Amíg az intézmények a tökéletlenséghez tartanak, nem gyógyulhatnak meg, és nem is gyógyíthatnak igazán. Ha majd a tökéletességhez tartanak, akkor sem lesznek tökéletesek, de gyógyultak, és gyógyítók lehetnek. A látható egyház hibás, bűnös, korlátolt, keretek közé zárt rendszer; a valódi, lelki-szellemi Egyház azonban végtelen. Amíg a láthatatlant nyírják és gyömöszölik bele a látható kereteibe, addig megrontják vele a világot. Ha majd a láthatatlan végtelenségébe szabadítják a látható egyházat, ha majd az élők történelmét szolgálják nagyobb mértékben, és nem a holtakét, akkor kezdhetnek úgy működni, ahogyan Jézus kérte, és amire fogadalmat tettek. Hogyan választja Krisztus Jézust Méhdi zöld csitkó, vigasztaló öregember? Kereszténység feletti keresztényként, szúfizmus feletti szúfiként, buddhizmus feletti buddhistaként, szakrális királyság feletti Abszolútum Való Egy Élet és Világosság élve élőjeként. Krisztust, mint a kereszténység, szúfizmus, buddhizmus etc. Abszolútum Eredete, megvalósulása, és önvalójaként… aki élve Éli és megvalósítja mindezek abszolútumát. Úgy választja, mint ősét, mint nagyapját, mint szakrális királyát, mint táltost, családot, eklézsiát, otthont, égiszt, Életet, Világosságot, szeretetet, igazságot, Valóságot, bölcsességet, testet, lelket, szellemet, mítoszt, mesét, másokért elbukva győzedelmest, megváltást, Egyet, mindent, Ürességet, teljességet, egészséget, tökéletességet, nagybetűvel Embert, Istenben és vele élőt, végtelenséget és Örökkévalót. Vallásfüggetlenül, de nem vállalásfüggetlenül. Nem vallásosként, de élve élőként, és mint a vallások abszolútumát. Nem mindegy, hogy egy közösségben Istené-e a hatalom, vagy a „hatalomé" Isten. Az Ön húgának, bátyjának, Önnek, nekünk ugyanaz a vallásfeletti vallásunk. A szívünk tudja, csak az eszünk nem tudja még. Allah tudja, csak az ember nem tudja még. Ha szeretjük egymást, jó testvérekként, és azzal törődünk, ami összehoz minket, ami hasonló bennünk, és ami mindnyájunknak gyógyír, akkor az Egy is örvend, és az ember is méltó lesz… akkor az Egy dolgaiban járunk, és nem a tévedők dolgaiban.
[...]
Amikor az ékesen és merészen szóló mindezeket elmondta, és mondandóját
befejezte, a közúti rendőr kézfogással mindkettejüknek megköszönte a törődést,
és felajánlotta, hogy Isztambulig rendőri kísérettel felvezeti Őket. Így is
történt. A városban melléjük lassított, integetett, és azt kiáltotta:
— Arkadaş! Háttárs!
— Igen, igen! Háttársak! Igen! — kiáltották utána, miközben elhajtott.
Így telt Isztambulig az egyre érdekesebb út.
[...]
Isztambulban kicsit körülnéztek, éjjelre meg is szálltak. Már számítottak rá,
összenevetve fejtegették, vajon mikor, hol jön elő a következő „küldött".
Egy autentikus teázóban pihentek épp, amikor előjött. A tulajdonos fiaként
mutatkozott be, és az európai politikáról kérdezett. Az öreg így válaszolt:
— Volt egy város, az atyák olyan hidakat építtettek, amiken nem lehetett
átmenni, mert arra nem voltak alkalmasak. Szépek voltak, de ha valaki
megpróbált volna átjutni rajtuk a túlsó partra, ezer dolog miatt hullt volna a
mélybe már negyed úton. Mindenki tudta, hogy olyan hidakra lett volna szükség,
amiken valóban át lehet menni, de senki sem mert szólni emiatt. Egyesek azért,
mert lekenyerezettek, cinkosok voltak, mások azért, mert megzsarolták őket,
megint mások azért, mert adósságuk miatt nem tehették meg, hogy szóljanak. Így
hát a városatyák és miattuk szenvedett, rekedt meg, vesztegelt, önigazolt,
terelt, hazudott, csalt, vetített, nyelt, nyalt, kínlódott, és kínzott és
szabadkozott és szégyenkezett és kussolt az egész város. Az a fele is, amelyik
egyik kategóriába sem tartozott, egészen egyszerűen csak le lett legyintve,
hülyére lett véve, és meg lett fenyegetve. Telt-múlt az idő, és ha netán, pár
évtizedenként akadt egy-egy, aki fel merte tenni a megfelelő kérdéseket, mindig
megmagyarázták neki, hogy de hát mi építettük, és már sok-sok éve, régóta
hidak, és olyan szépek, és a történelmi értékük, és az eszmei-, és esztétikai-,
és műemlék-, és mindenféle jelentőségük olyan hatalmas… és kellenek ezek a
hidak, és mindenki, aki a hidakat bántaná, a közt, minket bántana, és etc. etc.
mindig csak ilyeneket beszéltek. Saját bűneiket a közzel takarták. Hiába
mondták a legbátrabbak, hogy de hát nem lehet rajtuk átmenni, ember… és
kellenének olyan hidak, amiken át lehet, mert azért híd a híd, hogy az híd
legyen, és nem azért, amilyenek ezek… szóval, hiába mondták ezeket a bátrak,
mert a cinkosok, a lekenyerezettek, a megzsaroltak, a megfélemlítettek, a
városatyák, a sleppjük, és a nekik tartozók mindig túlkiabálták, és mindig
lehurrogták vagy leintették őket. Önigazoltak, megmagyaráztak, kiretusáltak,
ellepleztek, összekacsintottak, lefizettek, ellehetetlenítettek, nevetségessé
tettek, bemocskoltak, és még öltek is.
Egy napon aztán tűz ütött ki a városban. Akkora tűz,
aminek az eloltásához nem volt elég oltó autó, és technika, nem volt elég semmi
sem. Leégett minden, leégtek a hidak is. Mindenki meghalt.
— Rendkívül köszönöm az őszinteségét, uram — mondta az ifjú — mondja, Ön hogyan
vezetné az országát, ha tehetné?
— Sem kardot, sem koronát nem érdemlek. Nem vagyok méltó, sem képes vezetni az
országomat. Ahogy vezetni kellene, az a vallásfeletti szeretet és bölcsesség
alapú, egymásról gondoskodó társadalom lenne. Nem hívott el sem az Isten, sem
az ember. Amíg ez így marad, csak haza kívánunk jutni, és együtt,
szeretetteljes házasságunkban, egyként megöregedni. Higgye el, ezek legalább
olyan hatalmas dolgok!
— Minden tiszteletem az Önöké. — zárta le a fiatal a faggatózást, és hozzátette
— A poggyászukat a szobájukban, az autójukat az udvarunkon találják. Áthozattam
őket ide. Kijelentkeztettem Önöket, kifizettem a számláikat, Önök már az apám
vendégei. A portán megmondják melyik lakrész az Önöké. Bármeddig maradhatnak.
Jó éjszakát!
Hogyan hozatta át az autójukat? A poggyászukat? Ezen tanakodtak most már egymás
közt, és hátborzongatónak találták ezeket a felettébb sejtelmes történéseket.
Az is eszükbe jutott, ha már nem ártanak nekik útközben, lehetséges, hogy meg
is védik Őket? Ha rosszul válaszolnak, vajon került volna valami a teákba?
[...]
Edirne küldötte egy botos papa lett. Azt mondta, azt tudja, mi az ember bűne,
de mi a társadalomé? Erre a jó asszony, nagyasszony elővette a noteszét, és
felolvasta neki, amit pár órával azelőtt írt bele:
„Egyszer, egyenesen a tényleges mennyből egy tényleg angyal szállt le a
Parlament oroszlánjainál, és három lapot adott át az arra járóknak. Volt nagy
csodálkozás, de azért felfogták, amit mondott, hogy azokon a lapokon a
tökéletes tanítást találják, ami pont ahhoz kell, ami most ténylegesen az
emberiség baja. Meghagyta, hogyha követik az instrukciókat, és azok szerint
élnek, akkor megmenekül az emberiség, de ha nem teszik meg mindezt, akkor
kipusztul. Azzal Isten kegyelmét hátrahagyván visszaemelkedett a mennybe.
Voltak, akik örültek, voltak, akik üzletet láttak a dologban és kihasználták
azt; millió módon, ahogy az csak eszünkbe tud jutni. Mindent megpróbáltak, nem
sorolom, videó, ereklye, sztori, előadás, blog, vlog, újságcikk, kisregény,
képeslap, távgyógyítás, oroszlánkő-por, mégis sorolom, de nem akarom. Ez csak
kínos volt, de nem ez volt a legnagyobb baj. Lettek a hívők és a nem hívők, és
lettek a sértettek is. A lapok tartalma megjelent a médiában, az egész világ
erről beszélt, és jelentkeztek is sorra mindahányan, akiket ezért vagy azért,
ez vagy amaz a tétel a tökéletes tanításból sértett. Egyik oldalról szekták
alakultak a lapok tartalmának ezerféle magyarázatával; ezerféle szekta. Másik
oldalról a sértettek javítgatták át, egészítgették ki a tanítást, vagy
radírozták ki belőle az őket sértő passzusokat. Politikusok használták az
általuk kreált változatokat az egymás elleni és a szavazókért vívott álságos
színjátékukhoz.
Addig nyesték, nyírták, szakértették, és toldozták a három lapos tökéletes
tanítást, mígnem egy értelmetlen, hatástalan, elferdített, gnóm hazugság, egy
önigazolás, egy terelés, egy baromság lett belőle. Így éltek tompán és
értelmetlenül még pár évtizedet, aztán mindannyian kihaltak.
Megjegyzés:
Én szólok: a Föld.
Ami kipusztult, újra támad. Ami sokká lett, felélője terem.
Íme, ellenségeimmé lettek gyermekeim.
Közülük a szelídek örökölnek, a többiek felfalják egymást.
Virágot hozok a hamuból is. Mindig létezem, mert az Életből merítek.
Életemet adom, hogy csak egy is kinevelődjék… de a halállal eltűnik, aki azt
szolgálja, s csak az élve élők világolnak örökkön a Világossággal. Mindig
feltámadok; az egyik nélkül, a másikkal együtt.
Beszéltem."
[...]
— Legyenek olyan területek, ahonnan kitiltják a vallásokat — javasolta a
szófiai felügyelő, figyelő, segítő kémük, aki legalább hetedmagával szegődött
az utazóink mellé.
— Az a hiba, hogy ezzel megtiltanák, hogy a tudomány, a politika, a vallás
abszolútumába egyáltalán el lehessen jutni — kezdte el emelgetni a
megjelenteket az öreg — Nem szívelem a vallásokat ebben a formájukban, de
fenntartom, hogy az abszolútumukba rajtuk keresztül vezet az út. Akik ezeket
betiltják, az abszolútumukba jutást teszik lehetetlenné. Később
kifejtem. Azt is fenntartom, hogy Méhdi írásai megpróbálják orvosolni a
problémát. Ajánlom őket. Az emberek vagy mulasztanak, vagy nem a megoldást
keresik, hanem érdekből variálnak. Ezt a szférát is. Szerintem vannak
annyira intelligensek, hogyha tényleg keresnék a megoldást, már megtalálták
volna. Természetesen létezik a vallás-, a politika-, a tudomány
abszolútuma vallás, politika, tudomány nélkül is… de az elme tulajdonsága, hogy
ezeken keresztül képes eme abszolútumba engedni a tudatot. Mire a tudat az elme
tébolyából a lélek valóságára eszmél, ezeket az utakat, hidakat bejárja. Bár az
A hatodik patriárcha szútrája és Az aranyvirág titka is ír villanásszerű megvilágosodásról, de mindegyik
villanásszerű legvégül. Csak addig érzékeljük hosszúnak vagy rövidnek az utat.
De ha egyszer már bekerült a tudat az elme tébolyába, akkor az út is létre
jött. Az elmében van idő és út, a lélekben nincs idő és út… amíg az elmében van
a tudat, hosszú és rövid, és közeli és távoli bármi; a lélekben viszont azonos
minden. A lélekbe eszmélni egy villanás, és benne lenni örökkévalóság… de az
eszmélésig csak idő és út. Így van az, hogy az elmében vallások vannak, a
lélekben Valóság. Az elmében tudomány van, a lélekben Valóság és teljesség. Az
elmében politika van, a lélekben Élet és Világosság. Minél távolabb
vagyunk a tébolyban a Valóságtól, annál undorítóbb korszakot élünk… minél
közelebb vagyunk a lélek valóságához, annál csodásabb
korszakot. Vallásmentes régiók = abszolútumra eszmélést gátló
régiók. Vallásmentes, vállalásmentes régiók létrehozása helyett hozzanak
létre olyan régiókat, ahol a vallásoknak kötelező kiteljesedniük vallás felettivé…
az abszolútumukká. Az érme másik oldala: a vallásoknak vannak visszás
következményei is… amik kimondottan lesújtók, és létrontók. Ezektől mentes
területekre viszont kimondott szükség van. Egyszer egy jó barátom írt egy
frappánsat erre: „Csak mert eltávolodtak, már nem is akarnak különbséget tenni,
csak elhatárolódni, tiltani? A testet, a lelket, és a szellemi kapcsolatot is
csak felszínes dolgokkal tudják elzárni az emberek elől… és akkor szkeptikusan
maguk elé köpve megkérdezik, hogy hol az Isten?!" Tanult hallgatóság! Ki
nem tudja, hogy a rendszerek, ’izmusok, 'kráciák, vallási irányzatok önmagukban
csak vannak… és élőhalott entitások? Ahhoz, hogy ezek ártalmasak vagy hasznosak
legyenek, emberek kellenek. Tompa, érdek- és félelem-emberek kezében mindegyik
ártani fog; ébredett, szeretet-emberek kezében mindegyik az Életet fogja
szolgálni. Lehet akármilyen rossz is a vallás, a rendszer, ébredett,
szeretet-emberek kezében az Életet szolgálja. Az, hogy ezek nem az Életet
szolgálják manapság, azt jelenti inkább, hogy az emberek tompa, érdek és
félelem-fajzatok. Néhány vallásban van gyilkos program is, és éltető is. A
vezetőik minőségétől függ, hogy a híveknek gyilkolniuk kell-e, vagy
gyógyítaniuk. Vegyétek el a hatalmat a hatalmaskodóktól, és „adjátok
vissza" magatokban Istennek! Hozzunk létre vallásmentes területeket, de ha
a csalás megmarad, a hazugság, gonoszság megmarad ott, semmi sem lesz jobb
ettől.
Ellenben hozzunk létre tompaságmentes, félelemmentes, érdekmentes,
hazugságmentes területeket! Oda nyugodtan bejöhetnének a vallások is!
— Úgy legyen! Insallah — lelkesedtek fel a jelenlévők. Igazi derű költözött a
szemeikbe. Elköszöntek, elmentek.
[...]
A Méhdiknek — még Szófiában — vásárolniuk kellett. Ásványvíz, olajbogyó,
szappan, gyertya etc., és a vásárlás után egy asszony szólította meg őket. Egy
tekervényes, vén fa tövében lépett eléjük, özvegynek tűnt, szegénynek, de a
tekintetében fényesség és mosoly honolt. Kisvártatva előhúzta szoknyája mögül a
leány unokáját, és maga elé tolva mondta el mit is szeretne:
— Tudom, kik vagytok. Ez az unokám. Ő a jövőnk. Kérlek, maradjatok egy órát, és
mondjátok el neki, hogyan, miért kell visszaemelkedniük a nőknek az
egyenlőségbe… a szentségbe? Mit jelent az, hogy elmúlik a Halak, és jön a
Vízöntő? Továbbra is félember marad, aki lánynak születik, vagy neki már
méltósága lesz, amikor felnő?
— Örömmel elmeséljük, nővérem — biztatta az öreg, miközben együtt érzőn
elszorult a torka — a feleségem elmond mindent, én pedig kiegészítem, ha
szükséges lesz, de biztosan nem lesz.
Ebben maradtak. Együtt elsétáltak két padhoz, leültek, és a hitves neki kezdett
az okfejtésnek.
— Nem tudom, egy ilyen fiatal hölgy, mint Te, mennyit tud befogadni az olyan
furcsa dolgokból, amikről most fogok beszélni. Ezek nélkül azonban sajnos
lehetetlen elmondani, amit el kell. Azonban nagyanyád is hallani fogja és
kisegít majd az évek során, ha valami felmerül a maiakból.
— Köszönöm, asszonyom — csicseregte illedelmesen a kislány.
— Elsőként elmondom nyersen, tömören, hogyan ered a csillagképekből a vallásaink
jelrendje, és ha lesz kérdésük, utána szelídítünk még. Kezdjük azzal, hogy
Jézus a Halak korszak elején jött el közénk, és betáplálta az erejét, üzenetét,
tanítását segítségül, hogy az egész emberi nem túlélhesse az évkörön
találhatóak közül egyik legsötétebb világhónapot. Ezért a sok halász és a hal
motívum, példázat körülötte. A világhónap kettőezer-egyszázhatvan év. A
betáplálása nélkül már rég kiirtottuk volna egymást; hisz' így sem állunk
messze ettől. Mindenesetre úgy tűnik, sikerülni fog átlépnünk a következő
világhónapba, amely a Vízöntő nevet viseli. A Vízöntő alapvetően Szűz-alapú
minőség. Elviekben szintén kétezer-egyszázhatvan évig tartana, de jellemző rá,
hogy szétfolyik, elmosódik maga is, és nem csak az, hogy ő mos el és szét.
Emiatt a hatását sokkal előbb éreztette, minthogy elkezdődött volna, és még
sokkal azután is éreztetni fogja, hogy véget ér. Mivel Szűz-alapú, markánsan
kétféle hatású lehet. Amikor a „rossz" Szűz valósul általa, és belőle az
valósul valakik által, akkor minden élőt és szervest számosít, feloszt,
porcióz, hálóz, ridegít, tárgyiasít, kövesít, merevít, pénzzé tesz. A
személyből férőhely lesz, az élőből adat, a dolgokból vételár. Működésében
kiszolgáltat. Titkokat, tudást, értéket, vagyont, erőt, mindent. Összemos, szétmos,
elmos, eláraszt, megfullaszt, összekever, ködösít, homályosít. Megkülönböztet,
és ezzel uszít. Amikor a jó Szűz valósul, akkor beoszt, hogy túléljük a
„telet", és ne fogyjon el a kamránk tartalma már a „tél" felénél.
Bent tartja a családban, a hazában az erőt, a titkokat, az értékeket, a
vagyont, mindent, és nem hagyja elszivárogni. Nem összekever, összezavar, hanem
egyértelműsít. Nem megkülönböztet, mert az vétek, de különbséget tesz, mert az
a túléléshez szükséges alapfeltétel. Fényt derít, kiderít, felderít, átvilágít,
megtisztít, megfürdet, megkeresztel, öntöz. A rossz Szüzet boszorkánynak hívja
a néphagyomány, a jó Szüzet anyának. A Szűz kudarca, bukása, és bukásában
vergődése a készakarva ártó intelligencia, a boszorkány, a szajha. A Szűz győzelmes
megváltása a nagybetűvel Anyaság. Ebben az Anyagságban teljesülhet a legjobb
Szűz sors, és az effajta Szüzet valósítás képes az elkövetkezendő korszakon
átmenteni az emberiséget. Ha csak a boszorkányt tudja megvalósítani a
társadalom, és csak annak hatásait fogadja, azokra reagál, azokat tükrözi,
árasztja tovább, akkor kiveszünk. Ha a Szűz-Anya minőséget valósítjuk,
árasztjuk, tükrözzük vissza, akkor nem csak túlélünk, de gyógyítani is fogjuk a
világot. Amikor nem értjük, miért emlegetnek a keresztények Szűzanyát, és
nevetve azt gondoljuk, mekkora lehetetlenség ez a szó, gondoljunk erre a
néphagyományra, amely ezer évekkel ősibb a kereszténységnél, és amelyből ered!
Úgy hívják: szkíta csillagbölcselet. A Szűzanya-tisztelet „fohász" a jó
Szűzhöz is, és érte is, azért, hogy a világban ő valósulhasson… a nőkben, a nők
által is, és a közéletben, a társadalomban minden téren amúgy. Eljött az idő,
amikor ha körülnézünk, mindenütt tetten érhetjük a boszorkányt, és már alig
érhetjük tetten az Anyát. Összemosódik minden; nem tudni ki fiú, ki lány, mi
igaz, mi nem. A hír fontosabb, mint a tények, a hihető fontosabb, mint a
valóság. A jog a bűnt védve győz az igazságon. Az igazságtalan egyenlőség és
egyenlőtlenség győz a szerető igazságosságon. A szabadosság győz a szabadságon.
Az okoskodás és a hangerő győz a bölcsességen. A látszatért ölünk és halunk, a
valóságot pedig letagadjuk. Csalás, hazugság, hamisság, illúzió, tele- és
üresvízió, álmodozás, jövő, múlt… és semmi jelen. Az idő szétfolyik, a határok
elmosódnak, és az egynemű, uniformisba öltöztetett, elkerített, beosztott,
személytelen, szolga-robot népesség a mesterséges intelligencia által minden
módon körbevéve sorvad, és nagyobb ellensége saját fajtájának, mint az urai.
Ebből a helyzetből hivatott, és egyetlenként képes megmenteni bennünket a
Szűzanyaság, mint égisz, a Szűzanya, mint a minőség megszemélyesítője, és
minden nő, aki ezt a minőséget megvalósítja, képviseli és árasztja. Ezt a
minőséget űzték ki a rendszerekből, a vallásokból, a társadalomból, és ezt kell
visszahoznunk mindezekbe, ha emberek akarunk maradni, ha életben akarunk
maradni egyáltalán. A szkíta hagyomány, a magyar népi hagyomány, Szent Márton —
és remélem, eztán is velünk kezdve sokan lesznek még — ennek a minőségnek a
tiszteletét szorgalmazzuk. Már láthatják, hogy nem csupán rokonszenvből, vagy
hóbortból, hiszen, vagy visszatér a méltó helyzetébe a nő, az anya, a
Nagyboldogasszony Anyánk, vagy nem áll meg az emberiség kipusztulásáig az a
tendencia, ami jelenleg működik. Atya-Anya-Fiú s ez így együtt a Szentlélek Egy
Isten. Ez a mi Szentháromságunk, ez a mi keresztvetésünk.
— II. János Pál mondta halálakor, hogy a „magyarok fogják megtanítani a világot
a valódi kereszténységre" — vetette közbe az öregasszony.
— Reméljük nem csak az életük árán, de az életükkel is — reflektált rá az öreg,
s újra szépséges társa folytatta:
— Természetesen most nem azt soroltam, mikben kell hinniük, hinnünk, hanem azt
a hagyományrendszert magyaráztam, amelyből ered a Szűzanya fogalom. Más
megítélés alá esik a holtak történelmének alakítói és elszenvedői körében
mindez, mint az élők történelmének szereplőiében. Mindemellett ki ne akarna egy
csodálatos, gondoskodó, óvó, megbocsájtó, szerető Anyát a Szent Családba
visszaemelni? Nos… Elég-e mindaz, amit elmeséltem? Az évek során ki tetszik
majd bontani mindezt ennek a nagylánynak, most ez hirtelen nagyon tömény így —
mondta, s a lánykához fordult — de Te meg, ne feledd, az is boszorkány, ha nők
akarnak férfiak lenni! Nem az a jó Szűz, ha durva, kemény, vezér nőkké leszünk,
hanem ha olyan csodálatos család-, nemzet-, emberiséganyákká, nagyanyákká, mint
amilyen a Nagyboldogasszony is! Arról majd nagyanyó mesél neked, hogy népeink
tíz-, meg tízezer éve során milyen nevekkel illették ezt a csodás minőséget.
Most azonban elköszönünk, és a legjobbakat kívánjuk!
— És nagymama-próféták lehetnek? — kérdezte a lányka, s erre mindannyian
örömmel elmosolyodtak.
— Az bizony csodálatos lenne! Nagymama-próféták kellenek a világnak… bizony.
Bár csak minél többen lennének — válaszolta az öreg.
— Hálásak vagyunk, köszönjük a magyarázatot! Allāhu akbar! — intett áldón a nagyi.
— Allāhu akbar, kedvesek! —
intettek a Méhdik is, aztán szaporázni kezdték lépteiket, mert még sötétedés
előtt Belgrádba szerettek volna érni.
[...]
A Belgrádban töltött idő alatt, az esedékes kérdező arra kérte őket, meséljenek
egyetlen történetet valamelyik, szerintük jelentős királyukról. Erre hőseink
Mátyást választották, és a következő naplóbejegyzésükkel gondolták
legérzékletesebben szemléltetni a válaszukat:
„A király a halálán van. Nem tudja, hogy megmérgezték-e, vagy csak mérgezést
kapott, esélyes; a testébe rég betokozódott nyílhegy okán. A csata után, melyen
belé fúródott, az orvosok nem javasolták az eltávolítását; nem kockáztathatták
a bénulást. Most csak tudja, hogy mozdulni akar, kiáltani akar, de nem tud.
Fáj, sajog, émelyeg, szédül, még a porhüvelyén belülre szorultan is, és
biztosan tudja, hogy odakintről csupán egy izzadó, forgolódó, félholt
hústömegnek látszik. Akik az ágya körül sürögnek, zokognak, vagy titkon
elmúlását remélik, nem tudják, hogy ő mélyen a szívben még éber, és élve él,
hogy minden erejével át akar törni, vagy legalább ordítani a mérgezés tébolyán,
a bénultságon, kínon, zavart elmén… lélekből, igazán világgá szándékszik
sikoltani egy utolsót, fontosat: a végakaratát. Ki gondolt arra, hogy időszerű
lenne, mindenki hessegette: „még badarság, hisz' olyan fiatal, és a sok teendő
mind fontosabb, elég majd évek múlva gondoljon az ilyesmikkel", aztán most
látják, mégis csak meg kellett volna tenni. Meg kellett volna nevezni az
utódját. A kínok távozni késztetik, az utolsó, őrületesen fontos kötelessége,
valamint a lehetőség, hogy ha kitart, elodázza a halált, és valamilyen
emberfeletti erőkifejtéssel, csodával, angyali, hathatós segítséggel mégis
sikerül a szívből lélek által a húson, tébolyon, félholt torzóján átkiabáljon
egy utolsó, megcáfolhatatlan mondatot, mégis maradásra bírják. A lélek
valóságában, a Világosságban, az Életben, az időtlenség kapujában lebben, és az
időbe igyekszik üzenni. Mi legyen az üzenet, amelyet rövidsége ellenére is
mindenki meghall, és megért? Ha nem is a mostaniak, az utókor majd biztos. Ha
hosszú mondatokkal üzen, szinte semmi esély erre, inkább egyetlen szót kellene
találni. Egyetlen szót talán ki tud juttatni a magasságok feletti mélységből a
mélységek alatti mélységekbe… ahol a fölé hajolók strázsálnak, és életjeleit
vagy háláljeleit jegyzik. Mi legyen az a szó? Miben van meg minden üzenet? Az
utód neve? Nem jut át a burkon… vagy összetévesztik más ugyanolyan nevűvel. Egy
szó... ez az, egy utód neve is, az örököse is... akinek az országot felajánlja,
az is... ahogyan Vajk tette, amikor ugyanígy volt, ő legalább szólni
szólhatott. Ő visszaadta a Szent Szűznek — ó, arrogáns, önhitt, gyarló fajankók
gyülekezete, ő most már tudja! Tudja a szót. Hálátlan, tompa népek — Jézus az a
szó, a név, az örökös. Tőle vétetett, reá száll vissza a királyság. Ha nincsen
a trónon király, Jézus a király, és a Szent Szűz a királynő! A Szentlélek az
Élő Törvény… és a Világosság és Élet az égisz! Ha bitorló, nyomorgató
vámpírkirály regnál, úgy is ők azok… csak hadd higgye minden mostoha, hogy
bármit is ér! Királynak mondottak jönnek: álmosak, bóbiskolók, nem oda nézők,
meztelenek, gyengék, és véget ér a több ezer éves királyság. Ő pedig elodázni
jött e végjátékot, meghosszabbítani az átörökítésre felkészülést, betáplálni
jött a végnapokba oly annyi égi erőt, amelytől túléli az elárvult nemzet a
három nap tetszhalált. Bezárul az aranykapu, a fáklyákat eloltják, a függönyök
behúzatnak. „Estvannál" is este volt, nála, ím, már éjszaka; a leányág, a
kincsek, a tudás, mind a jövő jussa… a feltámadásig egy titkos éléskamrába
kellett jutnia rejtezésre. Sikerült? A Pálosaink csak helytállón gondoskodnak!
A nyelv, a néphagyomány, a tánc, a jelek, a motívumok, dalok, szövegek,
dallamok… könyvek, kövek… és minden ilyenek, vajon biztos helyekre jutottak?
Átvészeljük a három nap halált a feltámadás napjáig velük és nélkülük?
Lesznek-e szemek a látásukra, fülek a hallásukra? Megtett-e mindent, jól
csinálta-e? Most egy nevet lehet már csak megpróbálnia átimádkozni az eséllyel
áthatolhatatlanon. Sajátos fájdalom: az elárultak sajduló szenvedése bántja, s
a haldoklók félelme is. Gyermekként azt tanulta, ajánlja fel a fájdalmat,
valamilyen szent ügyért, valaki gyógyulásáért, az elesettek szenvedésének
enyhüléséért, és akkor elviselhetőbb lesz az elviselhetetlen. Tessék, eljött ez
a helyzet is, most minden erő összeszedetik, minden érzés, érzet, emlék,
szándék erre adatik. A szívben éber, hős király, most mély levegőt vesz, és
elképzeli, amint a leghangosabb kiáltással a hegyeken, felhőkön, egeken túlra
is elordítja a megfejtést, megoldást, örököst, nevet, szót, Igét, imát,
mindennemű, tízezer oldalú és egy közepű, élve élő üzenetet. Megteszi.
Megteszi. Igen! „Jézus… Jézus… Jézus!" Hetvenkétszer kiáltja el
odabent, háromszor jut csak át, és mozdul a száj. Mozdul, igen, mozdul!
Kevésszer, de kegyes az Ég; mozdul! Meghallhatták? Meghallja bárki is
bármikor? Lesz utókor, örökös, feltámadó nemzet? Lesznek fülek és szemek és
szívek? Mindig van király, mindig van királynő, mindig van Szentlélek. Mindig
itt van az emberkirály is. Jön, és elmegy… megint jön, és addig megy el mindig,
amíg nem lesz nép, amely felismeri. Nem ismerik fel! Ó, bár
lerövidíttethetnének a napok! Ezt gondolja, és megbocsát. Megbocsát
magának is. Elképzeli a feltámadás napját. Olyannak képzeli, amelyen népek
gyógyítói hívják, s együtt áll, és élve él, és bölcs és szerető, jó a legősibb
örökös népszövetség. Minden ereje elment. Mindene e nagy családnak
adatott. Halade, mystai! Tengerbe, müsztészek! Ájulás, földrengés,
égzengés, szövethasadás. Bevégeztetett."
[...]
Szeged már régi ismerősként fogadta őket. Hazai étkek reményében azonnal
megálltak egy adódó csárdában. Nem jött egyetlen kérdező sem. Nehéz volt
eldönteniük, vajon Magyarországon senki sem tudott semmit, vagy egészen
egyszerűen ott már teljesen mindegy volt mindenkinek, történt-e egyáltalán
bármi is… vagy, hogy kik is ők. Nyugodtan beszélgethettek, amíg kihozták a
finomságokat.
— Szeretnék meséket is írni — mondta az öreg — az első egy sólyomról szól majd,
ha megírom. Most csak felvázolom, szóval: a madarak megtalálják Tamást, az öreg
madarat, aki holtan fekszik. Ebben még nincs semmi különös, de olyan szinten
belelapult a talajba, hogy nem értik, mi történhetett vele. Lehet, hogy sok
sörétessel lőtték meg egyszerre, vagy inkább repülőgéppel ütközhetett… kiderül
a valódi ok: Tamás története. A sólyom a legjobb repülő, az ég ura. Ha ő repül,
más madarak elkerülik, vagy leszállnak… esetleg zsákmányul esnek általa. Mégis,
akármennyit szálldos, a földhöz köti a szomjúság, az éhség, a félelem az égnél
is magasabb szférák ismeretlenjétől, és az a vágy, amely népéhez, családjához
köti, űzi, fűzi. A lényeg, hogy Tamás, egy napon minden félelmét, vágyát
elhagyta. Hogyan sikerülhetett Neki? Talán megelégelte a léttel járó igát, vagy
fajtársai értetlenségét; a hiábavalóságot, amit egy jobb sólyomtársadalom
előidézése kapcsán érzett? Esetleg minden rendben volt vele, sőt… túlzottan
rendben volt; értem ez alatt, hogy bölccsé lett, és meglátott olyan
összefüggéseket, amelyek következtében elengedte sólyom-létét, és ezért
történhetett meg mindez. Emelkedett, csak emelkedett, egészen addig, ahol már
nincs levegő, s még azon is túl, amíg el nem ájult, és sok ezer métert zuhanva
útját nem állta a rét. A kis sólymok csodálkoztak, a szüleik szörnyülködtek
értetlenül; Tamást butaságot cselekvésében balesetet szenvedettként könyvelték
el, és még ők érezték magukat a legkegyesebbnek, legtapintatosabbnak. Elhitték
egymásnak és maguknak, hogy jobb hamar túl lenni az indíték-fürkészésen, és
elfogadható magyarázatot találni a történtekre. Nehogy felborítsa valami a napi
rutint, nehogy tovább kelljen ébredni, mint „egészséges”, nehogy kiderüljön,
hogy rosszul csináltak bármit is; nem törődtek Tamással, egymással, vagy bármi
titkos, fontos dologgal. Hogyan tudnának úgy létezni eztán, ha az esetleges
konzekvencia rávilágítana egész eddigi igyekezetük, életmódjuk, mindenük
értelmetlenségére? Azt sem kívánták, hogy kényelmükből kizökkentse őket valami
felfedezés; Tamás, repülőnek ment, ennyi az egész. Ezt állapították meg, és mindenki
elcsapkodta a „zárjuk le az ügyet, és menjünk megint pockokért” táncot.
Mindenkinek úgy lett, ahogy neki jobb volt. Csak a bölcs sólymok értették meg,
mi is történt valójában; csak ők tudták, hogy Tamásnak csupán a teste hullott
alá azon a harmatos, virágporos hajnalon… a lelke a legeslegnagyobb magasságba,
továbbemelkedett.
Valami ilyesmi lesz, most csak felvázoltam — mondta a nagy szakállú, majd
felviduló arccal jelezte, hogy lám, hozzák is már az első fogást, így egy
hitvesi arccsók után mindketten jó étvágyat kívántak, és elhallgattak. Áldás,
evés, hála, tea, álmosság… de úgy döntöttek, muszáj tovább indulniuk, amikor
már csak alig pár óra volt hátra.
[...]
Hazaértek, már az utcájukban jártak, pár lépés volt csak a házig.
— Amikor eljönnek értünk, hogy legyünk az „Egyetlenjük", ha erényesek,
igazak, bölcsek, szeretők, világosak, élni fogunk, és gyógyítani. Ám, ha
erénytelenek, hazugok, érdekemberek jönnek, utolsó utunkra megyünk majd. Mert
mi, Méhdi, az igazat fogjuk mondani, és akik szeretik az igazságot, azoknak
mesterük tudunk lenni, de akik csak felhasználni visznek minket az érdekeik
igazolására, csalódni fognak, és elveszejtenek. De nem fognak eljönni értünk. A
szót nem hallják, az írást nem olvassák, a könyveket nem szívelik, a jelentést
fel sem érik.
Erről gondolkodtak, és megálltak saját kapujuk előtt. Örömteli volt a belépés,
hogy ők voltak újra a házba költöző élet. Visszavonulnak, azt tervezték. Amit
nagyban megéltek, megvalósítják kicsiben. Yasodhara történetét idézték fel első
éjjel, és elalvás előtt sóhajjal hallgatták a kis ház ismerős neszeit.
Siddhartha elhagyta a feleségét és a gyermekét, amikor nekiindult a világnak.
Aztán buddha, és A Buddha lett belőle, de kevesen gondolják végig ezt a
történetet, s így nem jutnak arra sem, hogy Yasodhara és a kisgyermek a Buddha
tanítványaivá, szerzetesekké lettek, megvilágosodtak, és így teljesítették be,
amit be kellett, így zárták a kört. Ha Siddhartha csak úgy lelép, hogy „ú, én
most elmegyek, mert nem fér bele egy kapcsolat, és visszafog a
megvilágosodásban" akkor hiába világosodott volna meg, mert úgy aminek fel
kellett volna oldódnia, nem oldódott volna fel. Azzal oldódott fel, hogy lett,
volt értelme. Yasodhara és a gyermek megvilágosodott. Ez adott neki értelmet.
Ha Siddhartha lelép, és nem lesz buddhává, és A Buddhává, és Yasodhara a
gyermekével nem váltja meg ezt a helyzetet és az embert és magukat, akkor ez
egy szörnyű mulasztás története lenne.
— Éljen Yasodhara!
— Éljen Yasodhara — mondták. Összebújtak és elaludtak.
Gyorsan telt a másnap. Jött a szomszéd úr, mesélte, hogy furcsa változások
vannak mostanában ott kinn a „tűzhöz közeli" végeken. Meghallgatták,
takarítottak, s közben megegyeztek: amit egyszerű, el nem hívott kis
emberekként megtehettek a külvilágért, megtették; most eljött a szerelmük, és
egymásnak létezésük szent ideje. Hónapokkal az előtt, szent haragban kikeltek
valakikért, és rájuk olvasta egy ifjú, hogy „de hát nem rég még azt mondták,
egy emberért is érdemes kiállni, és munkálkodni… most miért háborognak, hogy
kevesen figyelnek?" Nem értette az ifjú a szent harag mibenlétét, hogy az
másokért kiált, nem magáért. Mindenesetre akkor mindenkiért éltek, és senki sem
értette, most egyért fognak élni, s talán mindenki érteni fogja. Milyen muris
volt elképzelniük, ahogy hirtelen mindenkit érdekelni kezd majd, miért
zárkóztak be. Piszkálni kezdi a népek csőrét, hogy mi lehet velük, „hogy
képzelik ezt, ilyen bölcsességet házon belül tartani!" Kacagtak azon, hogy
amíg adták, nem kellett, amikor megélik és gubóznak, hirtelen követelni kezdik
majd rajtuk. Egy ember versus köz. Nos, hogyan is tudna tízezret szeretni, aki
egyet nem tud? Hogyan is hihetné tízezer, hogy Élő Igét szólnak ők, ha nem
látnák, hogy meg is élik azt? A világnak szóltak, a világ elfordult. Majd szól
a világ, ha elolvasta a könyveket, meghallgatta a dalokat, megértette a
verseket, és szomjazik, éhezik aztán. Amíg nincs nép, nincs elhívás, nincs
felkérés, addig ennyit tudnak tenni. Arrogancia lenne, ha kéretlenül intézkednének.
Gondoskodnak a világról a könyvekben; gondoskodnak egymásról a kertjükben… és
megélik a szent szerelmet és családságot, házasságot kettesben.
Hivatalokban járásukkor egy kirakatba kitett televízióban hallották, valóban
úgy volt, ahogyan a szomszéd mondta. Később megtudták, mindenhonnan bolygómentő
akciókról jött hír. A kormányok „varázsszóra" megváltoztak; mintha még
feljebbről szóltak volna nekik, olyan titkos erők, hatalmak, amilyenekről csak
az összeesküvés-elméletek hívői szoktak, mertek papolni.
— Nos hát, sikerült — néztek össze könnybe lábadt szemmel — mire hazatértünk,
az „ütközetből" is ki-ki hazatért. Mire ide értünk, megtették. Megtették.
Megcsináltuk.
[...]
A Méhdik tartottak otthon egy aranyméhes borítójú, üres könyvet, amibe egymásnak
írtak üzeneteket kedves meglepetésképpen. Azon a héten ezt írta be az öreg a
kiskönyvbe:
„Tavasz, molylepkék egymással a tapétán, párna a kézben, az agyoncsapás
elmarad. Szerelmeseket nem bántunk. Amit nem eszel meg, nem ölöd meg. Amit
megölsz, edd meg… millióknak kellene embert enniük. Angyalokat kell-e? Már
lassan evésért sem ölök. Tigris, aki többre adja magát a tigrisnél. Meg lehet
csinálni? Elrepült mind, akinek sikerült. Tudja-e valaki, hová? Szerelmesek
vagyunk, párnával a kezében követ a korszellem… de mi fekve, ülve, állva,
álomban, ébren, ébredetten repülve repülünk. Teljességgel, olyan nagyon
szeretlek Téged, édes feleségem! Hálával megélem, hogy egy lehetünk! Köszönet
neked, érted, magamért! Azok tudnak boldogok lenni, akik hálásak tudnak lenni.
Hajnalban, az ébredéskori utolsó átfordulásnál elszorul a szív: ölelj! Mindjárt
öregek leszünk, és ezek lesznek azok a napok, amikre visszakívánjuk
magunkat!"
-----------------------------------------------------------------
Elmondom, mert nincs itt más, hanem Méhdi van itt.
Kívántam, hogy más legyen itt, aki nálam jobb ember, és szebben, jobban
mondhatja, de nem jött, és csak én vagyok. Kívánom, hogy jöjjön ilyen ember, de
amíg nem jön, én vállalom, hogy elmondom.
-----------------------------------------------------------------------------
Részek kiragadása és félremagyarázása tilos! A mű egészként kezelendő és
értendő! Köszönjük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése