A
hatásukban igaziakká válhatnak akkor is. Ha pl. ezt itt mítoszként kezeljük, és
a tudomány vonatkozásában tárgyaljuk, körülbelül annyit akar mondani, hogy az
anyag nem a teljes valóság; de a teljes valóságra is feleszmélhetünk. Az anyagi
csak fél-világ, és a tudomány is elérkezik majd arra a fejlettségi szintre,
amelyben megtapasztalja majd Istent. Addig is, a túlságosan anyagias
berendezkedésű közélet nagyon megnehezít minden próbálkozást. A vallásos
megközelítésben itt jön be a képbe a főszereplő Isten, a tudományosban pedig a
heuréka pillanatokat előidéző „véletlen”. A filozófia igyekszik
összeszelídíteni a kettőt. Nem sikerül neki, pedig szép a próbálkozás. A
költészetnek sikerül egyedül. Hogy lép be itt a főszereplő? Zeusz lenéz a
Hadészba, Odin betér a Jégóriásokhoz, Jézus lelátogat a pokolba, és közvetlenné
segíti a legkülső és legbenső közötti összeköttetést. Megteremti a kapcsolatot.
Kvázi, egérút-portált nyit, amelyen a gyorsan kapcsolók kiosonhatnak. Ha nem
emelkedik a máj a fejhez, a fej a szívhez, a szív az Éghez, akkor az Ég
kopogtat odalent. Ha az ember rabul esik, és szabadulása már nem csak tőle
függ, akkor küld egy „adást” neki az Isten. Ez az „adás”, a hagyományban,
népenként sokféle. Jön hírnök a föld alól, a tengeren túlról, a felhőkből,
akárhonnan. Megjelenik egy angyal a fényből. Megszületik egy népét felszabadító
hős. Ezek általában olyanok, mint egy „messiás”. Mások kárára, csak a saját
népüket megmenteni lettek, és általában gazdasági-, katonai-, politikai
megmentésben utaznak. Csak a kiválasztottaknak hoznak ígéretet; a többiek
mintha a bolygón sem lennének. Jobb eset az, ha megállnak a tudomásul nem
vételnél, rosszabb eset, ha a kiválasztott személy, vagy népcsoport isteni
üzenetet kap, hogy nyugodtan lopjon, csaljon, öljön, hazudjon, raboljon,
zsaroljon, háborúzzon, perzseljen, romboljon, hamisítson, mert azt csak
másoknak nem szabad. Csak egyetlen történet szól olyan teremtésről, amelyben az
Isten szeretetből teremti a világot, és önmagát áldozza a teremtéséért. Csak
ennek az egy történetnek sajátja, hogy az Isten a saját fiát áldozza a rabul
ejtett emberi nemért, és az, hogy a fia önmagát áldozza az emberi nemben rabul
esett Istenért. Csak ebben ébred fel Isten az emberben, ember az Istenben, és
nyer értelmet az értelmetlen is. Csak ez a történet gyógyítja, és nem betegíti
a világot. Csak ez hoz a fény és sötét birodalmába Világosságot, a hazugság és
tompaság honába igazságot, az archónok bugyraiba valóságot, az emberbe
bölcsességet, szeretetet, jóságot. Csak ez nem szed kamatot és taszít kamatrabszolgaságba,
hanem megbocsájt, elengedi az adósságot, felszabadít. Nem idéz elő népirtással
profitot. Nem idéz elő olyan helyzetet, amelyben egy birodalom implicit, és
explicit adóssága meghaladja az össznemzeti vagyont. Nem idéz elő ezzel világháborút.
Nem akar fortéllyal, függés, félelem, adósság, hazugság, minden rossz
előidézésével világkormányt, központosított Münchausen by proxy globál rendet
kizsarolni, amely művileg összeerőszakolt kínszenvedésben kiszipolyozza, és
megbetegíti a bolygót. Ez a történet nem külső rosszal erőszakol össze, hanem
benső jó égisze alatt, szabadon összekovácsol. Minden nemzet önszántából kíván
szeretete és gondoskodása szárnyai alá, tisztasága, igazságossága, bölcsessége,
jósága holdudvarába, napudvarába tartozni. Összevethetnénk a különböző
vallások, értelmezések világvége verzióit. Az egyik jóslatokat ír róla, majd
művileg akarja előidézni, hogy bekövetkezzen a világvégéje. Hozzatok egy vörös
üszőt, egy főpapot ennek és ennek a vérvonalából… várjatok egy vérholdra… építsetek
templomot pont oda, ahová világháború lenne, ha építenétek… és vetítsétek az
égre a beszarató műsort! Mit csinálnak? Művileg megvalósítják, vetítik,
eljátsszák, elfoglalják, felépítik, megvárják, kikényszerítik, kivásárolják,
zsarolnak, gyilkolnak, csalnak, lopnak, hogy előidézzék. Pedig, a jelek nem
azért lettek felsorolva, hogy mi idézzük elő azokat, hanem, hogy felismerjük,
amikor azok maguktól feltűnnek. A másikak világvégéjéhez meg kell akadályozniuk
az egyikekét. Hehe. A harmadikak előbbre akarják hozni, mert a Krisztust
várják, a negyedikek el akarják odázni, mert az Antikrisztust várják. Eszement
társaságok ezek. Mesélj a világvégédről, megváltódról, Istenedről, megmondom ki
vagy!
- Ez nagyon bonyolult kezd lenni. Elég ádáz
cucc – rázza a fejét a kétkedő, és a bő lére eresztett „szentbeszéd”, amely még
sokat rejt magában, tovább használja a szakállas szájat a kibontakozásra.
- Itt jön be a képbe a tökéletes történet –
lelkesít örömben a száj – nem politikai messiás van benne, hanem az Egyetemes
Megváltó. Ő a pokoltól, a Földön keresztül a mennyig élő, Élet és Világosság és
jelenlévő Való és abszolút igazság és teljesség és egészség és bölcsesség és
látás és Lélek és Egy és szeretet! Szeretet! Szeretet! Mindenkiért,
mindenkinek, mindenkiben, mindenkit... csak ezekkel a szavakkal egy társaságban
említhető. Egyetemes Megváltó.
A
Jól őrzött táblára nem maffiatörténet, hanem mindenki boldogulásának,
felszabadulásának, az Isten és az ember diadalának tökéletes története íródott.
Az lehet, hogy egy darabig horror-fantasy, de az öt-hetedétől romantikus,
heppiendes. Hogy is néz ki ez a kezdettől? Lehet-e bármi Istenen kívül? Hogy
jutunk el a megváltásig? Mi van a megváltás után? Mi van a történelemben és
utána? A teremtéssel, nagy bummal, nagy döntéssel, térbe-, időbe-, anyagba
hatolással kezdődünk. Vajon a nagy reccsel végződünk? Csak az anyagi
univerzumok kezdenek nagy bummal, kis bummokkal, és csak azok végződnek nagy
reccsel. Csak azok fújódnak ki, és kerülnek belélegzésre. Aztán megint bumm, megint
reccs, megint kifúj, megint belélegez. Az anyagtalan anyagivá lesz, a
fénykvantum a térbe „tér”, balra perdül, jobbra perdül. Perdülése saját
nyomába-farvizébe ütközve rezzenetlenből rezzenővé válik. A sok fénykvantum
saját „farkába harapása” nyomán kelt rezzenések interferálnak. Az így éledt
frekvenciák mentén univerzumok keletkeznek. A rezgések teremtik és rendezik az
elemeket. Az elemek kölcsönhatásaiból fajul a sokféle anyag. Az anyagok az
elsődleges mezők, medrek, törvények alapján viselkednek... és a frekvenciák, a
hangok, a gondolatok formálják, tartják össze formákként őket. Ezek a
folyamatok kitöltik a teret, minden kvantum perdül, és perdül: egyről a
kettőre, kettőről háromra, háromról négyre, négyről az ötre, de ötről a hatra
nem jut. Addig csak rezzenések kelnek, és minden perdülettel egymáshoz adódnak,
de akkor már nem adódnak össze, hanem kisülnek, és újabb fénykvantumot szülnek,
énekelnek. Az az új jut aztán hatról a hétre. Sugárrá lesznek, amelynek
fény-nyomán minden szegletbe elér az Egy világossága. A holt anyagból összetett
vegyületek lesznek. A vegyületek élőlényekké szerveződnek. Az élőlények az
Eredet diadalai a holt anyagban. A növények össze vannak kötve a Földdel.
Élteti őket, táplálja őket, tartja őket. Gyökereiken elemek és erők közlekednek
felfelé. Koronájukon és törzsükön gázok, fények lépnek a rendszerükbe. A testük
működik, a szellemük röpköd bennük, és kívülük, a lelkük röpköd Istenből
beléjük, köréjük... és élteti őket. Testük a lakásuk, lelkük a valójuk. Nem
testek, amelyeknek lelkük van, hanem lelkek, amelyeknek testük van. Lesznek
lények a vízre, lesznek a levegőre... és vannak a tűzre is. Már lépdelők,
futók, röppenők is vannak. Gyökér, köldökzsinór sem kell az isteni
kapcsolathoz. Anélkül is vevői a betáplálásnak. Nem lehet kihúzni őket a
mennyei konnektorból. Lesznek, amelyek közvetlenül Istenből teremnek, lesznek,
amelyeket teremtettek teremtenek... s amelyeket teremtettek teremtései
teremtenek. Ahol az egyik ág élősködők ágává satnyul, ott a másik ág éltetők
ágává nemesedik. Ahol minden megromlik, ott kezd kinyílni a legjobb jónak
virága is. Gyümölcse a sötétségben mérgezővé „érik”; csakis Világosság által
érik minden gyógyszerévé. Akik mérget használnának, árnyékot vetnek; akik
gyógyítanának, világolnak. Emberek is készülnek; mérgezők, gyógyítók, mily’
kegyes az Ég, ahogy teremtek, nem kell úgy maradniuk! Eszmélésük derekán két
dolgot nem viselnek el: az igazságtalanságot és az igazságot. Őket pedig csakis
az igazság viseli. Eszmélésük zenitjén le is válik a hazugság: tombol és
veszejteni akar, ha nem lehet minden és mindegyik az övé. Csak a hazugság akar
veszejteni, ha veszítenie kell. Az igazság akkor is éltet és emel, az utolsó
pillanatban is. Az igazság a feláldozta után is világosít és teljesít. A
hazugság után hamu, sajgás, sivatag, semmi marad. A hazugság utáni semmi csak
téboly. Az igazság utáni üresség: mindenség. Csak az anyagi univerzumok
kezdenek nagy bummal, kis bummokkal, és csak azok végződnek nagy reccsel. Csak
azok fújódnak ki és kerülnek belégzésre. Felfedem előtted e hagyomány rejtező
aspektusait. Nobel-díjat, pénzjutalmat ígértek annak, aki elmondja, hogyan
lehet semmiből valami. Kérem a díjat és a jutalmat, mert a könyveimmel
elmondtam! Viccelek. Persze, úgy is lehet, ahogyan a bankárok csinálnak semmiből,
számítógépekbe számokat írva pénzt, de én a tényleges műveletre és folyamatra
értettem. Járhat a mindent modellező egyenletért is. 1 → 2 → 3 →
Egy. Anyánk kérdezné: mire költenéd a pénzt, fiam? Hát persze, hogy rengeteg
könyv sokszorosítására, amiket aztán ingyen osztogatnék, hogy az ébredést
előmozdítsam!
A
Jóisten meg, „mindennap” újra feláldozza magát kicsiben, nagyban. A
teremtődésben egyszer, a megváltásban másodszor, és mibennünk, szeretetünkben,
a mi áldozatunkban sokszor.
Önkéntes
ájulásai vs. kényszerű ájulásaink. Neki az ájulásai önkéntesek, nekünk az
ébredéseink. Alapvető mutatója ez Istennek, embernek. Az Egy, mindentudásában
kigondolta, hogy mindenhogyan legyen világ, ne csak nyugalmában, finomságában
és lehetőségében. A legfinomabbtól a legsűrűbbig, a legéberebbtől a
legtompábbig, a teljesen tudatmentesig. Ha nem „veszik el”, sosem válik
„megkerültté”, és megkerülését követően mindent bejárttá, hazatértté… az
útjával többé. Önmagából adta a világokat. Önmagát maradéktalanul odaadta. Beleájult
a teremtésébe, hogy az ne nélkülözzön semmit sem, és így a lehető legtöbbre
adasson, „sikerre” jusson. Ha nem adta volna magát mindenestől, maradéktalanul
a teremtésbe, megfosztotta volna az esélytől, hogy az egészen kiteljesedhessen.
Ha csak egy kis részt is visszatartott volna magából, és azt nem adja belé,
rontott volna a világok esélyein. Az Isten első áldozathozatala, hogy a
teremtésbe ájult, és abba maradéktalanul beleadta magát. Vállalta a teremtést,
az ájulást, az öntudatlanságba hanyatlást, és világokként annak minden
tévelygését, fájdalmát, tompaságát. Annyira hitt a teremtésében, hogy megtette:
beleájult. Ha nem adta volna bele mindenét, nem hihetett volna benne; ha nem
hitt volna benne, nem ájult volna bele. Hitt benne, beleájult. Hitt benne, hogy
a világok teljes utat járnak be, és beteljesednek. Beteljesednek, mert tőle,
belőle vannak. Beteljesednek akár „nélküle” is, mert tőle, belőle vannak.
Ismerte önmagát, és ezáltal látva látta a végkifejletet is. Végtelen lehetőség
és ösvény, de egyetlen végkifejlet. A jó végkifejletben csak hihetett volna, ha
nem adta volna a teremtésbe mindenét, de beleadta, és így biztos lehetett a jó
végkifejletben. Tudott még valamit: hogy e végkifejletben összeér majd minden,
ami, aki addig volt, és ami, aki utána lesz. Kigondolta, beleájult, feláldozta
magát, hitt a teremtésében. Ájultként maga lett a teremtés. Abban a mozzanatban
újraeszmélt, mert a mozzanat tökéletességből eredt, teljes volt és biztos.
Tökéletes Önvalója Egy, Élet, Világosság, Lélek, Szellem volt „újra”, de
kivetült végtelen-véges tükörszilánkká is, és mindahányba teljes képet
helyezett. Az 1-ből e művelet származtatta el a 2-t.
A 2
születésével azonos mozzanatként az Egy azonnal visszaébredt eredeti önmagává
is, de egyúttal életet adott a 2-nek is. Az Egy eredete és
folyamatos táplálója is lett a 2-világoknak. Az Egy
szeretetből teremtett. Teremtésbe áldozta magát, majd a 2-be
áldozta magát, és a 2 boldogulásával és
szenvedésével való közösségvállalásába is beleáldozta magát. A 2 az
anyag történelme, amely az 1-ből született,
tápláltatott, és az 1 által gondoztatott is.
Kinevelődés a passzív külső részen, kinevelés az aktív benső lényeg felől. Az
Isten hitte, hogy teremt, ájul és ébred, és meg is lett. Hitte, hogy a teremtés
anyagi világait éltetheti és táplálhatja, és meg is lett. Hitte, hogy teremtése
képes holt rendszerből élő rendszerré alakulni, teljesedni, és így is lett.
Hitte, hogy az élő rendszerek elindulhatnak az eszmélés útján, és el is
indultak. Hitte, hogy az élőlények közt kialakul olyan, amely rácsodálkozhat a
teremtésre, és amely megértheti azt, és bár kerülőutakon, de megjelent a
palettán pár ilyen. Elsődlegesek teremtettek, azok is teremtettek, meg azok is.
Tompaságba taszítottak, rejtettek, büntettek, fogva tartottak, mégis kifejlett,
és átvilágolt a lélek valósága a tébolyon és köd-elmén. Sokadlagos teremtések?
Legvégső soron, amiről a lények azt hiszik, hogy véletlen, az sem véletlen.
Csak az esetleges szakaszokon érezhetik, hogy döntéseik a sajátjaik; de
legvégső soron, amiről azt hiszik, hogy magukért teszik, azt is a
végkifejletért teszik. Amit rossz esetlegességért cselekszenek, legvégső soron
az is a jó végkifejlet bekövetkeztéhez vezet. A kezdet, a megváltás és a
végkifejlet determinált, a közbenső minden szegmens esetleges. És mivel a
tanulás, tapasztalás, ébredés az út… a determináltság és szabadság ugyanolyan
jelentőségűek, és egyszerre szükségesek. Determináltság a kezdetben és a
végkifejletben, szabadság az utakban… de ez csak szemmel üti egymást; szívvel
bizony megfér egymással! Kimondhatnánk, hogy a determináltság nem szabadság;
azonban, mivel az Eredet, a kezdet, a megváltás, az áldozat, a szeretet és a
végkifejlet maga az abszolút szabadság, ezért ebben a műveletben a
determináltság is szabadság. Isten hitte, hogy akármilyen tompaságból feleszmél
majd, akármilyen szolgaságból megszabadul majd, amint az elme tébolyából a
lélek valóságára ébred, és tudatát abban megtartva, felébred az Egyben.
Felébred az Egyben, és úgy felébred benne is az Egy. Hitte, hogy eme élőlény,
bár kiképzése folytán önerejéből nem tudja majd magát kinevelni, a megváltás,
az Ég kegyelme, az „isteni kéz” megragadásával, megértésével, elfogadásával,
megvalósításával majd kinevelődik… és meg is lett. Ha a sárkány Istent eszik,
az Isten átvilágolja, átszellemíti, átlelkesíti azt, és az sárkányságából
valóságává teljesedik. Ha disznót eszel, disznó leszel… ha embert eszel,
sárkány leszel… ha sárkányt eszel, sárkány leszel… ha Istent eszel, valóddá
leszel. Egyétek, ez a teremtődés: Isten! Igyátok, ez a megváltás: Isten!
Lélegezzétek: ez az Ige: Isten! Ájult, visszaeszmélt. Eredet-önmaga táplálja
teremtés-önmagát… és áthatja, élteti, neveli, átvilágolja, ébreszti,
gyönyörködteti, megváltja. Hitte, hogy kinevelődik az élőlény, aki megkapja,
megtartja, kibírja a legtöbbet, legnagyobbat, legteljesebbet. Aki fogadja és
árasztja is. Hitte, hogy lesz egy, az első „példány”, „személy”, aki nem ájul,
mégis megél… ébren marad, mégsem foszlik fénnyé, tűnik vissza mindenné. A
mindentudás bölcsessége lesz, mégis marad, emel, áldozatot hoz majd. Isten
marad, mégis lényként jár majd. Lény marad, mégis Istenben jár majd. Földön
járó Ég és Égben járó Föld lesz. Érezz bele, értsd és lásd, milyen Istennek
teljesen éberen emberként élni, s milyen az embernek emberként, teljesen éberen
az Istenként élni! „A végső valóság az Atman. Az Atman és én egy vagyunk. Egy
vagyunk.” Ezt mondják az ősi szövegek és a tanítók. Nem az ember az Isten,
hanem az Isten az Isten; de az ember tudata az elme tébolyából a lélek
valóságára eszmél, és a lélek valóságában megérti, meglátja, megéli, hogy a
lelke magának Istennek az ajándéka önmagából. Isten része, amely egyszerre
tartozik hozzá és az emberhez. Isten megismerni bucskázott bele az
ismeretlenbe. A tompák szemével nem lát, a szívükkel nem érez, nem ismer meg.
Az éberek szemével lát, az éberek szemével érez, megismer. Még a
vendéglátónknál kérdeztél az istenkirályról; ígértem, hogy körülírok mindent,
hogy értsd… ez a hosszú beszéd is ezen okból kerekedett. Megtestesülés?
Kifejlődés? Felülről le, vagy alulról fel? Ez az isteni lény, aki kinevelődött,
és egyszerre bentről-fentről, és egyszerre lentről-kintről termett és adódott
össze, nem csak hordozza, hanem képviseli is és árasztja is a Valót, ez a
krisztusság. Jézus előtt és után is krisztusság… de általa megváltás is és
tökéletes történet. Az istenkirályok krisztussága… és a megtestesülés tökéletes
történet-megvalósítása. Látván és tudván a Való tökéletességét, és ahhoz képest
a teremtés szenvedését, megesik a szíve, és megeső szívvel odafordul segítségül
a lények megszabadulását elősegítendő. Jelenléttel, szóval, tettel gyógyítja,
műveli, emeli, teljesíti, segíti a világot. Elősegíti a megismerést, és segít a
szenvedés csökkentésében. A lényekében és az Istenében is. Példával jár elöl,
jár-kel, képvisel, tanít, áraszt, felmutat, örökít, hagyományoz, elérhetővé
tesz. Árasztja az Eget a Földön, és védelmezi a Földet az Égben. Aztán a
pokolban is védelmezi. Aztán a Földön is védelmezi. A tompa ember szenved,
kínoz, és fokozza Isten szenvedését, valamint gátolja a megismerést. Az éber,
nagybetűvel Ember csökkenti a szenvedést, és elősegíti a megismerést. Az Egy
feláldozta magát a teremtésért a teremtésben, aztán feláldozta magát a
táplálásban, kinevelésben, aztán feláldozta magát a kinevelődés szenvedésében,
„most” feláldozza magát a megváltásban is. Örök az Életben: maga az Élet. Létet
is vállal… ez alatt a legtöbbet, a legszebben, a legeredményesebben él, szól,
beszél, hagyományoz. Amíg csak hagyják, működik, gyógyít, emel, örökít,
betáplál. Ismét betáplál. Így is betáplál. Új erőt az elgyengült létbe, új, és
mégis legősibb, eredet-tudást a tompaságba, Világosságot, igazságot a
hazugságba, valóságot a tévedésbe. Az egész létét rááldozza erre, majd fel is
áldozza mindezért. Amit odaad, már nem veszítheti el, sőt: már mindenki
megnyerheti! Megjelenésével, maradásával, áldozathozatalával és diadalával
beteljesítette a kezdetek reményét, a létezők óhaját. Végső értelmet idézett az
esetlegesbe. Az összes út hozzá vezetett, és tőle vezet tovább. Tőle vezet
tovább, és egyben Égbéli önmagához is vezet. A múlt, a jelen, a jövő általa
váltattak meg, nyertek értelmet. Amikor beteljesedett, beteljesített,
bekövetkezett, megvalósult, akkor minden előtte létezett ember, és minden utána
létező is, akármikor is fog létezni, szintén mennyekbe vezető ajtóhoz jutott.
Általa, benne égi „egérutat” nyert az Isten, a teremtés, és annak minden emberi
lénye. Példája megmutatta, hogy az emberi lény is képes mindazt meglelni,
megtartani, elviselni, elérni, kiállni, beteljesíteni, megélni, beváltani, amit
Ő képes volt.
- Kemény dolgok ezek, Méhdi papa – ásít egyet
az érdemi figyelni tudás határára érve az ifjú, de igyekszik akkor is erősen
koncentrálni. Egy völgy elágazáshoz érnek, ahol a szélesebb folyású patak
balról érkezik hozzájuk, de jobbról egy még kisebb ér torkollik belé. Úgy
döntenek, hogy innen inkább a keskenyebb ér medre mentén fordulnak be
jobbra.
- A magasság áldozata az alászállás; a mélység
áldozata az emelkedve emelés – érkezik a kizökkenthetetlen, kimeríthetetlen
további jellemzés – a nehéz a legkönnyebb által könnyűvé lesz, felemelkedik, de
ismét alászáll, hogy magában, magával emelje a világot. A 2 a 3
által könnyűvé lesz, felemelkedik az Egybe, de ismét alászáll, hogy magában az
egész 2-világot
magával emelje. A tompaság a bölcsesség által könnyűvé lesz, felemelkedik, de
ismét alászáll, hogy bölcsességében, az egész tompa-világot magában, magával
emelje. Mindazok, akik e művelet tanúi, felfogói, megértői, fogadói, megélői,
árasztói, öröklői, örökítői, a megváltás részesei, elemei. A tökéletes történet
elemei. Minden ilyen lény részesülhet és részesíthet. A tökéletes történet
paradoxon. A tökéletes történet egy ouroborus. A determináció nem szabadság; de
ha az abszolút szabadság maga determinál és önmagából önmagába vezet, akkor
szabadság. A történet önmagából önmagán át önmagába vezet, mégis elmondható,
hogy az elmében „magánkívül” van, a lélek valójában pedig önmaga. A lehetőség
önmaga áldozza magát önmagáért, hogy önmaga teljességévé minősüljön. A legkevesebb
szükséges terem, és nem a legtöbb lehetséges, mert az Élet az alapelv, és nem a
halál. A jóság az alapelv, nem a gonoszság. A szeretet az alapelv: a királyok
királya, az uraknak ura, az alapelvek alapelve.
Az
Isten meghozta áldozatát Istenként, teremtésként, isteni-emberi lényként, és
meghozza áldozatát ébredett emberi lényekként… mindenkiben újra, amíg mindenki,
minden fel nem ébred valóságává. Az ébredett emberi lények, a
Világosság-emberek, a nagybetűvel Emberek: a teremtés koronája-állapotban és -minőségben
létezők. Isten szeretetből teremtette a világot, a szeretetével világosította
meg, világolta bensőjéből kifelé teljesen át. Ezzel a szeretettel világolhatja
át a történelem utáni Világosság-, és Élet-ember a világokat. A bölcsek
árasztják a bölcsességet. A szeretet-lények árasztják a szeretetet. A
megváltottak árasztják a megváltást, a valóságot, az igazság abszolútumát.
Tükröt tartanak, de nem Éva, hanem Mária tükrét. Nem a még bűnös Szófia tükrét,
hanem annak a tükrét, akinek már megbocsájtottak, és aki már tud szeretni. Nem
a szellemet kötik az anyagba, hanem az anyagot lelkesítik, szellemítik át.
Hogy
is néz ki ez a kezdettől? Így néz ki, ez maga az élővilág, és vele az ember.
Lehet-e bármi Istenen kívül? Lehet, de nincsen, mert minden a legvégső céljában
nyer értelmet, így akármerre is kerüljön, abba tér legvégül. Lehet, de nincsen,
csakis hihetjük, hogy van, és csak addig hisszük, amíg mi tompák nem látunk,
nem értünk; de amikor látni kezdünk és érteni, azonnal feltárul minden
összefüggés, és a legvégső ok, okozat és értelem. Ebben pedig ami kintinek
látszik, az csak a tompaság, és az elme tébolyának illúziója; ám, mihelyt a
lélek valóságába helyeződik a tudat, világossá válik, hogy a kezdet, az út, a
végkifejlet: minden Isten. Minden szabad, csakis az elme képes hinni, hogy nem
az. Minden Istenben van, csakis az elme képes azt hinni, hogy nem benne. Minden
Istenben van, csakis az Isten teheti meg, hogy „magánkívül” legyen. Csakis az
elmével érhető el, hogy kívül higgye magát, és szándékait, tetteit. Hogy jutunk
el a megváltásig? Az előbb taglaltak szerint. Mi van a megváltás után?
Felismerés, elfogadás, boldog megélés, hála, gondoskodás és szeretet van.
Szeretetünkkel áldozunk, lelkesítünk, szellemítünk. Hálánkkal áldozunk.
Hálával, szeretettel éljük meg. Áldozathozatallal árasztjuk tovább. Vállalással
valósítjuk meg magunk is. Mi van a történelemben és utána? A holtak
történelmétől elválik az élve élők történelme. A megváltással a kezdetekig
visszamenőleg, és a végkifejletig teljesen előre minden az élve élők
történelmének részévé minősül át. Az Isten kezdte, az isten-ember folytatta, az
ember-isten viszi tovább. A megváltás az Eredetben fogan, az Isten-fiúban
valósul meg, és a Világosság-emberben, a teremtés koronájában, a történelem
utáni, nagybetűvel Emberben teljesedik ki. E nagybetűvel Ember, a történelem
utáni emberséges Ember vezeti le, tetőzi be a holtak történelmének részéből az
élve élők történelmének részévé válást. Így is lesz. S mert így lesz, így is
van. Abban hiszek, amiben Isten hisz; az félút, ha csak benne. Hiszek a
tökéletes történetben. Ez, mivel megvalósul, már megvalósult. Hű, és egy
nagyobb képhez nagyon fontos pár további részlet. Ahhoz, hogy maradéktalanul
ismerd, tudd, milyen átkokat oldunk fel holnap, meg kell hallgasd miért
neheztel mindenki a nőkre, és azt is, miért nem illene. Szófia legendáját
ismerned kell. Természetesen ez a mítosz is világ-erők, és rejtett folyamatok
megszemélyesítésében utazik. Persze, aki szeretné, veheti megtörtént események
sorozatának is, de azért tudnod illik, hogy ez főleg példabeszéd. Vannak
olyanok, amik egyszerűen akarnak elmondani egy bonyolult dolgot, vannak, amik
bonyolultan egy egyszerű dolgot. Ez fene tudja melyik. A gnosztikus hagyomány
szerint a Primordiális Logosznak, az Abszolútum Monádnak, az Egynek egyik
„kivetülése” Szófia lett. Szófia a tökéletességben, tökéletes lényként az
Istennel lakozott. Egyik volt az elsődleges élvezők, teljes hasábú létezők
közül. Éber, jó, és teljes isten-lény. Harmóniában, bűntelenségben, Világosságban,
mindentudásban, az Élettel egy-lényegben járt, míg egy rossz döntést nem
hozott. Kiállt a terek mélysége fölé, és a mélységbe tekintett. A mélység
visszanézett rá, és az őskáosz megkívánta Őt, kölcsönhatásra gerjedt Szófiával.
Kikelt magából, Mindennél hatalmasabb árnyékká nőtt, Szófiára támadt, és
megerőszakolta Őt. Mire Szófia kimenekült a szorításából és lefejtette magáról,
már megesett, és várandóssá vált az őskáosszal közös utódjával. Szófia
viszolygott, kétségbe esett, bánat fogta el, és harag. Mivel, szellemi-lelki
entitás volt, és időtlenben lakozott Istennel, azonnal kihordta az utódot.
Hatalmas poronttyá nőtt benne, majd kivált belőle, és kínokat okozva, kínlódva
világra született. Az őskáosz és Szófia közös leszármazottja egy
denevérszárnyakkal, vörösen izzó szemű vadszamárhoz hasonlatos testtel
„megáldott” lénnyé testesült. Ekkor még romlatlan szándékkal és lelki világgal
rendelkezett. Mint az azóta lett gyermekek általában, Ő is ragaszkodással
tekintett világra hozójára, Ő is ölelésre, szeretetre, gondoskodásra,
közösségre vágyott, és ordításával anyját szólította. Anyja azonban az erőszak,
a vajúdás, a kínok, a trauma, a történések sokkhatása alatt nem tudta fogadni
gyermeke közeledését. Soha nem tapasztalt élményei számára is új, rossz érzelmeket
váltottak ki belőle. Ilyennek még nem ismerte sem magát, sem a világot,
valamint rácsodálkozott gyermekére is, akivel nem tudta, mit kell kezdenie.
Áldozat volt, aki nem tudta kezelni a történteket és következményeket. Nem
fogadta őskáosz-fia közeledését, nem viszonozta annak szeretetét, ellökte
magától, elutasította. Emiatt aztán a Demiurgosz gyermek lelki törést
szenvedett, és végtelen sebességű kifejlődése szeretetlen zajlott. Sérült,
szeretetlen, mérgezett, mérgező, mérges lénnyé váltan belevetette magát az új
terekbe, és nekilendült, hogy így kialakult rossz természete szerint
értelmezze, alakítsa, nyomorítsa a világokat. Szófia kesergett, világrontás
bűnében vétkesen bocsánatért járult az Egy elé, a Fiú elé, és azok azt felelték
neki: „menj magad is a világokba, ismerd meg tetted következményeit, és
vezekelj értük, értsd meg minden következmény mibenlétét, a világok mibenlétét,
bűnöd mibenlétét, a megbocsájtás mibenlétét, a helyrehozás mibenlétét, és hozd
helyre mindezt! Korokon át mindig találkozunk, és eljön az alkalom, amikor meg
tudunk neked bocsájtani. Nem azért, mert most azonnal nem bocsájtanánk meg,
hanem mert mindent értőnek, teljes megbánásúnak, hálával teltnek kell lennie a
bocsánatkérésnek. Nem a helytől vagy kortól függ az ideje; hanem hogy mikorra
válsz azzá, aki fogadni tudja, és áradni tudja azt… és mikorra válsz azzá, aki
őszinte szeretettel helyre tudja hozni a vétkét.” Szófia elszomorodott,
nekiment a világoknak, és létek millióin át újra megjelent bennük, hogy azzá
váljon, aki érdemli, érti, és fogadni képes a megbocsájtást… valamint helyre
tudja hozni a vétkét. Mi is volt a fő vétke? Talán az, hogy a mélység fölé
hajolt, hogy az őskáosz megerőszakolta? Nem az. Az Ő fő bűne az volt, hogy a
fiát nem szerette. Egy mocsárban fellelt Kolbrin nevű könyvben a nők vétke
nagyjából ugyanilyen volt. Kezdetben a tiszták, akik megtartották Isten
törvényeit, és nem keveredtek a többi emberfajtával, egyszer mégis szerelmesek
lettek, és keveredni kezdtek. A könyv írói szerint azóta tisztátalanok a nők,
és ők az okai minden romlásnak, betegségnek, ami azóta a tett óta felütötte a
fejét. Ők épp ezért haragszanak. A Kolbrin-biblia egy írás gyűjtemény, amely
hasonlóan a nőt teszi minden földi betegség, megosztottság, a kasztok, és bármi
nemű bűn okozójává. Majdnem ugyanez a lényege, csak a történet kicsit máshogy
lett elbeszélve benne. Nagyvonalakban arról szól, hogy az „istenek” átjöttek az
ürességen, aztán itt laktak a teremtményeikkel, meg a vademberekkel, akikből
nemesítették a teremtményeiket. Érdekes. Nos, minden rendben ment, az „istenek”
halhatatlanok voltak, nem ismerték a betegségeket sem, boldogan istenkedtek,
mígnem az egyikük, egy női „isten”, bele nem szeretett egy alantas, halandón
tartott teremtménybe, és leszármazottaik nem lettek. Onnantól jegyzik a
betegségeket, bűnöket, és egyéb nyalánkságokat, összefoglaló néven a
romlottságot. Onnantól a rendet elfelejthették, és ez nagyon zavarta őket. Az
isteni és emberi hagyományban azóta is folyamatosan jelenvaló ez a nő által
világra hozott romlás. Közben már mindenki keveredett mindenkivel, az istenek
titkolóznak, hogy legalább a tudást ne bitorolja, aki a romlottak és a vadak
összevissza kevert kasztjaihoz tartozik… és haragszanak a nőkre. Meg akarják
tartani „istenségüket”. Meg akarják tartani halandónak a romlott kasztokat. Az
összevissza kasztok pedig, igyekeznek megszerezni a tudást, lerázni magukról a
romlottság, vadság bélyegeit, és felnőni az istenekhez, kiérdemelni a
halhatatlanságot. Az egyik szégyelli a másikat, a másik azt akarja, hogy
elismerjék; nem akarja szemétnek érezni magát többé… és haragszik a nőkre. Van,
hogy már nem is tudja miért haragszik, de haragszik. Azért Szófia verzióját
meséltem először, mert azután már könnyen besorolható a többi; például ez is. A
lényeg, hogy két reakció, de csak egy megoldás lehetséges. A reakció lehet a
folytonos számontartás, harag és büntetés, a másik pedig a feloldás, megértés
és szeretet. A második egyben az egyetlen megoldás is. Ha nem akarjuk teljesen
romba dőlni látni a világot, isteneknek, embereknek engedniük kell. Az
elszabadult kísérlet rosszul indult, de jól is végződhet. A teremtmény
megválthatja teremtőit is. Azért jöttem legbelülről, legfelülről, hogy ezt
jósoljam, hirdessem, képviseljem, és segítsem elő. Az igazi Egy Isten tudhatja
csak átperzselni az abszolút tisztaság-lélekkel ezt a kaotikus kavarodást úgy,
hogy átvilágolva felülírja, és kiveszi a méltatlan istenségek kezéből az
ideiglenes hatalmacskát, valamint felnyitja a szemét, és Nappá gyújtja szívét
mindenkinek, aki selejt, de akiben belőle van a lopott szikra, amely élővé
teszi. Mindegyik sztori rosszul kezdődik, és a lehető legjobban érhet véget…
viszont, természetesen befejezetlen. Mi lehetnénk a jó befejezésük, amely jó
esetben nem a világvégét és a bukásunkat jelentené, hanem az istenek
megenyhülését, a kasztok megvilágosodását, az együttélésben az egyenlőséget, a
nők vegzálásának elhagyását, a szeretet-létet, a bölcsesség-társadalmat, és a
halhatatlanság kiérdemlését. Hű, ezt furcsa, utópisztikus érzés kimondani. Úgy
értem, hogy a testi sok ezer éves lét kiérdemlését, mert a lélek örök élete
adott. Lilit ugyanez pepitában: nagy reményeket fűzve hozzá, egyenrangúnak
teremtették a férfivel, de nem akart szaporodni, és nem volt engedelmes, ezért
megfeddték. Aztán le is lépett, és azóta is lázad, és keresztbe tesz, ahol csak
képmutatást talál. Helyette készítették Évát, aki már bevált. Persze, Ő is
kétféle a hagyományban. Az egyikben jó, és Ő az Ősanya, és bölcs, szeretett
karakter. A másikban Ő az alma felszolgálója, aki a bűnbeesést menedzselte. Nem
szeretik érte. Az iszlámban főként a férfiak megkísértése a nők vétke, ami
Évára kacsint vissza… Éva meg Szófiára… de sorolhatnánk. Mindenütt Szófia
történetéből fajult mesék alapján nyomták el a nőket.
- Én már látom a gleccsert. Vagy csak koszos
sziklák, vagy az már a gleccser. Közeledünk a feléhez, juhuhuhú – imitált
nevetést kínjában a fiatalúr, majd látva, hogy úgysem tudnának mást művelni a
szövegelésen kívül, a bibliai, Évás teremtéstörténetről tudakolózott.
- Az
Évás-kígyós mese is többféle – válaszolt a mester – nekem egyik sem igazán
kedves. Az egyikben jó az Édenkert és rossz a kígyó. Éva is rossz, aki hallgat
a kígyóra, és ráveszi Ádámot az almaevésre. A másikban rossz az Édenkert, jó a
kígyó, és Éva az egyetlen, aki érti, mi a fene van valójában. Megpróbál
segíteni a kígyónak, hogy Ádámot meggyőzze: ki kéne onnan menniük, enniük
kellene a tudás- és az Élet fájáról is, hogy ne csak félszerzetek maradjanak,
hanem a lehető legjobbakká lehessenek. Ebben az Éden egy labor, egy börtön,
ahonnan szerinte el kell tűnniük. Van, ahol a kígyó a Sátán, van, ahol a kígyó
maga Jézus, és segíteni akar, belopódzik a kertbe, hogy megszervezze a szökést.
Az első verzió Isten kertje lenne, a második a Sátán kertje. Az első az Egy
kertje lenne, a második az archónoké. Már meséltem neked régebben a teremtettek
teremtéseiről, amelyekben visszaéléseket követtek el a teremtményeik ellen.
Összecsenghet mindaz ezzel. Nagyjából, ahány nép, annyi kultúra, és annyi
hagyomány, hozzáállás. Ugyanabból az őstörténetből százféle verzió satnyult,
attól függően, kik akarták vele elnyomni, és kik szeretni a női nemet. Nincs
sok közöm a satnyult változatokhoz. Az igazság abszolút, az értelmezései
látszólag, mondom, látszólag relatívvá alacsonyítják; mert valójában az
értelmezőiket alacsonyítják. „A kritika leginkább a kritikust jellemzi” –
mondják helyesen. „Ha pedig a mező füvét, amely ma van, és holnap a kemencébe
vetik, így öltözteti az Isten, nem sokkal inkább titeket, kicsinyhitűek?"
Máté 6,30. azt hiszem. A kultúra ezt úgy értelmezi, hogy
mindennek értelme van, akármilyen rosszul is fest a körülmény… a lényeg a
szeretet, amellyel Isten benneteket szeret… és az, hogy Ti is részesüljetek
belőle, és részesítsetek belőle! A nem-kultúra ugyanezt úgy értelmezi, hogy ha
pedig a mező füvét, amely ma van, és holnap a kemencébe vetik, így öltözteti
az Isten, nem sokkal inkább vet kemencébe titeket, kicsinyhitűek? Máté 666. Persze, most vicceltem, de gondolom így érezhetőbb
a valóság éltető, és az értelmezések romboló aspektusa közti nagy különbség.
Nagyon fontos lenne tisztázni, mi tartozik a kultúrához, és mi kerülendő,
elhagyandó szörnyűség. Van egy dalszövegem, ami engem is folyvást emlékeztet
arra, hogy „ami ellen kikelsz, az ejt majd rabul; légy menny emberül, Föld, meg
angyalul!” Szóval, igyekszem érzelemmentes maradni. És ezt pont azért mondom,
mert nem fog menni? Amikor valakik kultúrának mondják a gyűlölködést, a
visszaélést, a butítást, a butaságot, a hatalmaskodást, az önzést, a kínzást,
kényszerítést, csalást, kamatot, tompaságot, sorolhatnám, azzal hibát követnek
el. Mindenre rontásként ható hibát. A kultúra nem a rossz szokások és
visszaélések összessége kellene legyen! Ahhoz, hogy valamit kultúrának nevezhessünk,
alap kellene legyen benne az egymásból élés helyett az egymásért élés,
gondoskodás. A világ betegítése és kizsákmányolása helyett a világ gyógyítása.
A tompaság és tunyaság helyett a bölcsességre és szeretetre irányuló igyekezet
– a közéletben is, a magánéletben is – tehát mindezek megléte. Az erkölcs
kultúra. A bölcsesség kultúra. A gondoskodás kultúra. A művészet kultúra.
Erény, teljesedés, gyógyulás, gyógyítás, magunk és mások emelése kultúra. A
szeretet, a bölcsesség a kultúra alapja. Ahol ezek nincsenek meg az nem
kultúra, hanem életidegen szokásrendszer, amit hadd ne fogadjon el kényszerűen
mindenki! Az ilyet hadd ne kelljen megtűrni, integrálni minden pusztulására!
Íme, beszéltem! Nem fejtem kijjebb, ebben élünk évek óta… tudod. Mit akartam? Na,
és megtörtént-e a megbocsájtás a Szófia legendában? Megtörtént! Amikor Jézus
Lázárnál járt vendégségben, egy fátyolba takart fejű nő jött be kopogtatás
nélkül a férfiak szobájába, és mielőtt bárki szólt volna, Krisztus lábához
kuporodott. Sírt, zokogott, és könnyei a mester lábára hullottak. A nő elővette
fátyla alól a vörös haját, és azzal törölte le a könnyeket. A mester felemelte
a nő fátylát, és előtűnt egy egyiptomi arc. Mária volt az, aki Philae főpapnője
volt, aki azért hagyta ott a posztját, mert meghallotta, hogy az Isten fia a
Földön jár, és elindult felkeresni. Hosszú utat járt be, és nem adta semmilyen
szabályért, azt, amiért, akiért jött. „Megismersz engem?” – kérdezte Mária
Jézust. „Megismerlek. Látlak, és megbocsájtok neked” – felelte Krisztus. Szófia
volt az. A mester Szófiát ismerte fel, és neki bocsájtott meg. Szófiának
megbocsájtottak. Van-e valami dolga még itt bárkinek? Van. Ha Krisztus
megbocsájtotta Szófia minden bűnét, kik vagyunk mi, hogy ne bocsássunk meg mi
is neki! Ha Szófia története az alapja minden „kultúrában” a nők elnyomásának,
miért nem oldottuk már fel magunkban ezt a beidegződést, hiszen a megbocsájtás
megvolt, és a bűnök szertefoszlottak? Milyen jogon ítélkezünk, ha a legnagyobb,
legteljesebb bíró nem ítélkezik többé, hanem szeret? Hozzuk helyre ezt a
tévedést, egyenesítsük ki a csorbát, és emeljük a női nemet magunkban
tiszteletreméltó helyre… a szeretetbe vissza! Bennem eleve ott van. Tegyünk
igazságot, és hirdessünk valóságot! Alakítsuk a közéletet minden alkotóelemében
olyanná, amiben a nők szerepe, megítélése, és a velük való bánásmód normálissá,
helyessé, jóvá minősül! A kiváltság igazságtalanság. Az egyenrangúság
igazságosság. A szeretet és a gondoskodás a méltó! Szófiának megbocsájtottak;
bocsásson meg neki mindenki egyszer, s mindenkorra! Ne leereszkedő legyen, ne
kegyet gyakoroljon, hanem szeressen! Feleslegessé vált minden harag,
vetélkedés, tombolás, bosszú. Eddig is az volt, de már bárki által belátható,
hogy eddig is az volt. Azt mondja a legenda, hogy Szófia megváltozott, és
megértette mi történt, megbocsájtott, és maga is olyanná vált, aki méltó a
megbocsájtásra.
Folytatás a szám szerint következő bejegyzésben -
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése