő nélküli helyeken pont oda talál valaki, ahová kell? Sőt,
napok alatt alig volt bárhol is térerő… ráadásul nem is tudták, hogy hová
fognak menni. A célt csak az elmúlt órában fedezték fel. Előbb nézte ki az öreg
a magaslatot, és utána tudta meg az a valaki, aki jön, vagy vetítés volt az
egész ide botorkálás, és eleve mindenki tudta hová tartanak, csak pont ő nem? A
városban volt csak térerő, és amikor vissza fognak menni, a sofőrt is csak a
városból lesznek képesek majd hívni. Már ott jelezhetett valakinek a vén
csomóshaj? De akkor miért nem velük jött az a valaki? Mi ez, és hogyan, és ki
ez? Válaszokat nem kap, csak mosolyokat, mintha Méhdi azt sugallaná ezzel, hogy
majd meglátja, minek rontanák el szavakkal a hatást. Amikor az egész testet
fedő, mélyvörös, csuklyás ruhában sétáló alak eléri őket, az aggastyán úgy
öleli át, mintha nagyon közeli ismerőse lenne. Amikor már percekig nem engedik
egymást, az útitársnak még egy dologgal több lett, amin elcsodálkozhat.
Irritálja, hogy újabb zavarba ejtő mozzanat tanúja, és magyarázatokra vágyik. A
világvégén, most már ketten is lettek ellene… bármikor rossz véget érhet az
egyre szürreálisabb játék. Összerezzen, és fél szemmel az öregnek az ülős
kövekhez letett botját lesi, hogy bármikor odaugorhasson érte, ha kiderülne,
hogy a szituáció egy pillanattól káoszba fullad.
- Magyarázatot várok – mondja ki végül –
és ne gyere azzal, hogy csak úgy fogadjam el, hogy egy idegen minden segítség
nélkül idetalált!
- Nem idegen, és előbb indult útnak, mint
ahogy te otthon meglátogattál. Csak más dolga is akadt idefelé jövet –
magyarázza az öreg, az egyik kezével nyugtatólag intve, majd maga elé karolja
az érkezőt, hogy méltón bemutathassa – Ő itt a feleségem.
Az asszony leveszi
csuklyáját, kedvesen kezét nyújtja, biccent, bemutatkozik:
- Méhdi vagyok, üdvözöllek!
- Méhdi vagy – kérdez vissza lemerevedve a
fiatalúr.
- Méhdi vagyok. Hoztam neked valamit. Azért
én, és így, mert kiszámíthatatlan volt, hogyan reagálsz egyáltalán, no meg
főleg idefelé. Amikor áthaladtatok egy-egy előre megbeszélt ellenőrzési ponton,
a megbízottak mindig leadták nekem az infót, hogy megjöttetek. Siettem, amint
tudtam. Vaszilij, a városi vendéglátók… a gyerekek, akik látták merre
indultatok… a nyomaitok végig… könnyen elvezettek a gleccserekig. Lent pedig
csak meg kellett állnom, és felnéznem oda, ahová én is felmentem volna a
helyetekben. Aztán már integettetek is. Minden rendben van. Mi mindenütt
megtaláljuk egymást. Életeken át mindig, és bárhol is. Íme, ez egy levél. Még
azelőtt írtuk neked, mielőtt eljöttem. Rakd el, később jól jöhet! Találhatsz
benne némi magyarázatot.
Így szól feleség
Méhdi, és átnyújtja a „hercegnek” a vékonyka borítékot. Az ifjú átveszi,
nézegeti, aztán az öregre sandít, hogy most nyissa-e ki, vagy később.
- Később nyisd ki, kedves gyermek! Előbb
megüljük a szert, aztán elmegyek veled a megbízóidhoz, és amikor minden
klappol, Isztambulban elolvashatod – határoz fehér szakáll, mire a fiatalember
homlokráncolva, hitetlenkedve belső zsebébe süllyeszti az írást.
- Hihetetlen társaság, bassza meg – kel ki
magából, de behúzott nyakkal elnézést int, amikor a többiek körbe mutatnak,
jelezvén, hogy azon a helyen azért, a szertartásig legalábbis, ilyet mégsem
kellene mondani. „Aga Khan” varázslatra gyanakodik. Nem nagyon tudja összerakni
a fejében, hogyan találta meg őket a nő. Vagy varázslat, vagy átverés, egyiknek
sem örül. Létezik, hogy a házaspár úgy össze lenne hangolódva, hogy megérzi az
egyik, hol van a másik? Ezek tényleg jedik? Össze kellett szednie a
gondolatait, hogy ne érezze magát kiszolgáltatottnak, de minél többet akart a
történtekből racionálisan megmagyarázni, annál többről derült ki számára, hogy
nem lehet. Tehát Méhdi egy klasszikus értelemben vett levelet is írt. Már
napokkal az ifjú merénylő látogatása előtt elkezdte. Az igazi levél ez… persze
kiegészítve fekete füzetkékbe rótt intelmekkel, de ez a valódi levél. Írásakor
még ő látta csak át, milyen összetett mátrixú cselekedet, folyamat ez. Olvasása
után már ő, a címzett is át fogja látni. Mint amikor egy kamera vesz egy tévét,
ami azt mutatja, amit vesz… és végtelen tévé jelenik meg a végtelen tévében. Ő
már az első, és mindegyik, és az utolsó betű leírásakor is látta, hogy mi
történik majd a valóságban. Leírni egy levélben, ami történni fog, majd odaadni
valakinek, amikor már minden megtörtént. És nem jóslat mindez? Akkor mi? Itt
is, megint ugyanaz a kérdés. Azért történt minden, ami velük idáig történt,
mert a mester leírta, vagy azért írta le, mert mindenképp meg fog történni, és
látta, hogy meg fog… sokadlagos jelentőségű kérdés, magyarázhatatlan, tetten
érhetetlen tünemény. Aki mindent és mindenkit megért, aki tudja, látja a
világok minden aspektusát, s mindeközben az abszolútumukat éli is: csupán az
képes ilyesmire. Az érthetetlenségek és a bölcsességek ellepik a helyszínt.
Úszkálnak bennük a jelenlévő emberek és szellemek. A rejtélyek és tények,
legendák és hitek, akarás és nem akarás, átkok és az áldás, áldók és áldottak,
ezer évek egybe érnek; egymást is, magukat is igazolva igazolják Méhdit, és az
Isten jelenlétét.
Kora este lett, mire
előzetes tervezést követően nekiállhatnak a szernek. A körön kívül tüzet
gyújtanak, jól megrakják, hogy sokáig égjen és a parazsa is sokáig tartson.
Feleség Méhdi celebrál. Mutatja, ki hová üljön, mindig mondja, mit tegyenek,
mire gondoljanak. A terv: bor, kenyér, vér, evés, ivás, szó, áldás, fogadalom,
megbocsájtás, engesztelés, felidézés, elfeledés.
Első fokozat az
emlékezés. Felidézik, mi történt annak idején a két fivérrel, mi miatt
keletkezett az átok. Felidéznek minden átkot, és azok minden okát.
Megemlékeznek róluk, ráhangolódnak a múltra, az azóta telő földi időre,
Chronosra… és megszólítják magukban az isteni időt, amely időtlenség,
örökkévalóság… aki Kairos. Minden rosszat Kairosba oldani, minden jót áthozni
belőle a Chronosba, hogy átitassa a gyarló, emberi, kicsinyes dolgainkat, és
szentesítse létünket. Olyan sokáig idézgetnek, hogy már sötétebb van, mire a
következő lépésig jutnak.
Második fokozat az
ősök szólítása, és engesztelő bor- és kenyér áldozat. Kenyeret törnek, és
egymásnak adnak belőle. Egy törésnyit a földbe temetnek, és hálát adnak az ősöknek
mindenükért. Hálát adnak a szellemvilág minden lényének is. A tűz alább adja,
már szelíd lángokkal nyalint a légbe, de így is túlvilágolja az eget, amint az
felölti éj-köntösét. Az arany- és fekete díszlet előtt egyszer csak tűk
kerülnek elő, és az urak vérüket ontják egy kerámia pohárba. A poháron kettős
kereszt… az alján fehér kör, a közepén egy fehér ponttal. A pont az idők vége.
Az ideúton mindenki megértette, az idők végével nem a világ ér véget, hanem a
Chronos Kairos lesz. Az idők vége nem a világ vége, hanem az örökkévalóvá
visszaminősülés. Vörösbor kerül a kehelybe, majd a szerződő felek megszúrják
saját ujjukat, és vért préselnek belőle a borba.
- Ez jelképezi őseink vérének a miénkkel
vegyülését, a tőlük származásunkat, a nevükben cselekvés jogát, és a
szerződésre hajlandóságunkat, az egy akaratunkat is. Fogjátok e poharat, és
felét-felét személyenként igyátok ki, ha azt akarjátok, hogy őseink vétkei
feloldást nyerjenek bennetek! Igyatok, ha ki akarjátok nyilvánítani, hogy
minden vétket megbocsájtotok minden emberre és ezer évre visszamenőleg is!
Igyatok, ha azt kívánjátok, hogy e szerződés megkötésétől számítva béke,
szeretet uralkodjon népeink között! Igyatok, hogy kifejezzétek, ettől a perctől
semmisnek minősül minden hiedelem, és feloldatik minden átok! Igyatok! Igyatok!
Igyatok, ha így gondoljátok, ezt akarjátok! – szónokolja emelt hangon a
szertartást levezető társ, majd bólintással, kézfejjel magát lehessintéssel, és
csenddel jelzi kettejük felé, hogy már élesben megy ez a vérezős-borozós
fejezet, és tényleg emeljék a szájukhoz a szentült italt. Oda is emelik; előbb
az egyik issza ki a felét, aztán a másik az ügyért a kötelmeit is sutba vetve a
maradékot. Egyet akarnak. – Kiváló, urak – folytatja a levezetést a feleség –
és most minden holt és élő előtt, az Élő Isten előtt is kinyilvánítom, hogy a
szerződés ezennel megköttetett, és örökkön örökké érvényben marad! A megszegése
sem oldhatja fel… az is csak a megszegőkre magukra hoz átkot, senki másra nem
hoz a népeink közül! Áldás legyen mindnyájunkon! Úgy legyen, úgy legyen, úgy
van! Hejj – kiáltotta.
Mindketten mosollyal
veszik tudomásul a szavait. Az asszony megöleli az öreget, aztán mindketten az
ifjút, aki nagymértékben vonakodik meglepettségében, de aztán végül mégis
engedi magát.
Az asszony egy
szamárfüllel jelölt helyen fellapozza az egyik füzetkét, és egy rövid részt
idéz fel a szertartás valódi célját, szellemiségét, égiszét jellemezni kívánva.
Ismerős a fiúnak, olvasta régebben… és így, hogy már találkozott vele egyszer,
hallatlanul elevennek érzi, zsigerekig hatolónak, ereibe illőnek, szívének
kedvesnek.
„Az értelmezésektől
megszabadulni, és azonosulni az igazság abszolútumával, a Valóval. „Ne legyenek
neked idegen isteneid!” Szövetséget olyannal szokás kötni, akit nem ismerünk,
vagy csak most ismertünk meg. Ha lenne legújabb szövetség, az nem szövetség
lenne, hanem azonosulás. Lélekszikránknak és az Egy Eredetnek az ölelése.
Hazatérés. Nem szövetségkötés, hanem újrafelismerés, és szeretetben eggyé
forrás. Nem egyéb testrész, de a szív „körülmetélése” kell! A lélek
„körülmetélése” kell!
Az én olvasatomban a
legújabb szövetség nem Isten és az ember között köttetik. A legújabb szövetség
az átkok feloldása, megbocsájtás, megértés, elfogadás, és gondoskodás ember és
ember, nép és nép között. A lényeg, hogy feloldja az átkot, amelyet az ember
magára mért, hozott. A szellem világában teszi rendbe a dolgokat, hogy azok
odakint is rendezettséget generáljanak. Ez egy amolyan táltos művelet. Az ember
szinte reménytelen. Nem sok eséllyel érti meg az engesztelő, és átok feloldó
szertartás értelmét, minden dimenzióját. Az Isten, aki sosem reménytelen; a
szerződéssel Istennek nyilatkozunk, előtte kötünk szövetséget, teszünk
fogadalmat, fogadunk népeinket képviselve a nevükben is barátságot. Mintegy
kívánságunknak adunk hangot, mely a múlt átkait, sérelmeit, viszályait,
ellentéteit akarja feloldani, és a jövő békéjét, együttműködését, boldogságát
előteremteni.
A világ
meggyógyításához nem a világ megváltoztatása a legrövidebb út, legeredményesebb
módszer, hanem a magunk kiteljesítése szeretetté, bölcsességgé, gondoskodássá.
E nélkül még a gyógyítani akarás is ártás lesz. Csakis ezzel történhet valódi
gyógyítás.
A világban rendet
tenni akarni: békétlenség. Magunkban rendet tenni: magunkkal rendet hozni a
világba. Magunkban bölcsességben, szeretetben lenni: bölcsességet, szeretetet
adni magunkkal a világba.
És a balgák, kik azt
hiszik, térítéssel, kényszerrel, fegyverrel, zsarolással, kínzással,
leigázással majd jóvá tehetik a világot… tévednek! Csak, ami előtt a szív hajol
meg szeretettel, igaz tisztelettel, az győzedelmes. Ami előtt a gerinc hajol
meg, akkor is veszít, ha előtte kényszerből meghajolnak.”
Így szól a rész, és
mindannyian elmerengenek rajta.
A harmadik, és a
többi fokozat már kötetlenebbül valósul. Tesznek a tűzre, megisszák a többi
bort, krumplit sütnek, esznek, nevetnek, örülnek. Rengeteget beszélgetnek;
minden eddigiről fesztelenül, de valahogy nem megy nekik a jövő felemlegetése.
A világi eljövendők zsákja mélyén vakító a fényesség… kettejük közös dolgainak
tasakjában viszont köd maradt és sötét. Éjbe fordul az idő, közel a pislákoló
tűzhöz helyezik a hálózsákjukat. Befekszenek, elalszanak. Fiatalabb hősünk
olyanokat álmodik, amiktől felriad. Ezek az álmok a kötelező, „hivatalbeli”
teendőire emlékeztetik. Bármilyen jól is telt idáig az idő, elérkezett a munka
pillanata is. Vívódik, igen, de az elvei megmaradtak, ahogyan a félelmei is. A
vágyait el tudja hagyni újdonsült sorstársai boldogulásáért, de az elveit, a
megbízása teljesítésének rémét, a félelmeit nem. Ráadásul most ez a szörnyű
álom; ez az emlékeztető… hogy soha nem lesz nyugta, hogyha nem végzi be, amiért
küldték. Utolérik, eltapossák… szeretteivel zsarolják, sohasem nyughat. A
maffiából nincs kilépés, ez is olyasmi sajnos… sokat fizet, de túl sokért
cserébe… és nincsenek szabadnapok… nem létezik nyugdíj. Bizony egy pillanatig
sem tervezte, hogy úgy lesz, ahogyan az öreg akarta… hogy utazgatnak, aztán
elsétálgatnak a megbízókig, és mindenki örül majd. Hagyja, hogy a főszereplő
ebben a tévhitben ringatózzék, de végig tudja, hogy csak egy véres ruhát kell
leszállítania, és ha eltűnik a képről is a célpont, e kettővel bőven igazolást
nyerhet a teljesítés. Ki akarna kísérgetni hetekig egy vénembert, ha könnyebben
is lehet?
Idefelé többször eldöntötte már, ha mégis alkalma nyílna, és szándéka is lenne,
fegyvertelen lévén csak az öreg kardját csenhetné el valahogyan; azt használná,
úgy vinné véghez, amit muszáj. Izzad a hideg ellenére is. Benső tépelődése
okozza ezt és a remegést, amely néha átmozgatja. Rágódik, hezitál, de mégis a
cipzárért nyúl, belülről lehúzza, kibújik a zsákból, mintha toalettre menne,
cipőt vesz, még papírt is cipel, úgy ódalog el a sötétbe átgondolni mindent, s
dönteni. Ott is csak arra jut, hogy a kard marad, az jó lesz, megfelel a célra.
Kisandít a szikla mögül, nézi, keresi hol lehet. Az öreg körül kell lennie, ott
is van. Halkan oda fog menni, tyúklépésben, mint a lassított felvétel,
zajtalanul… csak ne reccsenjen a térde, amikor féltérdre rogy, és akkor minden
jól fog menni. Eléri a fegyvert, kihúzza, majd mindkettejükkel végez. Nem,
mégis inkább csak a férfivel, hisz’ az asszonnyal nem bízták meg. Bár a parancs
Méhdiről szól, és az asszony azt mondta Ő is Méhdi. Nem tudja. Dönteni kell,
mielőtt egy megfordulásnál feltűnne nekik, hogy nincsen a zsákban, és túl
régóta nem ért vissza. Biztosan hallották, hogy elillant, de bíznak benne, nem
félnek, nyugodtan visszaaludtak… aki tapasztalt, hallja a lélegzetükön, hogy
így van. Alkalmasnak véli a percet. Úgy tesz, ahogy tervezte, lép, áll, lép,
áll, súlyosak a percek, lassú, mély, kevés a levegővétel. Odaér, guggol,
meditatív felidézés, nyugalmat parancsol a testnek, a shirasayáért nyúl,
felveszi, és ketté kezdi húzni. Nem jön szét. A szíve mindenében üstdobot kezd
verni. Nem jön ki a hüvelyből a penge. Nyugtatgatja magát, kissé mégis
pánikolni kezd. Nézi közelebbről, nincsen mit a botból kirántani. Nincsen
hüvely, nincsen penge, csak egy bot van. Egy fa bot az egész apparát. Nem igaz,
ilyen nincs, ez komolyan, hogy nem tűnt fel eddig, mekkora barom, ezt gondolja.
Tizedmásodpercek alatt nyel, és leteszi a „fegyvert”, kihátrál… körülfordul,
némán káromkodással adja ki magából a gőzt. Haját túrja, nem hiszi el, hogy
ilyen lehetséges. Körülnéz, akkor is meg kellene tenni, most már belekezdett,
az alkalom még itt van, csak ő bénázik, mindenki más alszik, senki sem tud
erről, másik fegyver után kellene kutatni. Mi legyen az, semmi sincs csak
táskák, kötelek meg kövek. Kötelekkel mi a fenét kezdjen. Kövek, mindenütt csak
szájba vert kövek vannak, hogy verné meg az Isten... Kövek. Talán, ha fejbe
verné őket kővel. Fürkészni kezd a szemével, meglát egyet, lehet jó lesz.
Odasétál, felemeli, még feljebb emeli, próbasújtást végez, érezni kell a
súlyát. Nem tudom-érzés fogja el. Elképzeli a szétroncsolt arcokat, a vért, az
agyvelőtől mocskos mindent, és kétségei lesznek. Bassza meg, nem tudja… tartja
csak a követ, az égre néz és megint csak szitkot szór. Nonszensz,
eldönthetetlen az egész. Elvek, elvek, elvek, bassza meg... Karakterfejlődése a
durvaságtól a szelídségig, az érzéketlenségtől az érzékenységig, a
barátságtalanságtól a barátságig húzódott, az elvei azonban ugyanúgy maradtak.
Végigvonultak ezen a fejlődési úton. Itt ordítanak benne most is, és Ő is ordít
magában velük. Most már ordít velük; e fejlődése miatt. Nem akarja mégsem. Nem
akarja egész életében e megszeretett arcokat szétütve rémálmokban látni.
Leteszi a követ, arcát gyűri, visszamegy a zsákhoz, leül rá, és rendezni akarja
a gondolatait. Ha nem most teszi meg, majd valamikor máskor. Vissza próbálja
fojtani a zihálását. Nem muszáj épp most. Jó alkalom volt ez, de hát nem volt
hozzá fegyver. Majdnem újból feláll, majdnem megint elindul, de aztán mégsem
bírja elszánni magát. Mélyet sóhajt, nem gond már, ha hallják, akár fel is
kelhet erre mindkettő. Csak egy srácot látna, aki úgy tűnik, valamitől nem tud
aludni.
Az üstdobok is alábbhagynak, az izzadás is múlik. Lesz még alkalom is biztos,
nem muszáj ezt itt, most, ezzel nyugtatgatja magát. Minden rendben… aludni ma
biztos nem fog. Hosszú percekig bambul csak. Kardigánt ölt, a lehelete látszik
lassan. Mit szokott tenni, amikor nem lehet aludni… olvas olyankor. Az öreg
füzetjei a lábainál vannak, azokért majd egy frászt megy megint vissza. Másik
altató kell, másik után kutat, de nem talál. A keze a mellényzsebbe téved, ahol
ott lapul a csak Isztambulban felnyitható levél. Megígérte, le is tiltotta róla
magát. Megint az elvek. Emiatt még eszébe sem jutott, annyira be akarta
tartani, amit ígért. Magától járnak az ujjai, feltépik a borítást, nem számít
semmi. Ne vicceljünk már ígéretekkel, amikor előbb még fejeket akartunk
ripityára törni. A Hold és a parázs fénye épp elég. Odafordítja a kifordult
lapot, és olvasni kezdi mit ír a levél. Az eleje szóról szóra leírja a merényletet,
az utat, a szerződéskötést, és a fiúnak ajándékozza a füzeteket. Egyszerre
megdöbbentő, és boldogító ez. Méhdi ráhagyja a tudományát. Miért? Nem
választhatott volna a sajátjai közül? Mindegy, öröm ez mindenképpen. Az
azonban, hogy honnan tudott mindenről előre, hatalmas rejtély számára. Megírni
egy levelet mielőtt minden megtörténik, és átadni minden után… és az van benne,
ami tényleg történt. Mi a büdös franc ez? Égre néz az ifjú. Vajon azt is tudta,
hogy mikor fogja elolvasni, hogy nem fogad szót, és a kérés ellenére előbb
olvassa el, mint kellene? Felhőpamacsok érkeznek, némelyik fodrukon tán a
feljövő Nap első szürke fénye koppan. Múlóban az éjjel. A levél betűi fogyóban,
egy kisebb hasáb maradt, ennek átnézésébe kezdenek a hunyorgó szemek, hátha
meglelik a válaszokat. Így szólnak az utolsó sorok:
„Túl vagyunk már
ezen-azon, minden bizonnyal. Tudni fogod, miről beszélek. Ha egyáltalán eljut
hozzád ez a levél, tudni fogod.
Tisztában vagyok
azzal, hogy a két markáns értékrend kibékíthetetlen. Ha ezek állnak az
előtérben, és az emberek a háttérben, akkor a világ elveszett; ha az ember
állhat az előtérben, és ezek a háttérben vonulnak csupán, akkor van egyedül
esélye a világnak az életben maradásra. Szerződtünk, testvérek lettünk…
megtisztelve érzem magam. Előre írom ezt, de biztos vagyok benne, hogy megtörténik.
Amikor ezt olvasni fogod, már nagy eséllyel meg is történt. Többrétű mozzanat
ez, bajtárs. A többi aspektusáról már tudsz, mire itt tart a szemed, azonban
van még egy lényegi célja, és ez az, hogy a gyakorlatban megmutathattam neked,
hogy az embernek hatalmában állhat felülírni ezeket az értékrendeket
barátsággal. Az én valóságom az Élet, a Világosság, a Lélek, az Egy; de bárhogy
hívhatod. A bölcsességem a tapasztalat, és a megeső szív… a szeretet. A hitem
az emberséges emberbe vetem, a történelem utáni emberbe vetem, a tökéletes
történetbe vetem, a teremtés valódi koronája minőségű, nagybetűvel Emberbe
vetem, az Isten emberben felébredésébe vetem, az ember Istenben felébredésébe
vetem. A tudatnak az elme tébolyából a lélek valóságába eszmélésébe vetem.
Vallásom pedig a barátság. Nem vagyok vallásos, csak vállalásos, de ha az
lennék, a vallásom a barátság lenne. Így mondom inkább. Vallom, hogy az
embernek hatalma van a jóra, és arra, hogy felülírja az elveket, programokat,
értékrendeket, rendszereket, módszereket… felülírja a barátsággal. Vallom, hogy
az ember átszellemítheti és átlelkesítheti a holt anyagot, teret, időt, szót,
történést és tetteket. Ezt mutattam meg neked, kedves barátom. Így szólítalak.
Köszönöm a hitedet, akaratodat, jó szándékodat, részvételedet. Megmentetted a
világot. Amikor a társadalom már nagyon elcsúnyítja magát, akkor letakarja a
tükröket… de Te benézel a takarók alá. Elnyerted a tiszteletemet. Így vagy úgy,
de hazatalálunk. Segítünk egymásnak ebben, ahogy tudunk. Értsd hát meg, és
meséld tovább majd a fakard misztériumát!
Az én valóságom az
Élet, a Világosság, a Lélek, az Egy; de bárhogy hívhatod. Aki a barátom,
bárhogy hívhatja.
Büszke vagyok rád.
Szeretlek. Hála, hála, hála!
Méhdi”
„Picsába, picsába…
bassza meg… honnan tudhatta”, ezt gondolja, míg egy csepp könnye csordul a jobb
szeméből. Törli, lerázza, szétnéz, mi a francot tegyen. Nem érti honnan az a
könny. Úgy érzi, nem bírja. Túl nagy teher ez most már. Ajkát harapva vár.
Szétveti a kétely, a harag, a tehetetlenség, hiábavalóság feszültsége… és
amivel a legkevésbé sem tud mit kezdeni: a szeretet. Barátság. Igen. „Ó, hogy a
kikúrt életbe, pajtások”, valahogy így fogalmaz csendben. Mitévő legyen.
Pakoljon össze? Menjen? Maradjon? Ha az marad, aki volt, akkor sehová se
menekülhet. Ez üt szöget a fejébe: annak maradni, aki… vagy esetleg mássá válni
végül? Miért ne? Megoldja, minden szart megoldott eddig is mindig. Nem maradhat
égi, szentséges, világraszóló történetüknek romlott báb szereplője csak. Mennie
kell onnan, más, valódibb valakivé válni, másik szívvel élni, a holtak
történelme helyett az élőkére hatni, aztán történelem utáni emberré fejleni.
Hogyan csinálja? Kellenek a füzetek is. Nem mehet nélkülük. Igazán akadhatna
jobb megoldás. Ellophatja az öreg ruháit, bevérezheti, elviheti a megbízóinak,
hogy megvolt… az a bizonyíték. Megmondhatná a Méhdiknek, hogy inkább Ők
váljanak mássá… bújjanak, rejtőzzenek, játsszák el, hogy holtak… esetleg így is
véget érhetne az egész. Erre hajlik, mégis hagyja, hogy a lábai maguktól
vigyék. Vetkőzik, leteszi a felsőjét… elcseni az öregét. Mintha égi
fény-forgószél vinné. Szürkül a fekete a horizonton, a parázs fénye is
gyengécske; épp csak hője van. Sietni kell, mert az első hidegrázás felébreszti
őket. Fogja a válltáskát, iratokat vesz ki, a homokba dobja, fel sem eszmél,
hogy mit is tesz, már szökell a sziklákig, mögöttük az ösvény. Sosem tudják meg
az igazi nevét. Sosem tudják meg. Nem mondta el, pedig el akarta mondani,
igazán. Ez már így kell maradjon; főleg, mert azt is el kell hagyni. Ők méééég
nem tudják, ő meg máááár nem fogja tudni. Az Ő neve már akkor semmivé foszlott,
amikor az öreg kisházába lépett… és ezt bizonyára tudta a háziúr… Hány lépést
is kellett megtenniük ahhoz, hogy ezt Ő maga is felismerje, elfogadja? Kiábrándító.
- Ó, hogy szakadna meg ez a kibaszott,
bonyodalmas, emberi, szar világ – mondja ki kissé távolabb, hangosan is. Amikor
jóval messzebb ér, magára veszi az öreg felsőit, táskáját és elhatározza, hogy
mire az első településig visszajut, kiválaszt magának valami teljesen más
nevet. A telefont, Vaszilijt meghagyja nekik. Neki csak az első faluig kell
lejutnia, ott akármennyit tervezhet már. Kerüli az ellenőrző pontokat, kerüli a
holtak történelmét… kerülni fogja mindazt, ami nem része a tökéletes történetnek.
Nem volt e történethez méltó, most azzá lesz, azzá akar lenni. Mi lehetne a
név? Mi lehetne az? Sorra veszi a jelölteket… mindegyik kiesik. Baktat… órák
telnek el, mire valaki megszólítja és bemutatkozik. Neki is be kell, és ő a
Méhdi nevet mondja. Meglátja magát egy teás-fűszeres kirakatüvegében… homlokot
ráncol, a táskáján igazít egyet, és nem tud más nevet mondani. Nem tud más
nevet mondani.
-------------------------------
A blogon az „ifjú" szájából elhangzó kérdések a közösségi oldalakon
az író felé intézett sok-sok kérdés alapján alakultak; az „öreg" által
mondottak és az ő füzetéből idézett dolgok, Tamás valódi beszélgetésekben,
füzetekben kibeszélt, leírt, valódi válaszai alapján.
Az író köszönetet mond mindazoknak, akik szóval tartották, és ezzel
hozzájárultak a történet megírásához, kiemelten Zubák Balázsnak, hiszen a
könyvben fellelhető kérdések kb. nyolcvan százaléka tőle származik.
A bejegyzéseket írta: Török-Zselenszky Tamás
---------------------------------------
Azért tömény, mert egyenes… egy mondat egy könyv… most nincs rejtve, most csak annyit kell tenned érte, hogy veszed a fáradságot, és mondatonként megérted. Egyszerre egy mondatot! Természetesen nem tartom méltónak magam ezek leírására, de Te viszont méltó vagy az elolvasására. Nem vagyok méltó ezek közlésére, de ha egész életemben azon feszülnék, hogy méltó legyek, sosem gondoskodhatnék Rólad, szerelmetes barátom.
Feltárulhat-e a valós történelem, amelyet nem a "győztesek" írtak?
Csakis az Egy valóban, csakis a lélekben. Azonban akik ezt meglátják, legyenek méltóságosak, bölcsek és szeretettel erősek, erejükben kegyesek! Nem az számít, hogy milyen rossz történt az úton, hanem az, hogy mit sikerült megőriznetek az eredendő jóból.
Feltárulhat-e a vallás mögötti vállalás, a sallang mögötti valóság?
Minden ilyen irányzat külön egész, így ha megnézzük, melyik irányzatban hány rész a tiszta valóság, és az abszolútum, eszerint egész jól áll ez is, az is, de vannak irányzatok, amik nagyobb részben tiszták, vannak, amik kisebben. A legtisztább és teljesen tiszta olyan irányzat lenne, ami semmi sallangot nem tartalmaz; ezt maximum sokból lehetne összegyúrni. Az is érdekes, hogy egy ilyen összegyúrás folyamán kiderülne, hogy ami tiszta bennük, mindegyikben, az nem is az irányzatok eleme, hanem tőlük függetlenül is egy egyetemes értékrend, minőség, evidencia. Ennyi erővel inkább arról beszélünk, ha irányzatról beszélünk, hogy melyik mennyi sarat kent rá ezekre az amúgy is létező és élő evidenciákra. Nem az irányzat találta fel az evidenciákat, hanem jött, bekapta, rátelepedett, bekente sárral, és azt mondta, hogy Ő az evidencia. Így, az ideális összegyúrás nem úgy mehetne végbe, ha egy újabb irányzatot alkotna valaki megint, hatszázhatvanhatodiknak, hanem ha az egyetemes, amúgy is létező evidenciákról lefejtené az összes sarat, sallangot és kérget és nevet és irányzatot és keretet és intézményt. Tessék megtenni! Mivel kint arrogancia lenne megtennünk, tegyük meg az egyetlen "helyen" ahol nem arrogancia: önmagunkban!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése