Kérem, hogy bontsák vissza magukat az Eredetig, az eredetiig, és adják magukat önmaguk abszolútumává, adják magukat többre! Kérem, hogy maguk is teljesítsék a próbát, és szeressenek, gondoskodjanak, nevelődjenek és neveljenek!
Eltértek Isten tervének megvalósításától,
megsegítésétől. Túlkapásaik és mulasztásaik a bolygó szenvedéséhez, kipusztulásunkhoz
vezettek. Térjenek vissza az Isten segítéséhez! Nem az egyik vallás dolga a
másik vallásnak és híveinek az Isten terve segítéséhez való visszatérítése, a
hívek észhez és szívhez visszatérítése, hanem minden vallásnak saját magát és a
saját híveit kell megreguláznia. A sajátjaik gonoszságaiért, túlkapásaiért,
mulasztásaiért, tévedéseiért Önök a felelősek. Önök egymás közt, maguk közt
kell elintézzék a takarítást, nevelést, felvilágosítást. Ha nem teszik meg,
kivesznek, kivétetnek és kihullnak Isten tervének megvalósításából, és a
tervéből is. A leleplezés nem lehet teljes körű, hiszen a terv teljes felfedése
elrontja a tervet. Csak a hetven százalékát tárhatjuk fel, a harminc
százalékának ismeretlennek kell maradnia. Aki az egészet felfedi, valóban
Lucifernek nevezhető. Aki a hetven százalékát felfedi, az Isten családjába illő
és méltó, mert gondoskodik, emel, szeret, és gyógyítja a világot. Aki viszont a
száz százalékot felfedné, tönkretenné a tervet. A próbatételek, az értékrendek,
irányzatok, vallások, nyelvek, bőrszínek, nemek, országok, népek Isten tervének
részei, a kinevelődésünk részei: kinevelőink.
Állapotuk és helyzetük viszont siralmas! Épp romba
dőlnek és romba döntenek. A nemzetállamok az utolsó védművek a globális
visszaélések ellen. Akik meg akarják szüntetni őket, csak vissza akarnak élni a
hatalmukkal. Akik nem akarnak visszaélni a hatalmukkal, azok nem akarják
megszüntetni őket. Ha visszaélnének, nem szabad megszüntetni a nemzetállamokat.
Ha nem élnének vissza, minek megszüntetni a nemzetállamokat? Önök kívül akarnak
egységet, egy kormányt, kényszerrel, törvénnyel, fortéllyal, erővel, érvvel.
Amit így érnek el, megrohad és összeomlik, maga alá temetve Önöket is. Csakis
belül, valóban létező és élve élő kiteljesedés nyomán maradhatnak el a
nemzetállamok. Amikor sem veszély, sem érdek nem határoz már, hanem bölcs,
világos, élő szeretet-mag körül egészségben érik egy emberiség-gyümölcs. Ám,
térjenek vissza Isten tervének segítéséhez! Ha nem teszik, magukat szüntetik
meg. Méhdi nem tesz ellenük, Önök ellen semmit. Átadja az idők szavának
üzenetét, meghajol, és a bolygó könyörög a száján át. Élő Igék szólnak a
szakálla mögül. Többre adatnak csak, tisztelt meghívottak, s aki, amelyik nem
engedi Teljességbe magát, az a mulandókkal elmúlik végül, saját maga mulasztása
miatt.
ʘ
Másik, későbbi órákra tekintek. Behajolok, zúg, sistereg, görbül, foszlik
az idő. Egy ausztrál őslakos asszony lép elő, és a nők ügyében kérdez:
— Mit tesznek a kultúrkörök, hogy a nők is megérkezhessenek, ahová ildomos?
Ekképp válaszol, hallom, tolmácsolom, mint beszél a megszólított:
— Néhány hagyományban, ősi könyvben úgy tartják, hogy a nő a bűnbeesés
okozója. Van, ahol Éva az almát felkínáló, van, ahol tisztátalan kasztokkal
házasodva beszennyezte a nemes kasztokat és árulása nyomán lettek a betegségek,
bajok, gondok, konfliktusok, egyáltalán a halál. Eszerint a nemes kasztok nő
tagjai egykor egyenjogúak voltak a férfi tagjaival, de vadakkal háltak, és
beszennyezték magukat, a társadalmat, és emiatt haragszanak rájuk mindmáig, a
szentiratoknak szót fogadva. A másik ok egyszerűen az, hogy ha a férfiak nem
nyomnák el a nőket, akkor félnek, hogy nem tudnának érvényesülni. A nők
természet adta adottságai okán birtokolják a szülés-,
gondoskodás-, érzelmi intelligencia kinevelésének képességét. A férfiak
természet adta adottságai okán birtokolják a nemzés-, ellátó tevékenységekre
való képesség, védelmi feladatok ellátására való képesség erényeit. Ezek
összeadva csodát hozhatnak létre, ám elválasztva, egymás ellen állítva
katasztrófákra vezetnek. Akik hatalmaskodni vágytak, mindent megosztottak, és
kihasználták a megosztottságot. Felbomlasztották a nemzetet, az országok már
csak betűk egy térképen. Felbomlasztották a közösségeket, és legvégső soron fel
akarják bomlasztani az utolsó védvonalat is, amely a gyermekeket, azok lelkét
meg tudja védeni a közvetlen ráhatásuktól, amellyel azokat rabszolgává, robottá
nemtelenné lehet hipnotizálni. A család az utolsó védvár, ami a gyerekek és a
hatalmaskodók közé áll, a gyermekek védelmében, hogy azok ne robotok, ne
vallási fanatikusok, hanem emberi lények lehessenek. Az összeugrasztók, nagy
próbaállítók, embergyűlölők, mindenkit becsapók, kihasználók, megtévesztők a
káoszból élnek. A konfliktusokból húznak hasznot. Ütköztetnek, profitálnak. Nem
az Élettel vannak, hanem életellenesek. Intelligensek, kegyetlenek,
érzéketlenek, fortélyosak és tevékenyek. A jóság kevésbé tevékeny, inkább
kivár, megfigyel, nem avatkozik közbe, a saját dolgával törődik. A tompaság buzgó
és tevékeny. A jóság szelíd és be nem avatkozó. Emiatt volt szükség
törvénykezésre, és a törvények betartatása. Ha férfiak nem lennének
agresszívek, és nem nyomnák el a nőket, a nők lennének a vezetők. Emiatt volt
szükség a megvádolásukra. Ha a férfi és a nő közt harmónia van, a család
megvédi a rabszolgává tompulástól a gyermekeket. Ezért volt szükség a nemek
egymásnak ugrasztására.
Ha Méhdi szavai, meglátásai megfogannának a világban,
az emberiséget nem lehetne tompítani, összeugrasztani, és ez megakadályozná,
hogy káosz legyen, és a káoszból az életellenesek profitálhassanak. Nem
kivennének az Isten teremtéséből, amit csak bírnak, hanem teljesítenék a
próbákat, gondoskodnának, gyógyítanának. Akik az Isten tervének segítői, nem
profitálni akarnak, hanem emelkedni, és emelni. Teljesedni és a tervet
segíteni. Akik nem gyógyítják a világot, hanem profitálnak a bajaiból, azok
Isten terve ellen léteznek. Az élők Atyja a Valóság. A másodikaké a hazugság. A
Hazugság Atyja embergyűlölő volt kezdetektől fogva. A Hazugság Atyjának
gyermekeivé teszik magukat, akik Isten ingyen kegyelmét, ajándékait
visszatartják, porciózzák, pénzért árusítják, és akik megadóztatják eme
ajándékért az embert, és még az Istent is. Akik kölcsönbe osztják kamatokért,
amit csak ingyen tovább kellene árasztaniuk, akik mások szegényítésével
gazdagodnak, akik mások félelmeitől, vágyaitól, nyomorától érzik különbnek
magukat, és ilyen mondvacsinált címek alapján hatalmaskodnak. Évezredek óta ez
a módszer határoz, és a tompák a cinkosai. A szolga legnagyobb ellensége
azonban a másik szolga, és nem az ura. A tompák, akik, hogy saját bűneikre ne
kelljen figyelniük, cinkosokká válnak koncért. Az árulók az ügyek buktatói.
Cinkosokon, lustákon, mulasztókon, árulókon bukik el minden nemes ügy, még az
Isten terve is elbukna rajtuk, ha nem lenne a tervben még az az elmesélhetetlen
csoda, a harminc százalék. A Félszemű azt akarja, hogy a nők és férfiak közt
háború legyen. A család megbomlik, a gyermekek rabszolgák és katonák lesznek.
Méhdi azt akarja, hogy bölccsé legyetek, szeressétek egymást, gyógyítsátok a
világot, és segítsétek Isten tervének beteljesülését. A Félszemű azt akarja, ne
tudjátok mi a szabadság, hanem öljetek az életért, háborúzzatok a békéért, és
azt higgyétek, a pénz az, amitől szabadok lehettek. Méhdi azt akarja, hogy
megismerjétek a valóság igazi szabadságát, és sose vehessenek erőt rajtatok a
félelmek, vágyak, életellenesek és félszemű embergyűlölők. A Félszemű azt
akarja, hogy az öt nem képviselői összevesszenek, és rendetlenség legyen. A
menyegző, amely által kiteljesülhetünk, ellehetetlenüljék. Méhdi azt akarja,
hogy megbocsássatok. Bölcsességben a tévedéstől megszabaduljatok. Gondoskodva
szeressetek, és menyegzőt üljetek valóságotokkal. Azt akarja, hogy nő és férfi
kettőből egyként új Nappá gyúlva bevilágolja a világokat. Erejük vibráljon,
oszcilláljon, áradjon és éltessen. Azt akarja, hogy ti mind, magatokban és
egymásban legelébb az emberre tekintsetek, s csak azután a nemére, nemi
identitására, szexuális beállítottságára. Amíg ezt a közélet nem tudja
megtenni, addig mindkét részről túlkapások lesznek, és a Félszemű a markába
röhög. A dzsinnjei működhetnek, és besöpörhetik a tompaság adóját: halált,
halált, halált. Az ember tekintsen az emberre mindenkiben, és akkor a Félszemű
nem játszhatja az Isten terve elleni játszmáit. Mihelyt az ember tekint
belőletek a másikban élő emberre, a nemek, identitások, érdeklődések
sokadrangúakká jelentéktelenedhetnek, és a bántások, félelmek, túlkapások
elmaradhatnak. A Félszemű azt akarja, hogy ne fogadjátok el magatokat, s így ne
fogadjátok el egymást sem. Méhdi azt akarja, fogadjátok el egymást, így
elfogadhatjátok magatokat is. Akik beugranak a Félszemű megosztó fortélyának,
vagy érdekből cinkosaivá engedik magukat, a világ szenvedésének és pusztulásának
okozóivá lesznek. Mégis milyen tompaság kell ahhoz, hogy elhiggyük:
ellenségekké kell lennünk, és bosszút kell állunk egymáson, végső soron
magunkon? Vessenek véget ennek az őrületnek! Oldják fel a tompaságot, és adják
vissza a nemek ősméltóságát! Vajon miért sikerül a Félszeműnek pereskedéseket,
meg mozgalmakat indítania a nemes teremtés nemtelenítésére is? Mert nem tudjuk,
hogy nők és férfiak is lehetünk, és a lelkünk örök. Nem tudjuk, hogy a bántó
szabályok és elvek, amiket szabadjára engedünk, egyszer majd rajtuk csattannak.
Nem tudjuk, hogy két ember égi menyegzője, valódi frigye, mindenestől egymást
szeretése barátságban, családságban, házasságban a legközelebb tudja hozni az
emberi lényt a szerelmetesség égi tisztaságához, és a szeretet legmagasabb
megélési fokához, ahol már az Isten van jelen! Adjátok vissza a szerelemnek a
szentségét, méltóságát, a házasságét szintúgy! A férfi ereje fentről lefelé
indul, a nő ereje lentről felfelé indul, a két életörvény frigyében a két erő,
minőség egyesül, fordul, pulzál, oszcillál, s felgyúl, világol, éltet, fel, le,
és körbe-körbe, és az Élet táncol és árad és tündököl! Ez valódi szerelemben
történhet meg csupán. Akik a szerelem szentségét, méltóságát megsértik,
megrontják magukat és a világot. Bántják, büntetik egymást, az öt nem
képviselőit, nemi beállítottságaik miatt. De nem az zavarja Önöket valójában,
hogy ki ilyen vagy olyan, hanem, hogy Önök nem élik meg a szentséget, ők pedig
azért, mert megélik, Önök szerint méltók az Önök haragjára. Nem az identitás a
bűn, hiszen mindenki lelhet igaz, való szerelmet, hanem az a bűn, ha a testet
nem szellemítik át igaz szerelemmel, hanem csak használják, és a lelket kötik
testbe, nem pedig a testet emelik a lélekbe. Nem az a bűn, hogy az egyik
ilyen-, a másik olyanféle, hanem, hogy nem menyegzőt ülnek, és nem szent
szerelemben. Legyen bár valaki nem hetero, ám ha feleséget talál, és ketten
szent szerelemben, menyegzőben egyesülnek, a lelkükben megnemesülnek. Legyen
bár valaki hetero, ha nem szent szerelemben, nem menyegzőben, nem lélekben
egyesül valakivel, nemtelenné válik, és vétkezik a szentség ellen. Nem az
identitás a bűn, hanem a szerelmetesség és szentség hiánya. Akik a szerelmet
tisztelik: beteljesítik. Egymást szeretve szeretik. Menyegzőben, lélekben, gondoskodásban
egyesülnek az Isten előtt, és a lelki teljesedés útjára lépnek a frigyükben.
Legyenek az öt nem közül akármelyikek, a rosszat jóra váltják, és szeretetük
nyomán velük van az Isten. Ám legyenek jóba születettek akár, akik érintkeznek,
ha nem szeretetben, frigyben, szerelemben és menyegzőben teszik, a jót is
rosszra váltják át.
„Ne keltsétek fel szerelmet, valamíg ő maga nem
akarja!" Ám ha ő maga igazi szerelem, tiszteljétek és ünnepeljétek!
Ünnepeljétek őt, egymást, magatokat, és tegyétek ünneppé az életeteket, hogy
Isten is részesülhessen a ti boldogságotokban, és ti is részesülhessetek az
övében! Nem a szerelem a vétek, hanem a méltatlan szerelem a vétek. A nemesség
nemtelenítése: betegítő út. A nemtelenség nemessé váltása: gyógyító út.
Szeretett, tisztelt nők, lányok, asszonyok, szent
anyák! Méhdi bocsánatot kér, hogy csak most tudott értetek felszólalni, de
megtette. Bocsánat az öt nemtől is, a megoszthatóktól is. Az országoktól,
népektől, vallásoktól, irányzatoktól is. Méhdi szeret benneteket, és mint
nagyszülő tekint rátok, örömteli szívvel. Ne a nemek és irányultságok legyenek
a másikakon számon kérve és elverve, hanem a lelkiség-, szerelmetesség-,
méltóság-, szentség-, jóság-, szeretet hiánya saját magunkon! „Akik a saját
szemükben a gerendát titkolni akarják, csak azok mutogatják hangosan mások
szemében a szálkát." Édes nőtestvérek, megbocsátok nektek, és magam is a
bocsánatotokat kérem! Tündököljetek! Ahol a férfi példa hiányzik a családból és
az országból, ott a gyermek és a nép gyámoltalanná válik. Ahol a női példa
hiányzik a családból és az országból, ott a gyermek és a nép kegyetlenné, és
érzéketlenné válik. A Nyugatnak nincsen apja, gyámoltalan vicc. A Keletnek
anyja nem volt, érzéketlen szörny. A nők tudják feloldani, amit ezen a téren
fel kell. A nők törhetik meg a rossz szokásokat, a betegítő trendet. A férfiak
sosem lesznek lovagokká, ha a nők nem nevelik őket azzá. A férfiak sosem
lesznek kegyesek, érzékenyek, empatikusak, ha az anyákat egy vallás vagy
tradíció nem engedi, hogy a férfiakat arra nevelhessék. A férfiak nem fogják
megkezdeni ennek feloldását, mert a férfiakat ott nem nevelhették anyák, ahol
ezt fel kellene oldani. A nőknek kell elkezdeniük feloldani, olyan fiak
kinevelésével, akik érzékenyek, jóságosak, és tisztelik a nőket! Amíg ingyen
szajhák vannak, a nők méltósága ne csodálkozzunk, hogy sebzett. Amíg nem
vagyunk királykisasszonyok, addig ne csodálkozzunk, hogy lovagok sincsenek! A
kört a nők tudják megtörni. Az átkot az anyák tudják megtörni. Az érzelmi
intelligenciát az anya példája plántálja az örökösbe. Az értelmi-praktikusat
pedig az apa. A jóságot az anya, a bátorságot az apa. A méltóságot az anya, a
becsületet az apa. A finomságot az anya, az ügyességet az apa. Ezek
elmosódhatnak, de kilencven százalékban így esik a dolog. Ne hagyják, hogy a
Félszemű megossza a családot, és rabszolgává tegye a gyermekeket, a következő
nemzedékeket! Bocsássanak meg egymásnak, maguknak, és ne vétkezzenek többet!
Bánják meg bűneiket, tiszteljék meg a szerelmet, és ne vétkezzenek többet! A
meg nem tisztelt szerelem ezrede a megtiszteltnek, és bűn. A megtisztelt
szerelem ezerszerese a nem megtiszteltnek, és nem bűn. Milyen tompaság vihet
arra, hogy ne a valódi, lélek-szerelmetességet és menyegzőt akarják választani?
Akik pedig a bölcsesség tetőfokán, és a szeretet
tetőfokán androgünné váltak, elmarad azoktól az ilyen ügyekkel törődés. A
szerelmetesség nélküliség: nemtelen nemiség. A szerelmetesség: nemes nemiség.
Az androgünség: nemes nemesség, amelyben a nemek kioltódtak, és teljesen lelkivé
teljesültek. Az androgünség nem impotencia, nem rendellenesség, nem
nemtelenség, hanem nemesség és nemiség-mentesség. Bármikor nemzőképes, de
teremt és megél, és nem nemz. Az androgünség nem a nemiség hiánya, nem valami
hiánya, hanem a beteljesült, kiteljesült egészsége, teljessége, tökéletessége.
Férfiak és nők! Aranyközép-lények legyetek! És amíg
nem vagytok, törekedjetek az aranyközépre, a bölcsességre, a szeretetre,
együttérzésre, együtt! Nagy bölcsek! Önöknek pedig mondom: a tiltással hazudni
tanítanak, ezt mondja a mondás is. A büntetéssel pedig gyűlölni. A tiltás és
büntetés mindig törődés helyett van. Akik lusták törődni, mulasztanak. Eme
mulasztás következménye a hazugság és a gyűlölet. Ezek feloldása a gondoskodás
és a szeretet, a bölcsesség. Ám nem kellene, nem lenne mit feloldani, ha ezek
kialakulását eleve megakadályoznánk törődéssel, a lustaság és a mulasztás
helyett. Minden örökös törődésre, elismerésre, szeretetre éhes. És minden
bonyodalom abból adódik a Földön, hogy akik gondoskodhatnának, nem törődnek,
nem szeretnek, lusták és mulasztanak. Lustaságunk és mulasztásaink
következtében betegedett félholttá a világ. Akik a nőt büntetik, a férfit
büntetik, a lustaságot választják a törődés helyett, az okoskodást a bölcsesség
helyett, a vallásokat a valóság helyett, a dogmákat az Isten élő
szeretet-törvénye helyett, a Félszemű tervének cinkosaivá lesznek az Isten
terve ellenében. Ezek a halállal állnak együtt, és életellenesekké lesznek.
Bölcsüljenek, törődjenek, szeressenek, gondoskodjanak, aranyközéppé emeljenek,
összehozzanak, gyógyítsanak, és a Világosság és Élet Abszolútum Egy tervének
nemes családjává váljanak! Szabadítsanak és szabaduljanak a valódi szabadsággá!
A valódi szabadsággá!
Csodálatos lányok! Szeretlek benneteket, meghajlok előttetek,
köszönlek titeket, hiszek bennetek.
Csodálatos nők! Szeretem Önöket, meghajlok Önök előtt,
köszönöm Önöket, hiszek Önökben.
S csodálatos, megszentült anyák! Dicsértessenek!
Önökben a reménységem.
Így beszélt a kedves a nőkhöz, most az égre, majd a
benső Égre néz. Ejj, ledobott engem a látvány lova, és kihagy, sípol a kép… no,
most visszajött. Nem tudom mennyi maradhatott ki, az árnyékok nem sokkal
hosszabbak, mint eddig. Egy afrikainak tűnő úriember áll a párnájánál, s kérdi:
— Elmondott-e mindent, amit akart? Ha igen, mi mindannyian úgy érezzük,
szükségtelen szólnunk. Már csak azt kérdeznénk, szintén mindnyájan, hogy mit
akar, miután haza tér? Mivé tegyük? Királlyá, elnökké, érsekké? Mit akar tenni,
ki akar lenni, amikor otthon lesz?
Érezhető… az egybegyűltek ezt a tapintatos módot választották, hogy jelezzék:
részükről örvendetesnek tartanák, ha véget érne a diskurzus. Nehéz most a
látás, de megpróbálom… Méhdink válaszolni készül.
— Megtisztelnek jelenlétükkel, figyelmükkel, részvételükkel, kérdésükkel.
Köszönöm! Csak ezt a találkozást szerettem volna; csupán megnyugodni, hogy amit
egy kicsi ember megtehetett, meg is tette. Hazamegyek, és egyszerű kis
házunkban, kertünkben szeretnék egyszerű, csendes, nyugalmas, szeretetteljes
életet élni édes hitvesemmel. Nem szeretnék posztot, rangot, semmit. Csupán
szeretetben, Vele megöregedni. Megmaradni legkisebbnek, együtt.
— Ennyit szeretne — hunyorított arcát lejjebb és előrébb tolva a férfi.
— Ennyit szeretnék, Isten kegyelméből — válaszolta a megfáradt öreg-örök.
Ez hangzott el, s az azt hiszem etióp férfi most körbe-, és sokukkal
összenézve, lassan visszaül.
ʘ
Aludtam. Elvágódtam. Nem bírtam annyit, mint ők. Ők
folyamatosan, három nap három éjen át éberek ott, és számomra ugyanannyi idő
hallani és látni, mint nekik, ahogy átélik. Megébredve ettem és visszabújtam az
időtlenségbe, ismét látva látom: elköszönnek… óh, búcsúznak, kilépnek a körből.
Ideugrottunk. Étkeiket megették, vizüket megitták,
teáik elfogytak, párnáikat elrakták, a segédeik épp felveszik a fegyvereiket,
és átadják nekik, a meghívottaknak, bölcseknek, látszólag elégedetteknek.
Most hirtelen érdekes: az egyik vendég ordítva rohanni kezd, rohan, és kardját
a meghívóra emelve lesújt. Nem mondhatom, melyik vallás „vénje”, nem akarok
bajt. Lesújt, és a kedvesnek, megtámadottnak a segédje gyorsan észreveszi és
reagál. A segéd kivonja a kezéhez legközelebb eső kardot, és a lecsapó kard
útjába teszi. Hű! A pengék összecsattannak, a jelenlévők megdöbbennek, a
megtámadott hátrébb lép, és előrébb a segédje. Csapás csapást követ, a támadó
támad, a segéd védekezik. Pár másodperc csak, és a segéd hárít, közelebb
szökell, és a támadó nyakához emeli a kardját. Megdermednek. A támadó
tekintetével és kardja eldobásával beismeri, hogy veszített. Hú! A segéd
megkegyelmez, és mindenkit nyugalomra int. Felemeli jobb kezét, és mindenki
valóságára ébred. Szólásra készül, s megszólal:
— Ő a feleségem! Én vagyok a levélíró Méhdi, aki eddig
előttetek a segéd voltam! Ő pedig legkedvesebb, legelső tanítványom, aki eddig
nem volt Méhdi… most azonban, mindezeket kiállva, mindezekben megállva, Méhdivé
lett ő maga is. Ha büntetni akartok, engem büntessetek! Ő nem érdemli. Neki
kegyelmezzetek, nézzétek el, bocsássátok meg! Bocsássatok meg magatoknak is,
kérlek! Kérem a támadót, álljon el szándékától! Kezeskedem azért, aki ellen
kikelt. Ne büntesse, kérem, most felfedem: íme, én vagyok a próbaállító, és ő
az én szeretett próbaállóm! A mesternek öltözött a segéd, és a segédnek
öltözött: aki a leveleket írta. A mester csak így maradhatott mester, a
tanítványból így válhatott csak mester. Belőletek is így válhatott csak mester,
hogy egy tanítvány tanítványai lehettetek. Van, amit csak mások szemében
láthatunk meg. Van tanítás, amit csak másokat tanítva tanulhatunk meg. Van próba,
amit csak másokért veszíteni tudva állhatunk ki. Méhdi lettünk. Ti kik
lettetek, kik maradtatok? Akartok-e ti is Méhdi lenni? Ha valaki érti, érti
miért, aki nem érti meg, engem büntessen! Ő csak a tanítvány volt, aki
feladatot kapott, és teljesítette. Próba elé állt, és kiállta. Az utolsó
tanítást, tanítva megkapta. Végig ő beszélt, s én figyeltem. Megkövetlek
mindnyájatokat, áldott, aki érti és érzi, hogy mindez miért volt!
[...]
Így beszélt, most áll és várakozik. S a tanítvány,
kinek fejéről most már a csuklya lekerült, szerény-szemlesütve, szépségével s
bölcsességével beragyogja a helyet. E harmadik, s gyönyörű reggel szellői és
fényei is állnak. Dermedtre illetődött a pillanat. Figyelek, látom: a támadó a
két Méhdi kezeiért nyúl, és homlokát a kézfejeikhez érinti. Majd
felegyenesedik, és szól:
— Megdöbbentő, hogy a tanítvány ilyen. S ha a tanítvány ilyen, hát milyen lehet
a mestere? S ha a tanítvány ilyen, maga is mester. Magam is megkövetek
mindenkit! Áldott, s ébredett az, aki tudja miért tettem, amit tettem — a
támadó így korrigál, aztán a jelenlévők mindahányan enyhén, méltósággal
meghajolnak. Felegyenesednek, majd egy szót sem beszélnek, csak elsétálnak a
helyről.
A segéd és Méhdi, ekkortól már a két Méhdi. Ők
maradnak csak ott. A fény és a szellő újraélednek. A próbaállító megöleli a
helytállót, a párnákhoz lép, összerendezi őket, mutatja: le lehet feküdni, el
lehet aludni. A helytálló lepihen, szuszog, boldog férje betakarja és őrzi,
őrzi, őrzi az álmát.
HAZAFELÉ
A hazaútról már máshogyan mesélek. Röviden, és múlt időben. Az eddigieket révülésben, előre láttam, jelen időben, mindezeket pedig a jövőből látom, mint megtörténteket. Ne kérdezzétek mi ez, nincsen idő ott, ahol ezek egyben jelen vannak! Bár a találkozóról szóló elbeszélés is kitesz egy könyvet, a hazaúton elhangzottak, és a hazatéréssel megvalósultak nélkül nem lenne egész, ki- és beteljesedett a történet.
[...]
Amikor autójukkal, melyet űrbálnának neveztek egymás közt, megálltak Ankarában, hogy rendbe hozzák, kipihenjék magukat, és egyenek, igyanak. Az étteremben sokáig méregette őket egy férfi. Míg ők ettek, az telefonált, mire többen is jöttek és odamentek hozzájuk, megkérdezték: ők-e, akik az „ütközetről" jönnek? Erre hőseink igen elcsodálkoztak, és csak bólogatni mertek. Ki tudta, ki lesznek-e lőve, vagy mit is jelentsen ez a helyzet? Azok illedelmesek maradtak, és kérték, meséljen magáról az öregember. Erre az öregember átadta a tisztességet a feleségének, aki a következőket szólta nagy bölcsességében:
— Mire megöregszünk, és bölcsek leszünk — már aki —, addigra kell elköszönni. Aki eleve úgy születne, hogy bölcs, és mindent átlát, vajon kibírná tétlenül, szó nélkül, vagy megőrülés nélkül mindazt, amit mi itt simán elviselünk? Nem bírná ki, nem viselné el, megőrülne, vagy megszakadna a szíve, ha tehetetlenségre lenne ítéltetve mindezek ellenére, a látva látása mellé. Ha nem akarna megtébolyodni, és nem hagyná békén a lelkiismerete, kiállna, írna, beszélne, felmutatna, előadna, dalolna, verselne, felszólalna, szervezkedne, minden napján arra törekedne, hogy ezekkel mentse meg magát az idegösszeroppanástól, a világot a lustaságtól, butaságtól, önzéstől, félelemtől, betegségtől és kipusztulástól. Régen az ilyenekből mítosz lett, történet, a megalkuvókkal, fejüket elfordítókkal pedig jóllakott a feledés és az enyészet. Amikor az ősök elképzelték a világvégét, azt hitték, hogy ilyen korszakban jön el, és csak úgy magától, az ember akarata ellen. Nem tudták, hogy az ember hozza el, és egy olyan korszakban, ahol a megalkuvókból lesz mítosz és történet, és a hatalmas szívű bölcsek kieszközölt jussa lesz a feledés.
Ekképp szólt a jó asszony, s mivel a jelenlévők a férjtől is várták, hogy szavaival megtiszteli őket, muszáj volt annak is beszélnie:
— Élt egy öregember, aki az egészségről, gyógyulásról, gyógyításról írt, beszélt és dalolt minduntalan. Amíg csak páran figyeltek rá, nem zavart senkit, de amikor már idézték, említették, hivatkoztak rá, és meghívták, hogy előadjon, és az előadásait százával hallgatták az emberek, akkor már zavarni kezdte az orvosokat. Ráadásul a témakörök olyan vonatkozásaiban is megnyilatkozott, ami már a betegeket is zavarta. Amikor aztán már a papok is kapcsoltak, hogy az öreg még őket is zavarja, akkor összefogtak ellene és elhallgattatták.
Akik sok évvel az illető élete után rátaláltak a ki nem adott utolsó könyve kézirataira, annak elolvasása után rádöbbentek, hogy azokban valódi egészség, igazi gyógyulás rejlett. „A betegség vagány! A betegség az új egészség" — írták odakint minden plakátjukra a jól beváltak, a biztos ösvényt járatlanért el nem hagyók-hagyatók, profitálók, visszatartók, porciózók, felosztók, hálózók, a személyből férőhelyet, darabot, számot, fejőstehenet csinálók. Végül, az iratot megtalálók véletlenül kiestek egy olyan szálloda ablakán, ahová be sem voltak jelentkezve.
Ezeket mondták, majd elnézést kértek, és kérték, hogy hadd folytassák az étkezést. Akik jöttek és kérdeztek, fejbiccentés után elköszöntek, és távoztak onnan.
[...]
Bolu és Isztambul települések között egy szakaszon egy rendőr leintette az utazókat. Igazoltatott, rájuk nézett, aztán a képeikre, vissza adta az irataikat, és mindkettejük ledöbbenésére ugyanazt kérdezte, amit előző éttermi afférjukkor az asztaluknál megjelentek.
— Önök az „ütközetről" jönnek?
A Méhdik megint, de most már mosollyal arcukon bólogattak.
— Méhdi vagyunk. Jó napot kívánunk!
— Csodálkoznak, biztos. Szólnak nekünk fentről, tudják.
— Na, és meg akarnak öletni, vagy még jók vagyunk?
A rendőr egyáltalán nem tartotta viccesnek a felvetést. Mintha meg se hallotta volna, egy kérdést kezdett gondosan bevezetni.
— A bátyám buddhista, a húgom megszökött, valahol Dániában él, keresztény, én becsületből a családnál maradtam. Bátyám azt mondta, Allah az üresség. Mi az üresség, mondja, öregember?
Az öreg így válaszolt:
— Az Üresség nem semmi, hanem a mindenség. Az Üresség: teljesség. A semmi: nincsen. Méhdit nem szeretik, amikor ezt mondja, de a buddhizmus győzelemre vitele a valódi kereszténység… lenne, ha megvalósítanánk a valódi kereszténységet. Intézményben nincsen valódi buddhizmus, és nincsen valódi kereszténység, mert az intézményes meglétük lehetetleníti el a valódiságukat. Amelyik van, az nincsen, amelyik valódi, az úgy testesül, hogy valódivá minősülése pillanata magával hozza az intézmény megsemmisülését. Aki érti, érti, aki nem érti, nem érti. Aki nem érti, nem éli, aki csak érti, félig éli; csak aki éli, az érti. A valódi kereszténység az éteri szeretet megélése, az áldozathozatal, ami ha van, akkor az intézmény nincsen, ha nincsen, akkor semmi sincsen. Ha semmi sincsen, akkor az intézmény csak egy daganat, és nem több. Az intézmény megléte az áldozathozatal hiányának bizonyítéka.
Az egyetlen, ami/aki valóban van: az Egy Abszolútum. Nem semmi, hanem Üresség. Az Üresség nem semmi, hanem minden; az Üresség teljesség, a semmi az nincsen. A valódi buddhizmus a látszatbuddhizmus abszolútuma, és már nem buddhizmus. A valódi kereszténység a látszatkereszténység abszolútuma, és már nem kereszténység. Minden vallás az abszolútumában valódi csupán, és amíg nem az abszolútuma, nem valódi; amikor pedig az abszolútumává lesz, nem vallás. Minden vallás félkész, amikor pedig készekké válnak, megszűnnek vallásnak lenni, és valósággá teljesednek. Ha célnak nyilvánítják magukat, létrontást követnek el… ha útnak, azzal segítség lehetnének… ha nem csinálnák rosszul, mint mostanában, pár száz éve. Sajnálom. Lehet vélemény, meg érdek-vélemény, meg tompa-vélemény, meg félelem-vélemény minderről ezerszer ezer is, de ez van. Ez nincsen. Nehéz szeretni ezt a Méhdit. Ezt tudjuk a bátyja becsületéért elmondani. Most pedig kérem, hallgassa meg a feleségemet, az „ütközetben" helytállót, aki az Ön húga becsületéért fog elmesélni valamit!
— Megköszönöm a gondoskodást — mondta a rendőr.
Az asszony át is vette a szót:
— Mondhatnánk: Jézus nem volt keresztény — kezdte — Jézus teljesség-lény és Élet és Világosság volt, van. Jézus minden vallásé volt, és most is minden vallásé… mert mindezek abszolútuma. Nem Jézus nem fogadja el a vallásokat, hanem azok Jézust. Amelyek megvalósítják, úgy szűnnek meg végül, hogy abszolútumukká teljesednek… akik nem valósítják meg, úgy szűnnek meg végül, hogy a bűneiken kívül mindenük elenyészik majd. Jézus abból van, akit/ amit a vallások még elképzelni sem tudnak, amihez, akihez felérni sosem fognak. Csakis azok érhetnek fel hozzá, akik a vallások abszolútumává lesznek maguk is. Nem minden nélkül, hanem mindenek után; nem mulasztásokkal, hanem ténylegesen. Azt, hogy a bolygón mi folyik a krisztusi tanításhoz, minőséghez képest, sírva lehet csak felsorolni. Még a tatár, török seregek, vagy a nyugati áfium évszázadai sem tudtak akkora kárt okozni a kereszténységnek, mint azok a nagyvállalatok zsebében fickándozó maffia-kormányok, és „egyházak", akik magukat kereszténynek mondva, a kereszténység nevében csalnak, lopnak, hazudnak, rabolnak, és gyilkolják a világot. Fölösleges mutogatni, nem attól azok, hogy rájuk mutatunk, hanem maguktól azok, és akkor is azok, ha nem mutat rájuk senki. Soha, senkinek sem sikerült akkora, helyrehozhatatlan kárt okoznia a kereszténységben, iszlámban, buddhizmusban, mint éppen az úgymond „képviselőiknek", akik a szeretet nevében nézik hülyének az emberiséget, akik a bölcsesség nevében butítanak, a Világosság nevében tévesztenek meg, az igazság nevében csalnak meg, a becsület nevében lopnak, a hazaszeretet nevében küldenek gyilkolni, a honvédelemre hivatkozva árusítják ki a hazát, az embert, szent eszmék nevében kényszerítenek bűnre tömegeket, üzletelnek azzal, amit az ingyen kegyelemből kapunk — kellene kapnunk — és azt hazudják, hogy csak az őket szolgálók üdvözülnek, csakis rajtuk keresztül juthat valaki a mennybe. Politikai maffia egy-egy polipkarjává adta magát a sok egyház… a százház. Mit kezd ezekkel Méhdi örökember? Arra, hogy ezekre mutogasson, akad sok ezer vállalkozó a Földön. Ő nem a rossz felderítésére, és leleplezésére adta, adja az életét, hanem a Való felmutatására. Nem Méhdi dolga a sötétek felemésztése; arra ott van a végső sötétség, amellyel maguktól elenyésznek végül. Méhdi dolga az, hogy mindenkinek, még nekik is Világosságot ajándékozzon, hogy aki abba tér meg, el ne vesszen a sötétséggel, amikor a sötétség maga is elvész. Nehéz szeretni ezt a Méhdit, s hogy miért választotta pont Jézust ebben a százház és száz vallás kavalkádban, a barátainak is rejtély. Majd' minden vallást megismert, minden filozófiát átvett, számolt, írt, olvasott, létezett, és már élve él is, és mindenek után mindezeken túl, élve élése közepette Krisztus mellett voksolt. Mi végre? Ez azt jelenti, hogy katolikus, református, akármis? Nem azt jelenti.
A Krisztus Jézus mellett döntés egyáltalán nem, és nem, és nem jelenti a jelenleg regnáló felekezetek mellett döntést! Nem jelenti a bizánci-, római- és semelyik verziók mellett voksolást. Ehelyett a valódi Krisztus Jézus, valódi tanításaihoz tartást jelenti, és mindahhoz tartást, amiből ő, a tanítása jött, lett, van, és soha el nem múlik. Méhdi abban hisz, amiben Jézus hisz, az félút lenne, ha csak benne hinne. Nem tartozik szektákhoz, és nem is alapít újabb szektát; aki a nevében akarna a jövőben ilyesmit, kéri, hogy ne tegyen ilyet! Nem vezető, nem alapító, hanem gondoskodó, visszafejtő. Azt mondja, nem újabb szektákra van szükségünk, hanem a valódi egyházra, amit szerinte még sosem valósítottak meg intézményesen, mert az lélekben van, és az Egyben. Amit egy reformátor sem tudott végbevinni, a saját életére vonatkoztatva véghez viszi, és erről mesél mindenkinek, aki kérdezi, és meghallgatja. Csak saját életére alkalmazza, a másokét rájuk bízza. Nem térít, nem avatkozik, és nem szól bele az ember életébe, hanem felmutat, örökít, hagyományoz, elérhetővé tesz, ajándékoz, és kérdésekre válaszol. Aki keres és kér, annak nyújtja át, amit át lehet. Aki saját életére alkalmazni akarja, amit ő a magáéra, nyugodtan megteheti; aki nem akarja, távozhat. Visszafejt Jézusig, és Jézuson keresztül az Egyig. Jézusig vissza a holtak történelmén végig, és Jézuson keresztül az élve élők történelmén végig… tízezerszer tízezer éveken túl az Egybe. Közömbösségből vallásba, abból hitbe, abból ismereti tudásba, abból bölcsességbe, abból szeretetbe, abból azonosságba, és az Egybe. A holtak históriájából vissza az élve élők históriájába. Az időből az örökkévalóságba, a káprázatból a Való teljességbe. A történelemkönyveket a győztesek írják a vesztesek rovására. A tartalmuk a legnagyobb jóindulattal is csak kiszínezett, fiktív múlt; a valóság negyede se. A valóság mindenki története lenne, amelybe minden aspektus, mögöttes ok, szándék, okozat beletartozik, és nem csak az önajnározás, önigazolás és pátosz, nem csak a legyőzött vagy legyőzendő dehonesztálása, és a győztes bizonyítványának magyarázása. Rémtettek, agresszió, és ezek eszmékkel igazolása. A szentség nevében elkövetett bűnök históriáját Méhdi után szabadon nyugodtan elnevezhetjük a holtak történelmének. Ez a felszín, a látszat, a „PR", amivel eladják a köznek a hátsószándékot, és az azért elkövetett gonoszságokat. A cél szerintük természetesen szentesíti az eszközt, mert „szent"; teljesen rendben van, hogy milliók halnak meg, vagy szenvednek miatta. A holtak történelme a tébolyodott elme által felhasznált intelligencia tombolásának meséje. Ám de, létezik az élők történelme is, amely a teljes kép és valóság a látszat mögött. Így vallja az öreg, de ennyivel sem elégszik meg; az élve élők történelmét szemléli, figyeli, éli, és annak a tevékeny és nem tevékeny részese, formálója. Szándék nélküli tett, tett nélküli szándék, szándék nélküli szándék, tett nélküli tett; a nem-cselekvés általi hatás. Míg a holtaké az elme tébolyának történelme, az élve élőké a lélek valóságának teljessége. Akik ezt szemlélik, művelik, élik, alakítják, azok nem a múlandó, hanem az örök, végtelen, teljes, egész Valónak, a Világosságnak és Életnek, az Egynek, az Abszolútumnak az eklézsiája. Gyógyítják a világot, szeretetben, bölcsességben léteznek, és az Egyben élve élnek is. Teljességből szemlélik az efemert, és teljesekként meglátják az efemer rejtett teljességét is; és gyönyörködnek. Mint felnőtt gyermekek. Az ilyenek a holtak történelmének riamlása, zajlása közepette is az élve élők történelmét létezik és élik. Ők jegyzik és örökítik mindazt, ami a minden látszat mögötti valóság, a minden felszín alatti lényeg, a minden magasság feletti mélység. A holtak történelme a túlélésről, érvényesülésről, sikerről, mások rovására, a világ kárára létezésről, az anyagiakról, a bűnről, a jogról és jogtalanságról, a látszatról, a szellem, lélek anyagba kötéséről, a nyílt rendszerek zártakká tételéről, az érdekről, a profitról, a kielégülésről, a csalásról és önbecsapásról szól. Az élők történelme az önmegváltásról, önmegvalósításról szól… de aki ezt az elme tébolyában tévelygő tudattal műveli, minden és mindenki szenvedése árán viszi végbe, aki pedig a lélek valóságából szemlélő tudattal műveli, az a saját szenvedése, és a világ gyógyítása közepette. Az egyik alárendelő, és mások rovására érvényesül, a másik mellérendelő, és másokért is érvényesül. Az élve élők történelme pedig örök teljesség. A buddhizmusban az önmegváltás a cél, s akik sikerrel járnak, az elme rabjai szerint megszabadulnak, és kiszállnak a körjátékból. Csak akik lélekből szemlélnek, azok tudják, hogy a tényleg megvilágosodottak megeső szívvel oda fordulnak a nagy megszabaduláshoz, és magukat adni kezdik mások önmegváltásához segítségül. Egymás közt bódhiszattváknak nevezik a hasonló minőséget. A kereszténységben — és itt az eredeti, romlatlan, el nem ferdített krisztusira gondolok — ez, a bódhiszattvaság lenne az alap. Az egyikben önmegváltás van, és azt követően a nagy megváltáshoz megeső szívvel segítségül odafordulás, és önmagunkat adás. A másikban megváltás van, annak megértése, felfogása, elfogadása, megélése, megtartása, megbecsülése, szeretet, hála, mások emelése gondoskodásban. Kicsiben a családban, nagyban a nemzettel, népekkel, emberiséggel, minden lénnyel. Ilyen megközelítésben a megvalósult kereszténység ugyanaz lenne, mint a megvalósult buddhizmus. Megvalósult teljességükben semmi sem különböztetné meg őket. Nem a megvalósultságukban különböznek, hanem a megvalósulatlanságukban. Megismételjem? Ez a legtöbb vallással ugyanígy van; a kudarcaikban különböznek, mégis a különbségeik miatt vetélkednek, verekednek és ölnek, csalnak, rontanak meg világokat, sorsokat, történelmet. Tébolyult, aki kudarcok összehasonlításában versenyez, és bűnös, aki emiatt elvéti az irányt, és elterel másokat is a lényegtől. A valódi kérdés nem a miért, hanem a hogyan. Nem az, hogy miért választotta Méhdi Krisztus Jézust, hanem az, hogy hogyan keresztény, hogyan buddhista, hogyan szúfi egyszerre, és hogyan tekint Krisztusra. Persze, hogy azért, mert látva látja, hogy a vallások folyamataikban különböznek, de abszolútumukban azonosak. Persze, hogy azért, mert ebből adódóan az abszolútumuk az eredetük, és a céljuk, valóságuk is, és eme abszolútumukból szemlélve megesett a szíve mindahányon. Persze, hogy azért Jézust, mert ő az egyetlen, aki oka, eredete, okozata, ki- és beteljesítője, valamint árasztó ajándékozója is mindegyikük abszolútumának. Persze, hogy Krisztus Jézus az a karakter, aki nem csak megvilágosodott, nem csak szent, nem csak hadvezér, hanem próféta király is, és mindezek együtt, egyszerre ő, úgy, hogy éli, hordozza, képviseli, megvalósítja, és örökíti is mindezt. Az Eredetből jött, azt megtartotta, és egész létén át, a legnagyobb külső és benső viharon, kínon, halálon át is örökítette a valós, teljes, lélek-önmagát. 1-ből jött a 2-n át, és a 2 áldozataként is megtartotta az 1-et. Sőt: a bölcsesség 3-ját megélte, az embereknek adta, és minden után 1-ből Eggyé teljesedve győzedelmeskedett. Szám 1-ből minőség Egybe egészült, és teljesedett. Megkapta, megélte, megvalósította, megtartotta, ajándékba is adta a 3-at, az 1-et, az Egyet… és Méhdi ezt az Egyet látva látja, és elfogadta, és szereti, és hálával megköszönve élni igyekszik. Jézus létezett, szeretett, meghalt, és élve Él. Ő a megvalósult buddhizmus, kereszténység, szúfizmus, alkímia, szakrális királyság… és mindezek eredet- és cél abszolútuma. Az előttük, az utánuk, és az egész. Az Abszolútum megvalósulása emberként, és az ember, aki megtartotta, átmentette, és oda is ajándékozta az Abszolútumot, mielőtt visszatért az időből az örökkévalóba, a részből az egészbe, a kibillentből a teljességbe, a fényből és sötétségből a Világosságba, a létből és halálból az Életbe, az emberből az Istenbe, a számosságból és sokadalomból az Egybe. Méhdi nem elégszik meg a vallások kudarcai közti különbségekben versengéssel, az eredeti, tiszta bölcsességre, Életre, Világosságra rakódott ocsmány hazugságok és tévedések simítgatásával; csakis a vallás feletti Abszolútum Egy érdekli, és a minden irányzat megvalósulása: a Való. Csakis ennek a legtöbbnek a fogadása és árasztása. Akik nem ebből szólnak, írnak, tanítanak, merítenek, és mégis vallásokat tartanak fenn, azok létrontást követnek el, és betegítik, mérgezik, kínozzák, gyilkolják a világot. A folyamatból nem maradhat ki az isteni kegyelem sem. Bár a méhdiség mérleg, és hajlamos arra, hogy úgy lássa „vagy a teljes igazság, vagy minden más fölösleges", sosem az ember ellen szólal fel, hanem az emberért. E kegyelem jegyében fordul minden ember felé. Ami szigor érezhető benne, az olyan intézményeknek szól, amelyek az embert és a bolygót sanyargatják. Kegy az élőnek, szigorúság, nevelés, gyógyulás az élősdinek. Van-e kegy az intézménynek is, amely hibás a nem hibáshoz képest? Az intézménynek van, a hibáinak nincsen. Gyógyítás van, és gyógyulás van; a Méhdik munkássága pedig teljességében erre irányuló felhívás. Talán ez is egyfajta kegyelem az Isten részéről, és csak kötelesség-teljesítés, együttérzés hőseink részéről.
Elnézik-e az intézményeket? Elnézik. Elnézik-e a hibáikat, bűneiket, terelésüket, kifogásaikat, ön-igazolásaikat? Nem nézik el. A realitás a tökéletlenség, a valóság pedig a tökéletesség.
Folytatás a szám szerint következő bejegyzésben -
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése