- Ú, ez kemény. Vagy Te vagy a legnagyobb
eretnek, szentségtörő… istenkomplexusos és szemtelenül merész… vagy olyan
magasságokból jön beléd az erő és a tudás, amihez képest pont az eddigi
ég-képviseletek maradhatnak szégyenben. Ez a magabiztosság… már tesz a
bátorságra is… nem tudom honnan ered, de elgondolkodtat, ahogy figyellek; nincs
ilyen senkiben, akit valaha ismertem.
- Az Élet, a Világosság ott van mindenkiben,
mindenben. Abból eredünk, attól élünk, és azzá volna jó ismét teljesednünk!
Ismét tudjuk: a teremtés eredetileg jó volt, és az ember is az volt. Az is
lehet ismét. Szempontunkból kétféle ember van: aki erre már ráébredt, és aki rá
fog ébredni. Akik ébrednek és valósulnak, akik világosodnak és az önmegváltásuk
vagy a krisztusi megváltásnak önátadásuk után a nagy megváltáshoz segítségül
odafordulnak, ezt a személyes, majd isteni… és Isten-személyes eszmélési-utat
járják. Mindegyikükön ennek az eszmélés-útnak láthatod az árnyalatait. Minden
történelmi korszak máshogyan állít elénk nevelő feladatokat. Ezeket nem
kerülhetjük ki, nem odázhatjuk el; csakis abban dönthetünk, hogyan állunk meg
bennük. Az Élettel leszünk-e végül, vagy az életellenes sodrással. Aki a
vallás, a tudomány abszolútumává lesz, tehát tudásra tesz szert, majd megéli
azt, és bölcsességre jut, annak azonnal megesik a szíve a mindenekre nézve. Ide
emelkedünk. A nagy mű maga az ember. Nem a jó cselekedet-ráta, nem az
erény-gyűjtemény nagysága, nem a látszat számít. A cél nem egy hely, nem egy
díj… hanem egy minőség: a nagybetűvel EMBER. A „díj” pedig, maga az Élet,
testen innen, és túl. Elsődleges szellemi elszármazottak, sokadlagos
szellemi-lelki elszármazottak? Eredeti angyalok vagy bukott angyalok? Démonok
vagy ufók? Űrben bukdácsolók vagy kísértetek? Interdimenzionális,
extradimenzionális entitások vagy ufonauták? Magas technikai fölényben lévő
lények vagy ártó szellemlények a túlvilágról? Uralkodni akarnak más lények
felett, az emberek, állatok, növények felett? Mindegy, milyen lények
keletkeztek előbb, vagy teremtettek, teremtődtek; a lényeg, hogy mindannyiukban
az Elsőből, az Egyből van a „szikra”! Nem az elsőbbség számít, hanem a minőség:
az erény, az éberség, a jóság, a szeretet a multiverzumban! Legyen bármilyen
varázslatos tünemény előttetek, ha az alapvető erények nincsenek benne, akkor
messziről tessék szeretni! Amelyek, akik közelről is szerethetőek, azok nem
uralkodnak, hanem gondoskodnak, nem üzletelnek, hanem szeretnek.
- És mit tegyen, aki már okádik lassan attól,
hogy minden van, plusz annak az ellentéte is, meg még – ahogy fogalmaztál – ló
lépésben tovább is, plusz kettő, és már nem lehet eldönteni, hogy mi igaz és mi
nem? – kérdezte többmilliárd ugyanezt érző helyett is az ifjú.
- Megcsömörlöttünk az adatdömpingtől?
Igyekezzünk elengedni azt! Ha ez megvolt, hagyjuk, hogy csak az maradjon meg
velünk, ami hozzánk tartozik, amit a szívünk, és nem az agyunk érez valódinak!
Ha azt hitették el velünk, hogy a helyes úton ember végig sem mehet, hogy a
tudást ember sohasem érheti el, hogy a békéig, harmóniáig, bölcsességig, emberi
emberségig csak vért izzadva, a legnehezebb bonyolultságokon át lehet eljutni,
de ember úgy sem juthat el, jelentem átvertek bennünket! Nyugodtan engedjük el
magunkat és lélegezzünk! Az ember visszatérhet a romlatlan állapotba,
minőségbe… az ember visszatalálhat az eredeti, jó teremtésbe. Elég csupán akár
vallásfüggetlenül is a szeretet, a rácsodálkozás, a hála, a megbocsájtás, az
engesztelés magasságáig felérnünk ahhoz, hogy egészséges létet élhessünk. Aki
bölcsességre jut, megesik a szíve a – fogalmazzunk most már akkor így –
teremtésen, és a lények jobb sorsáért munkálkodik. Égi hivatású lényként
tartható számon… de nem kell latinul beszélnünk, titkos társaságokba lépnünk,
lexikonemberekké, vagy szentekké válnunk; nem kell másnak lennünk, mint akik
vagyunk ahhoz, hogy teljes életet élő, nagybetűvel Emberré lehessünk. Elegendő,
ha a mi szemeink, szívünk által is engedjük, hogy magára csodálkozhasson a
Világ Valósága. Az érzékelhető öt százalékára csodálkozhasson a kézzel foghatatlan,
láthatatlan kilencvenöt százaléka, a veleje, bensője, szelleme. Ha a szemeink,
szívünk által is hagyjuk gyönyörködni, akkor feleszmélünk benne, és Ő/Az is
feleszmél bennünk.
- Fellélegzés, mosoly!
- Pontosan, fiam – nyomatékosított az öreg –
nem beszélhetünk kiváló népről vagy hibás népről. Nem nép és nép, nem ember és
ember közti harc fogja eldönteni, hogy él-e, elpusztul-e ez az emberiség, hanem
a személyenként önmagunkkal szembenézés során, az erénytelenségen, a tudatlan
tompaságon, a félelmen és a vágyon aratott győzelem, vagy az ezektől
elszenvedett vereség. Mindenki a saját maga elveszítésével válhat az egész
bolygó elveszejtőjévé. Mindenki a saját „szerencséjének a kovácsolásával”, a
saját magát bölcsességre adásával, szeretetté minősítésével, Világossággá,
Életté teljesedésével mentheti meg az egész emberi nemet. Ez a megmérettetés
valódi próbatétel a létünk során. Kezdő lépése, hogy a „vagy-vagy” emberéből
engedjük átváltozni magunkat az „is-is” emberévé! Ez a lépés nyitott
lelkületűvé emelhet bennünket, és nyitott lelkülettel, végre, megismerhetővé
válik számunkra a világ teljessége is, nem csupán a zárkózottságunk és
ítélkezésünk idején megfigyelt darabjai. Az ismeret csak küszöb, a téves
ismeret ráadásul káros is; erről is szól a „ne ítélj” passzus. A tudatlanság és
az ismereti tudás ugyanolyan zsákutcák. A valóság a látásból adódóan megélhető
abszolút bölcsességben tapasztalható meg „először”. Az ismeretek a létezés
tapasztalásai által érnek meg bennünk tudássá, meg bölcsességgé, és ebbe a
minőségbe ítélkező hozzáállással sohasem emelkedhetünk fel. Az emberi embert,
és általa az emberi emberiséget csakis a személyek bölcsessége, egyenkénti
megvilágosodása hozhatja el. Ez a személyes megvilágosodás magával hozza a
szeretetet, a szeretet a gondoskodást, a gondoskodás pedig az emberi
emberiséget.
Törekednünk
szükséges tehát tompa, félő, vágyakozó, élősdi, érdektelen, ártó, megosztó,
embertelen emberből bölcs, látó, gondoskodó, szerető, emberi Emberré
átváltozni! Törekedjünk a szellem anyagba fagyasztása helyett az anyag
átszellemítésére! Ismerjük meg a Világ Valóságát, hogy megismerhessük
önmagunkat, ismerjük meg önmagunkat, hogy megismerhessük az aranykaput, és a
tudásból emelkedjünk a látásba, hogy viszontláthassuk a Világ Valóságát!
- Nos, én ezt elfogadom, de nem értem –
képviselte az őszinték csapatát a hasassin.
- Ezt sokszor realizáltam a kérdezőkkel
kapcsolatosan – taglalta tovább az őszinteséget méltányolandó a mester – ezért
támadt igényem arra, hogy valamilyen jobban érthető, felfoghatóbb módon
érzékletesebb karakterrel mutassak meg dolgokat. Mit tennék? Hogyan tenném jól?
Létrehoznék egy szuperhőst. Bemutatnám. Ez, meg ez lenne a világnézete,
vallása. Így, meg így gondolkodna, cselekedne... emezeket tenné, és íme, a
fegyverei, álruhája – gondoltam. Igen, ez az eddigi legártatlanabbnak tetsző
mód arra, hogy ikszaktás dolgokról ejthessünk szót. Nos, „az igazság odaát,
odakint van”, de mi rángassuk csak idefelé! Aztán annyit gondolkodtam ezen,
hogy kitaláltam Méhdit. Szükséges lépés volt egy kerekasztal-beszélgetés a
témában kompetens barátaimmal, hogy megmutassuk, milyen szuperhősök léteznek,
és hogyan nézne ki egy reális szuperhős. Arra jutottunk, hogy a Spiderman,
Superman, Batman triumvirátust vizsgálva is feltárható a lényeg. Batman egy
ember, aki a technika, a vagyon és egy Kedves barát segítségével operál.
Superman máshonnan hozta az adottságait, így szerethető, de nem tudjuk
magunkénak érezni. Spiderman már közel tud állni hozzánk, hiszen egy sima,
egyszerű, átlagos, nem gazdag, nem különleges srác, ráadásul még a jelmeze is
kifakul, ha túl sok mosószerrel mossuk. Szerethető. Ezek a főbb különbségeik.
Ami egyezik bennük, hogy a közjóért is élnek, másokért is felelősséget éreznek,
nem csak magukért. Ha többletképességgel, pénzzel, erővel rendelkeznek, nem
tartják meg maguknak, nem csak a saját kényükre fordítják, hanem megosztják
másokkal is. Minden különlegességük ellenére is dobálja, rángatja őket az élet,
szerelem, féltés, a gond és a gondok megoldása iránti igény. Világi figurák.
Azt hiszem, ennél kifejezőbb jellemzést nehezen mondhatnék a lényeg
felmutatására: világi figurák. Ez a tárgyilagos, és nem mindenre kiterjedő
vizsgálat eredménye. Van még sok hős és sok szempont, amit nem említek, de
ennyi is elegendő a mi mondanivalónk megértéséhez. Elővezetésnek fontos még,
hogy példaképek tudnak-e lenni; vagyis egy gyermek elképzelhetőnek tartja-e
azt, hogy egyszer neki is sikerülhet olyan hős példaképpé lennie, akire épp
felnéz. Reálisan vágyhat-e arra, hogy egy nap róla is kiderülhet a legjobb
dolog, hogy egy rejtett képessége előtör majd? Kiderülhet-e, hogy a maga
körülményei közül a szürkeségből, a névtelenségből, magát haszontalannak
érzésből egyszer csak napfényre sétálhat, nyújtózkodhat, és mosollyal indulhat
a holnap felé? Nem mellékes, hogy megbántottság, keserűség, sértettség okozta
bosszúvágy alapján akar-e különlegessé válni, vagy azért, mert megesett a szíve
a szenvedő lényekre tekintve, és az általa elképzelhető legjobb módokon, a tőle
telhető mértékben, a lehetőségeihez mérten, tehetségéből adódóan inkább
segíteni szeretne a világon. Negatív hős-e, vagy pozitív? És ha pozitív, akkor
világi figura, vagy tud-e teljesebb lenni annál? Az aranyhal és a három
kívánság esete jutott eszembe. Ahány ember, annyifélét kívánnának. Az egyik
vagyont, tárgyakat, körülményeket, vonzerőt, hatalmat, a másik azt, hogy
végtelen kívánsága lehessen. Az egyik azt, hogy dögöljön meg a szomszéd tyúkja
is, a másik azt, hogy ha már megdöglik, akkor legalább a levesbe kerüljön.
Felvetődik a jogos kérdés: tényleg arra tudjuk csak használni a kívánságainkat,
hogy kompenzáljunk, ártsunk, semlegesítsünk, ide-oda variálgassuk a kicsinyes
dolgainkat? Ha lenne, tényleg csak arra tudnánk, akarnánk használni a
szupererőnket, amire Superman, Batman, Spiderman és a többiek? Hogy a fenébe
lehetünk ennyire tudatlanok, hogy ilyen mértékben igénytelenek és
fantáziátlanok maradtunk? Tényleg csak eddig tud szárnyalni a képzeletünk,
amikor bármit elképzelhetnénk? Itt jönnek be a képbe a hozadék szempontok:
népszerűség, nézettség, eladhatóság, profit. Ahol a bevételért működnek, ott az
igényeket kell, hogy kiszolgálják. Az igények pedig a többség igényeit
jelentik, mert a többség pénzét szeretnék kicsalogatni a zsebéből. Valljuk be,
manapság a többség gondolkodásának, igényének színvonala nem karcolja a felhős
eget. Újabb hozadék szempont a népnevelési szándék manifesztálódása a
képregényekben, filmekben. Örülhetünk, ha ez nem kormány-megrendelésre
történik, és nem rossz szándékkal. Képzeljetek el egy Supermant, amint fogmosásra
sarkall, vagy tejivásra, leckeírásra ösztönöz! Mosolyogtató. Ez még az
ártatlanabb fajta beavatkozás lenne. Sőt, a barátaim mesélték, hogy
történelemről beszélhetünk, ugyanis Amerika ezt sem hagyta ki. Fogyasztásra,
idomulásra, behódolásra késztető, értékrend sulykoló, szavazóvá idomító,
bevonulásra rávezető, patriotizmusra, fanatizmusra, idegenek iránti
viszolygásra késztető elemekkel tűzdelt és teli a propaganda tröszt.
Audiovizuális termékek. Szerencsétlen szuperhősök nemhogy nem szárnyalhatnak a
fantázia maximális fokán, de már azok sem lehetnek, akik lehetnének vagy
voltak. Aláírattak velük a kormányok, az érdekek, a vállalatok, és a
szerződésükben, a munkaköri leírásukban nem az van, amit szívből szeretnének,
vagy amit tenni tudnának és akarnának, hanem egy torz műveleti terv, ami
szórakoztatása, lebutításra, a valóban fontos dolgokról történő
figyelemelterelésre, igénytelenségre, gondolkodásképtelenné tételre kötelezi
őket mostanában. Eszerint viselkednek, meg van kötve a kezük, a szívükről ne is
beszéljünk! Világi figurák, világi csiki-csuki játékban, kényszerpályán. Kérjük
vissza a fantáziánkat, a szívünket, az ő fantáziájukat és szívüket! Hogyan
nézne ki egy nem profitorientált, a fantázia magas fokán operáló, mégis a mi
kutyánk kölykének érezhető, szerethető szuperhős, akivel kapcsolatban ráadásul
mindenki úgy érezné, hogy bármelyik pillanatban reálisan olyanná válhat, mint
az? Népszerű lenne a többség számára? Eladható lenne? Azok is szeretnék,
akiknek segít, vagy csak azok, akik azonosulnának vele, és vele tartanának? Mik
lennének a szuperképességei? Milyen néven futna? Milyen lenne az álruhája? Az
említett kerekasztal-beszélgetésen arra jutottunk, hogy a jelenlegi éberségi
szintjén a többség igencsak idegesítőnek találná őt. Csak azok szeretnék, akik
megértenék. Csak azok példaképe lenne, akik teljesen átlátnák a világ
összefüggéseit, és így az ő tetteinek, szavainak, megnyilvánulásainak okait is.
Akiket segítene, úgy hívnák: „na mi van Demagóg Man! Unatkozol, hogy ilyen
zöldeket beszélsz? Nézzétek már, ez az a csávó, amelyik azt mondja magáról,
hogy ő az izé! Aztán hol a fegyvered, leadtad a Méhbe, csórikám?” Körülbelül
így. Ha képregényeket, történeteket írnának róla, azok eladhatatlanok lennének.
Az ő profilja az abszolút valóságnak a látása és a látvány megosztása lenne.
Ráadásul csak olyanokkal osztaná meg, akik kérdezik, vagy kérik, mert hinne a
szabad akarat szentségében! Neki semmi szuperereje sem lenne, de el tudná
mondani a dolgokmélyi igazságot, és le tudná írni, milyen változásokon lenne
érdemes átmenni ahhoz, hogy ők is megláthassák azt. A láthatatlanról beszélne,
és nem világi figura lenne, hanem lélek-figura, lelki figura. Azzal segítene a
lényeken, hogy megosztaná velünk, hogyan segíthetnénk magukon. Kitalálhatjuk,
hogy egyáltalán nem nyerő ilyen szuperhősnek lenni. Mégis valahol legbelül be
kell ismernünk magunknak, hogy ő lenne a legreálisabb, legigazibb valaki,
akinek a lehetősége mindenkiben ott él, akivé bármikor válhatnánk, aki csak
abból gazdálkodna, ami valóban van, és mégis hős lehetne általa! Mit mondana
egy üzletember? „Bocs, de itt van egy csávó, aki rajzolt egy képregényt egy
szuperhősről, aki nem csinál semmit, csak körülötte törnek a dolgok, meg az
emberek, és a legnagyobb akció benne az, hogy dödög. Vagy őt szapulják,
kinevetik. Mondtam neki, hogy nem tudunk ilyennel foglalkozni, mert nem fér
bele a profilunkba. Volt már a South Parkban az Utólag Okos Kapitány, akinek az
volt a szuperképessége, hogy a katasztrófák után meg tudta mondani, hogyan
kellett volna csinálni mindent. Nem kell még egy Demagóg Man is. Jól tettem?
Jól tettem.” Körülbelül ennyi lenne a jelentkező üzleti karrierje. Ha azt is
végig vennénk, kik nem szeretnék... könnyebb volna inkább azokat felsorolnunk,
akik igen. Mindenki utálná, akinek az igazság, a valóság, a teljesség, a
Világosság, az Élet, a bölcsesség helyett inkább az az érdeke, hogy minden
maradjon, ahogy van. Csupán, akik számára sem az érdekeik, sem a félelmeik, sem
a vágyaik, a bűneik nem jelentenének visszatartó okot, valamint elégséges
szellemi ébredettségi szinten állnának, azok nem akarnák elhallgattatni,
elhallgatni, kinevetni, ellehetetleníteni, üldözni, kikergetni a világból.
Ugye, szép szuperhős kilátások? Beszélgetésünket azzal zártuk, hogy
megsajnáltuk őt, és elhatároztam, írni fogok róla, hogy ezzel egy kicsit
segíthessem. Vajon mi lesz a lelki figuránkkal; végiggondolhatjuk együtt is, mi
lehet benne, vele, és eldönthetjük, akarnánk-e olyanok lenni, mint ő.
Megvizsgáljuk, mi lehet a láthatatlan, akik mégis látják, elbeszélhetik-e a
szavakkal leírhatatlant? Vajon lehetséges-e ilyen hőssé válni, és ha igen,
vajon voltak-e ilyen szuperhősök a múltban, vannak-e a jelenben, és lesznek-e
még a jövőben is?
- Lassan leszállunk. Úgy látom, a mi megállónk
jön, jelezzünk – viccel a „herceg”, aztán úgy tesz, mintha fékezne a buszuk, és
kapaszkodnia kéne.
- Mire hazaértem erről az említett baráti
kerekasztal beszélgetésről, megszületett bennem a felvázolt szuperhős. Így
alakult ki Méhdi karaktere. Antihős, de szuper... hehe. Arany felebarátom,
jöttél, hogy kiderítsd, én vagyok-e, akit meg kell koronáznod, vagy meg kell
ölnöd, és csak ezzel az elbeszéléssel tudok szolgálni neked! Nos, sejtem,
ennyiből nem tudsz dönteni. Hosszú „sétánkon” jobban át kell még rágnunk
magunkat a felsoroltakon.
Ebben
maradnak, némán gyalogolnak a szabadtéri termálfürdőhöz. Azt mondják, meszes
vizű fürdő, mint az egerszalóki, csak kisebb. Barna hegyek, kőomlások
mindenütt. Csak a folyóvölgyben zöldell minden. Jegenyék, fűzek... oszlopos
fák, itt-ott sima terebélyesekkel váltva. Néhol teraszokkal képzett közpark.
Európában a környezet zöld, és a városok sivárok... itt meg, pont a város az
oázis, és a környezete kopár. Hideg és oázis... igazán érdekes élmény. Szinte
tákolt híd a gyorsfolyású, néhol fehér hullámú, türkiz folyó fölött. Keveredik
a sárral tapasztott kavicsházak és a szocreál vasbeton művelődési házak és
egyéb hivatali épületek hangulata... és föléjük idézi a kényszer és a szükség
szellemeit. A szállás portása által ikszel jelölt helyre érnek és azonnal meglátják
a helyi terepjárós fuvarost, aki a maguk fajtákat cipeli pénzért ameddig csak
Jeeppel, esetünkben Uazzal, a hágókon eljuthat az ember.
Mélyebbre
mehetnénk, mi van velük... milyen a sofőr, hogy hívják... merre mennek... hogy
tíz kilométerenként ellenőrző pontok vannak dollárért markukat tartó
fináncokkal, maffiaszerű önkormányzatokkal... de minek maszatoljuk el! Vaszilij
vezet, azon van, hogy kikerülje a sápszedő állomáshelyeket... csak akkor
beszél, ha kérdezik, de senkit sem érdekel semmi. Sziklába vájt halálosan
keskeny párkányokon mennek, aztán meg kőkerítésekkel szegélyezett százéves
földúton. Egyszer alant a folyó parton, másszor fentebb a sziklák között, a
hegyoldalakon, de mindig a folyó mentén. Vaszilij csak annyit tud, hogy mennie
kell, ameddig nem szólnak... és akkor fognak szólni, hogy állj, amikor az öreg
végre meglátja majd a megfelelő környéket. Senki nem tudja milyen környék lesz
az. Ne legyen ember, ne legyen város... csak egy darabig legyen még ösvény is,
de azután az se. Hegycsúcs legyen... de nem kell, hogy magas hegy legyen...
elég egy nekik való kisebb. A merénylőnk hallgat, Méhdi füzetjeibe veszik, s
csak ritkán néz az ablaküvegen túlra úgy, hogy ne azt látná, amiről a szövegben
szó van, hanem azt, ami odakint történik. Barna hegy, zöldes barna hegy, szürke
hegy. Neki ennyi a látvány, mert megszokta. Könnyen visszazuhan a benső monológ
ingergazdagabb szférájába.
„Hiszek
a tökéletes történetben” – olvassa – „ez, mivel tökéletes, megvalósul. Mivel
megvalósul, az összes frekvencián megvalósul. Mivel megvalósul, már
megvalósult. Ami távol tart tőle, csupán annyi, hogy nem ismerjük meg. Ami
eggyé minősít vele, csupán annyi, hogy megismerjük.
Rád
való tekintettel nem akartam, hogy a megváltást a vallás viszonylatában is
emlegetni kelljen. Tudományosan szerettem volna, de Te nézd úgy, megpróbálom én
is néha ott tartani, de az összes szféráját csak úgy láthatjuk át, ha másik
szemszögekbe is helyezkedünk néha. Nem akartam, hogy szóba hozzuk a szakrális,
apostoli királyság fogalmát. Nem akartam, hogy a teremtés mibenlétén rágódjunk.
Azonban bármerről kerülünk, akármit is gondolunk végig, ha tényleg teljesen
át-, és végiggondoljuk, ezekbe fogunk ütközni. Kivédhetetlenek, mert
felülmúlhatatlan jelentőségűek. Elméletekként is, történésekként is,
cselekedetekként is. Mindenesetre vallásfüggetlenként is sima ügy lesz
elviselned, majd úgy próbálom vezetni a szálakat, hogy jól bírd.
A
tökéletes történetet csak úgy meg akarjuk írni... keressük, hogy megírták-e
már, vagy mi fogjuk? Próbálkozunk, kiderül, hogy már megírták, és a megváltásé
az. Ki fogom fejteni.
A
tökéletes társadalomról értekezünk, és kitaláljuk, milyen lenne? Ég a földön,
menny az emberek között? Megalapítható-e, volt-e már olyan? Évekig
találgathatunk, rájövünk, hogy volt: a szakrális, apostoli királyság – amikor
tényleg meg is valósult, és nem csak annak nevezték. Ki fogom fejteni.
Ha
érdemben, nem meddő, nem ellenséges, hanem termékeny vitát folytatunk arról,
hogy mik voltak a hibái ennek vagy annak a rendszernek, kornak, korszaknak,
filozófiának, vallásnak, világnézetnek, színdarabnak, filmnek, könyvnek,
képzőművészeti alkotásnak, kikerülhetetlen, hogy az élet értelmének
kérdéskörét, célját érintsük, és így a teremtés fogalma is képbe kerül. Ki
fogom fejteni.
Ha
lelkiismeretesen akarunk kivesézni egy témakört, megírni egy könyvet, akkor
minden aspektust, eshetőséget meg kell vizslassunk. Ha így teszünk, már nem mi
fogunk beszélni, hanem a valóság általunk, nem mi fogunk írni, hanem a könyv
magát általunk, és ha jól csináljuk, az is írni fog minket.
A
könyv akarja szóba hozni mindezeket, akkor is, ha mi nem. Mi csak becsületesen
akarunk írni, nem titkolni semmit, és hasznodra lenni, de a könyv határoz.
Követeli, hogy írjuk meg a tökéletes történetet, mert ha nem azt írjuk, minek
írunk? Nem tudjuk mi lesz, megírjuk, és utána adunk neki címet. Nem sikerült...
már megírták a jobbat, a tényleg tökéleteset. Megírták, utána adtak neki címet,
de a cím és a köré képzett képzetek eltakarták. Ezért nem látja először senki sem,
ezért nem láttam én sem. Az én mondandóm feleslegessé vált, de cserébe
megláttatta velem az igazit. Tudod hány könyvet nem írtam meg? Emiatt nem.
Nem
még egy, újabb, bonyolultabb, izgalmasabb, szórakoztatóbb sztorira van szükség,
hanem a valaha íródott, megélt, felmutatott legjobb, legszebb, legjelentősebb,
legnagyobb történet végre megélésére. Nem még egy új vallás kell, hanem
megvalósulni, azonosulni az eredetinek, abszolútnak az értelmével, és elengedni
az összes intézményt. Nem szektákra van szükség, meg százházra, és a történet
oldalaival a hónunk alatt külön elzárkózásra, hanem az egy, tökéletes, teljes
történetre és annak bennünk megvalósulására. Odaadni a saját regényünket a
tökéletesért, már megírtért, megvalósítottért, megtestesültért... íróból
tanulóvá adni magunkat, tudván, hogy minden elhagyott fél gondolat helyett
milliónyi teljest; milliónyi gondolat helyett egyetlen, mindent magyarázó,
abszolút jelentést, okot és célt nyerünk.
Autós
kártyával játszottál már? Én csak gyerekként. Minden kártyán egy autó volt,
alatta felsorolva a technikai paraméterei, mennyivel tud menni, hány köbcentis,
sport-e vagy közúti, vagy verseny, vagy már majdnem űrhajó, ezek szerint ért az
egyik többet, mint a másik, és ütötte az egyik a másikat. Aki csalafinta volt,
megkarcolta kicsit a hátukat, hogy az alapján is tudhassa, hol járnak éppen.
Sokszor
jár idétlenségeken az eszem; magamat szórakoztatom. somolyogtam, kellene
készíteni egy „bibliai alakok” kártyát, ahol minden jelentősebb próféta,
király, tanító, pozitív vagy negatív hős képviseltetve lenne. Az autós játék
mintájára, egyik ütné a másikat, milyen vicces lenne... családonként,
felekezetenként, népenként más ütne mást, aszerint, hogy kiknek melyik a
kultivált, és melyik a megvetett. Igencsak tájékozottnak kellene lennie az
összes játékosnak, családtagnak, hogy kialakulhasson a megegyezéssel
jóváhagyott sorrend, értékrend, szabályrendszer. Igaz bírók tennének igazságot,
ha a felek nem egyeznének nézeteikben.
A
nagypapa már hetven éve játssza, Misike mégis jobb játékos nála, pedig csak
tizenegy. Hogy lehet?
És
ki akar Mózes lenni? Na? És ki akar Salamon lenni? Melyik apostol lennél? Az
nem jó, azt kinyírták. Akkor a másik. Na, és ki lenne a Joker, és ki az ász,
aki mindent üt, és mindenen felüli, kívüli, abszolút szupererős?
Aztán
amikor Misike megszólal, hogy ő Jézus akar lenni, jeee, akkor van, aki lelkes,
van, aki elmereng, és olyan is, aki lemerevedik. Aztán Misike is belegondol,
hogy hát, igen... tényleg a legnagyobb ász a karakter, azonban nem valami sima
volt a pályafutása vége. Persze, a legeslegvége az mindent visz, mert az már
rendben lenne bárkinek, de az a keresztelős, elhagyós, megtagadós, kínhalálos
rész az senkinek. Misike is másikat választ, valaki komfortosabb életűnek az
avatárja lenne. Az lesz. Pedig Jézus, aki mindent üt, de Miska mégis más akarna
lenni. Azért titokban, egy kereszttel megkarcolja kicsit a Krisztus lapja
hátulját, hogy tudhassa, hol jár mindig éppen. Hátha.
Képzeld
el, ha nem csak bibliai alakok kártyával játszana minden család a bolygón,
hanem vegyessel! Minden vallás markáns, meghatározó alakja és története
szerepet kapna a pakliban! Hú! Misike kit választana akkor? Akkor is Jézust,
aztán mégse, de esténként nézegetve, fejtve? Vagy mást? Ki lenne az, aki
mindenki lenni akarna, akinek a lapját mindenki magánál akarná tudni, mert az a
biztos győzelmet szavatolná számára? És ha nem csak alakok, hanem
történet-lapok is lehetnének? Melyik „mese” lenne a kedvenc?
Krisztus
története ugyanaz nemzedékek óta, Misike az, aki olyan amilyen, valamilyen és
semmilyen. A történet ugyanaz marad, magában rejtve érzékszervekkel
érzékelhetetlen, benső-fenső dimenzióit, csak Misike változik, ideális esetben
értetlenből értővé, nézőből látóvá, tudóból megélővé, átélőből azonosulóvá.
Először gyermeki, bele nem gondoló, zsigeri lelkesedéssel szeretne Jézus lenni.
Valahogy tudja – pedig honnan tudná – a legtöbbet, amit csak megtudhat az
ember. Aztán fél és borzong, a felnőttek arcáról teszi magáévá a meggondoló
nemet. Egy időre benne reked az oktatás, kioktatás, szabályozás, ösztöke,
ostor, kampó világában, az iskola, a család, a tévé tompultságában, tompításuk
bűvkörében, és nem ismeri meg a történet mátrixát.
És
van Misike minden vallásban, minden országban, minden házban. Néz, már nem is
keres, elvették a kedvét, nem is tudja, hogy nem is tudja. Nem tudja, hogy
akarhatná, hogy akarnia kellene, hogy tudnia kellene. Misike a Mihály kártyára
szavaz, és arról sem tud meg többet, mint ami a játékhoz kell. Múlik, de nem
telik... és annyiban maradása oltárán már-már felég a világ. Pedig a történet
ugyanaz marad. Ám, egyszer csak mellé repül egy „fényesebb szárnyú” ember, vagy
egy „fényesebb lapú” kötet, és elbeszélget vele, foglalkozik a kölyökkel,
kihozza belőle a kíváncsiságot, a döntést, mindent, amit lehet, kihozza a
rendszerből, olvastat vele, írat vele, és Ő kinevelődve képessé válik a
tökéletes történet meglelésére, és minden dimenziójának megértésére! Később ezt
a tudást meg is éli, majd kiteljesedik, beteljesedik! A történet ugyanaz volt
és lesz, Misike nőtt bele és fel hozzá. S vajon így a gyermek vagy a történet
győzedelmeskedett? Mit kezd hősünk a kezdeni valóval? Mérgelődik, hogy „nem
igaz, mennyi ember, és mégse értik”? Depresszióba esik a tehetetlenségtől,
mellőzöttségtől, hiábavalóságtól? Aszott lesz, kiszívja az élet?
Neki
új ez, én már évtizedek óta kitartok ebben. De valahogy olyan karizma jött
hozzá, hogy átestem a másik csoportba, ahol már nem elveszítek barátokat vele,
hanem találok is. Írtam valahol, hogy a tudással az a baj, hogyha csak
megtudod, elveszítesz miatta mindenkit, és megkeseredsz, kellemetlen figura
leszel, akit kerülni fognak. A bölcsesség sajnos csak akkor fordul át áldássá,
ha nem csupán megtudod, hanem meg is valósítod. Akkor viszont átfordul, és nem
csak a saját magad számára. Ha megtudod, de nem valósítod meg, jobb, ha
elengeded. Ha előre tudod, hogy felesleges megtudnod, mert úgysem akarnád
megvalósítani, meg se ismerd! Ezért írtam pár könyvem elejére, hogy ne olvassa
el, aki nem valósítja meg. Szóval, Miskánk is átmegy ezen, könyvet éget,
elégedetlenkedik, tehetetlennek érzi magát, másokat ámokfutóknak... és
magányosan fohászkodik, hogy valami mozdítsa ki az apátiából.
„-
Hang! Adj nekem feladatot; bármit megteszek érted!
- Légy végre boldog! – feleli a Hang.
- Feladatot mondtam... úgy értettem.
- Légy boldog! Új parancs... új parancs...
Légy szabad úgy, hogy mások szabadságát ne korlátozd... légy boldog úgy, hogy
mások boldogságát erősítsd... légy bölcs úgy, hogy másokat bölcsességre segíts!
Légy boldog!”
Csodálkozik,
örül. Kimozdul, rájön, hogy csak az része, amit, ha elenged, úgy is megmarad.
Ami így is megmarad, személyiségébe épül, és Mihállyá teszi.
Hiszek
a tökéletes történetben. Ez, mivel tökéletes, megvalósul. Mivel megvalósul, az
összes frekvencián megvalósul. Mivel megvalósul, már megvalósult. Ami távol
tart tőle, csupán annyi, hogy nem ismerjük meg. Ami eggyé minősít vele, csupán
annyi, hogy megismerjük.
Ha
csak megismerjük, felőröl minket, hogy nem menthettük meg a világot. Ha meg is
értjük, megtudjuk, hogy már megmentették, és csak látnunk kellene, amit lehet.
Ha meg is éljük, fogadjuk és árasztjuk, és életre kelünk vele, benne, általa.
Ha meg is valósítjuk, átalakulunk a legtöbbé, akinek eredetileg szántak
bennünket. Amikor átalakulunk, képviselni, felmutatni tudjuk a történetet.
Hiszek
a tökéletes történetben. Ez, mivel tökéletes, megvalósul. Mivel megvalósul, az
összes frekvencián megvalósul. Mivel megvalósul, már megvalósult. Amikor
megleljük magunkban ezt a már megvalósultat, és eggyé minősülünk vele, minden
felébred az Egyben, és az Egy felébred mindenben.
Mihály
programozó lesz, mert még nem tudja, hogy a világ nem program, hanem költészet.
Minden
film, könyv, tudományág, vallás, filozófia beszállt a globális képzelet
versenybe. Írók, költők, tudósok, gyermekek, filozófusok, teológusok
versenyeznek, ki tud jobban beleképzelni, belegondolni, beleérezni az Egybe, az
élet értelmébe, magyarázatába, okába, céljába, hogyanjába. Csak a költők
közelítik meg a találhatót. Ki mondta, hogy csak szavakkal művelhető költészet?
Az
erényesebbje a közjóért akar tudni, és mindenki javáért a valós igazságot
feltárni, megosztani.... az erénytelenebbje fel akarja használni a
közmegegyezéssel elhitt, és megtestesített látomásokat a hatalom megragadására.
A géniusz rájön, a politikus sajátjaként adja el. A filozófus, tudós megfejti,
a politikus menedzseli, és helyette profitál. Előny megszerzése a többiekkel
szemben, ne kelljen félni a félelemtől, ne kelljen éhezni az éhségre, szomjazni
a szomjúságra. A többiek csak éhezzenek, szomjazzanak, és féljenek, neki ne
kelljen, akkor már maradhat így a világ. Minél jobban elhatalmasodik az érdek,
annál távolabb tart mindenkit a valós igazságtól... és amire a legkevésbé
számít, és nem is érzi hirtelen, hogy ő maga is egyre távolabb kerül tőle.
Generált
butaság van. Generált szegénység van. A politikusok úgy gondolják, hogy fenn
kell tartaniuk a szegénységet, mert szerintük az a munkaerő piac alapja. Egymás
közt úgy vannak vele, hogy aki előhozakodik a szegénység megszűntetésének
kérdéskörével, az vagy pofátlanul bevet egy köztudott hazugság-kártyát, vagy
pedig dilettáns és naiv, de semmiképp sem gondolják, hogy ezt valaki tényleg
meg tudná valósítani. Szerintük, aki „okos”, nem is akarná, aki meg akarná, az
meg vagy hülye, vagy sakkozik. Nem hisznek abban, hogy kell vagy lehet ilyet.
Nevetnek, vagy szörnyülködnek, de szóba se jöhet. A rendszernek nem hibái
vannak: a rendszer maga a hiba. Aki fenn akarja tartani, bűnöző. Aki jobbra
akarja váltani, segítő. Mégis az első boldogul, és a második szenved.
Ömlenek
a népekre a filmek, sorozatok, regények, az interneten a cikkek, hírek. A
fentiek tükrében többnyire már megrendelésre. A tények már alig számítanak, a
hírek fontosabbak lettek. A rendszer menedzserei, azt tartják fenn, annak
értékrendjét, vonatkoztatási rendszereit hipnotizálják belénk. A kormányok
Münchausen by proxy szindrómában, a népek Helsinki szindrómában utaznak. A
kettő együtt darálja le az életünket, és lapátolja bele egy feketelyukba. Ahogy
Teréz mondta: „nem a szegényeket nem tudjuk jól lakatni, hanem a gazdagokat”.
Megérinthetőek lettünk. Hiszékenység írja felül a józanságot, és a média a
szánkba ürít. Engedelmességre, két hazugság közül az egyikre szavazásra, együtt
menetelésre, dolgozásra, fejhetőségre, eldobhatóságra kondicionálva. A
politikus megtudja, hogy valaki megtudta az abszolút megoldást, aztán
eltussolja azt. Azon van, hogy fenntartsa a rendszert, amely kizsákmányol, és a
koncból neki is juttat, így nem akarja, hogy a népe felébredjen. A tömeg
félálomban nem kérdez, terelhető, felhasználható, kivéreztethető, és végül
okolható is.
A
költő-ringyók behódolnak, a lélektől, valótól költők látva látnak, átlátnak,
kiállnak, és a hatalom lelkiismeretei, a nemzet művelői, védelmezői maradnak.
„Három
kincsemhez ragaszkodom:
az
első a szeretet,
második
a mérték,
harmadik
a tartózkodás.
Szeretek,
ezért bátor vagyok,
mérték
által hatalmas vagyok,
visszavonulok,
hát vezető vagyok.
Manapság
szeretet
nélkül merészkednek,
mérték
nélkül vezérkednek,
tartózkodás
nélkül hatalmaskodnak:
ezért
elpusztulnak.” - mondta Lao-ce Az Út és Erény könyvében.”
Nem
úsznak meg egy ellenőrző pontot… tíz dollárjuk bánja… a helyi politika
alakulásáról most már muszájból beszélnek kicsit.
- A haladás nem lehet pusztán politikai,
üzleti ügy, ahogy az egészségügy, a kultúra stb. sem! – elemez az öreg, és az
előző incidens után mindenki figyelmesebben hallgatja – a politika ügye a
gazdaság és a diplomácia... és maximum bármely ágazatban annak biztosítása,
hogy ne történhessen visszaélés, és mindig a közjó és az Élet, a bölcsesség, az
erény, a szeretet kerüljön a döntések és a közélet középpontjába! Ez a
minimális elvárás és az alapfeltétel. Ha egy kormány bebetonozza magát, ha le
is szavazzák, akkor is az ő emberei lesznek mindenütt, a mutyis lekenyerezettjei,
vagy a megzsaroltjai megrekesztik az erő áramlását. Minél bebetonozottabb
valami, annál biztosabb, hogy fel fogják robbantani. Azt hiszik, a bebetonozás
hosszú életet biztosít; pedig, a sors maguk ellen kihívása, és nem hosszú
életet jelent, hanem csúnya véget. A lágy dolgok győznek. A vas lehet, hogy
erősebb, mint a bambusz, de a bambusz hajlik, a vas törik. A másik, legnagyobb
baj az, hogy legtöbbször nincsen alternatíva. Nincsen senki, akire le
lehetne váltani. Gyengék, tehetetlenek, buták, a rájuk hagyott tennivalókkal
nem bírnának. Míg a mostaniak legalább azt átlátják, hogy milyen krátert
tömködnek be, és honnan veszik hozzá el az életet.... a következők még ezt sem
látnák. Ergo, nem elég kormányt cserélni, mert akkor csak összeroskad az
ország... hanem rendszert kell, rendet kell, felfogást, világnézetet,
hozzáállást. Jelen percben az emberek azt gondolják, hogy csakis a mostani
kormány védheti meg az országot a támadásoktól, az összeomlástól... a
történelem ebben is ismétli önmagát. Ezek a bevándorló népek maguk sem tudják,
miért jöttek, mert a vallásuk nem engedi bevallani, hogy anyai szeretetért
jöttek, mert a képmutatásuk, félelmük akkor sem engedte őket gyereknek lenni,
és most sem engedi. Nem volt nagyanyjuk, anyjuk – lelkiekben -, és ezért
bánnak így a nőkkel, Európával. Legbelül anyára vágynak, nagyanyára, lélekre,
lelkiségre, élő értékrendre, és nem a halál általira. Az anyjuk nem nevelhette
őket, csak felügyelhette. Nem ülhetett az asztalukhoz, csak kiszolgálhatta
őket. Nem mutatkozhatott, csak gyolcsokba tekerve, élő múmiaként jelen
lehetett. A bennük élő Élet, emberségesebb létet akar.
- Nos, a férfiúik nem igazán látják a lelket,
és nem hallják az igazság szavát, hogy csak a halál akar halált; de az élet
Életet akar. Akik Életért jönnek, de nem kapnak, azok ölni fognak. Akik
nagyanyákért, anyákért jönnek, de szajhákat kapnak, azok erőszakolni és
gyilkolni fognak – szólalt meg meglepő bölcsességgel Vaszilij.
- Nem éltél köztünk, nem tudhatod, hogyan
működik ez a tömeggel – rántott a gyeplőn az ifjú – olyan ez, mint amikor egy
rögbi csapat romantikus filmet kezd el nézni. Mindenki kemény és durva kell
legyen, mert a meccseket úgy nyerhetik meg. Mindegyik könnyezni kezd, és
bensőjében arra vágyódik, hogy vele is az lehessen, ami a film szerelmes
szereplőivel. És ha a kapitányuk nem kezd el legyinteni, á hülyeségezni,
visszakeményedni, bagatellizálni, gúnyolódni, akkor a végére egész frankó,
feloldozó revelációban részesülhetnének. De a kapitány elkezdi. A csapat többi
tagja is utánozza, mert muszáj tartani magunkat, mert vagánykodni kell,
különben gyengének tartanak majd, kiközösítenek, kicsapnak a csapatból... és a
szabályzat is megmondja, hogy. A menekülteknél ez is élet-halál kérdés.
- Ééééés
helyben vagyunk. Ha jönne egy nagy tanító, aki a valót tanítaná nekik... nem
hallanák meg, mert ők nem a valót akarják meghallani, és meglátni, hanem a
saját torz képükre illő tanító, torz tanait akarják önigazolásra használni. Ne
lásd belém ezt a szörnyűséget!
Folytatás a szám szerint következő bejegyzésben-
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése