Amelyik egyház szerves, és nem gépezet, hanem Élet, Világosság, bölcsesség, méltóság, látás, gondoskodás, barátság, természet, gyönyörködés, szerelem, kiteljesedés, emelkedés, átszellemülés, átszellemítés, életöröm, boldogság, kaláka, család, szabadság, az nem kerül soha válságba. Az ilyen egyház nem vallási fogalom, hanem valóság. Az ilyen egyház nem félők egymásra utaltságából művileg összetartott intézmény, amely állami támogatásból, és hiszékenységből keresi a pénzt, hanem a szívben van, és legyenek bárhol is a világon a családtagjai, templomok nélkül is összetartoznak, mert a lényegükben egyek, és nem a körülményeikben. Az Élet a törvényük, a Világosság a szabályuk, a szeretet a cselekedetük, a bölcsesség az eszméletük, a természet a testük, és minden, mindenki a családjuk, barátjuk: a teremtettek is, a teremtők is, nevezzék azokat akár ördögöknek, vagy angyaloknak, istenségeknek, vagy bárminek.
Tisztelet azoknak, akik tudják, hogy a
labirintus bejáratánál már elérhetnénk a kincset, ha áttörnénk az egyből ott
lévő, szemközti falat, de Ők inkább távolról vigyázva figyelnek ránk, és ránk
bízzák, mit teszünk, hagyják, hogy saját döntés alapján törjünk, vagy menjünk
végig a labirintus útjain. Azért hagynak, mert tudják, hogy ha fokozatosan
világosodók vagyunk, akkor csak ily’ módon válhatunk olyanokká, akik
észreveszik a célban a kincset, és akik a valóság értékrendje szerint leszünk
majd képesek értékelni azt. Ha pedig törőkként is képesek vagyunk a
teljesedésre, akkor meg azért minek szólniuk; hiszen arra is magunktól jöhetünk
rá a leginkább.
ʘ
Köszönet a látóknak, akik elmondják
nekünk, hogy a feledésből szemlélők, akik a félelemből és vágyból kitekingetve
káoszt akarnak látni, magukból kiindulva egoistának vélik a gondoskodókat, és
önösnek hiszik Őket. Lám, pedig a látók nem önösség, hanem ön-azonosság,
valóság-azonosság, egység, a teljességből történő szemlélés, és megnyilvánulás.
Olyan ez, mint ahogyan a Nap süt önnön természete által, azok számára is, akik
vakok.
A napos, egység-ember az egyenességet
vállalja az önazonosságban, és nem a népszerűséget a hazugságban. Mindannyian a
világosság előtt kell, hogy megálljunk végül; ki az, aki az emberek
dicséretéért elcserélné a világosságban megállását?
Csak azok akarnak a mennyben poklot
látni, akikben a pokol van otthon. Csak azok akarnak hibát találni a
teljességben, akikben a tisztaság csupán elképzelés, vagy annyi sem.
Gondoljunk jó szívvel a gondoskodókra,
akik figyelnek a csend mondandójára, akik értünk égve hagyják ez ige által, és
a szív-lélek, az agy-szellem által működni, munkálkodni a testi valójukat,
anyagi részüket! Ők – az abszolútum által megszólítottak – a következők közül
választhatnak: vagy megtagadják a lelket, a szellemet, hogy az emberek ne
gyűlöljék Őket, hanem kedveljék, vagy kénytelenek elviselni az emberek
rosszallását, hogyha nem mondanak ellent a lélek, és a szellem igazságának,
mértékének, valóságának. Megkérdezheti magától a szív-szólított, hogy melyik
okoz nagyobb sajgást Őbenne: az emberek rosszallását elviselni a való
egyenességében, vagy a világrontó ferdültség, kibillentség állapotában
tetszelegve, beteg szférában oda illőként, a betegek elismerése mellett túlélni
valahogy? Arra jut, hogy inkább valljon kárt valaki a ferdeség előtt, mint az
egyenesség előtt. Mert, ha a hazugságba illők vagyunk, és eladjuk a világot a
betegségnek dicséretért, jóváhagyásért, annak az egész világ kárvallottja; ha
viszont igazsággá, egyenességgé, valósággá minősülünk, és csend vagyunk a
csenddel, gondoskodás, és felmutatás a létünk, az az egész világ hasznára,
gyógyulására válik. Csupán nekünk kell sajognunk keveset az emberek rosszallása
miatt.
A mérlegen, tehát, egy kis
kellemetlenség – amely illúzió – a mindennel harmóniában lévő, élő jóért áll
most a minden romlását kiszolgálandó, múló jólét – amely szintén illúzió –
ellenében.
Többségünk is választ nap, mint nap, és
elbukik nap, mint nap. Megélhetésért eladja az Életet, tananyagért a
tanításokat, külcsínért a szépséget, pénzért az értéket, szóért a jelentést,
vigyorért a mosolyt, kéjért a gyönyörűséget, tudományért az igazságot,
vallásért a valóságot, betegségért az egészséget. Eladja iparért a természetet,
élményért a szerelmet, elismerésért a szeretetet, érvényesülésért a
tisztaságot, tulajdonért a mindenséget, politikáért a közösséget, hatalomért a
teljességet, gazdaságért a harmóniát, rendszerekért az emberiséget, izmusokért
a bölcsességet.
Tisztelet azoknak, akik vállalják a
kellemetlenségeket a bölcsességben, és nem csak hordozzák, de képviselik is a
valóságot, az Egyet. Tisztelet Nekik, mert létezésükkel felmutatják, hogy a
rendszerek elmúlnak, míg az abszolútum világossága örök. Azt kérik tőlünk:
„legyetek igazak… mert a hazugsággal tartókról csak időlegesen nem derül ki,
hogy a hazugsággal tartottak… ám végül mindenki hazugokként emlékezik majd
rájuk” és azt is mondják: „de ne csak ezért akarjatok igazzá lenni, hanem mert
a hazugság csupán része a világnak, míg az igazság az egésze! A hazugság
mindenkit, Titeket is felfal; míg az igazság mindenkit, Titeket is táplál!”
Mindegyik rendszer elbukik, ha az erény
nem a középpontjában van, hanem a perifériáján.
A keresők természetesen azt
mondogatják, hogy minden relatív, így az említett erény, vagy az igazság is
szemszög kérdése lehet. Nem az. Épp onnan ismerhetjük fel legbiztosabban, hogy
baj van, ha azt gondolják: minden nézőpont kérdése. Úgy vélik, hogy az erény is
relatív, amikor nézőpont kérdésének tartják, akkor kívülről szemlélik, és
saját, meg mindenki látását kitakarják. Ám amikor nem szemlélik az erényt,
hanem egyek azzal, akkor élik, és mindenük, minden irányba azt sugározza, és
mindenben azt látja meg. Csak, akikben nincsen az erény, az látja mindenben az
erénytelenséget.
Az eredeti erény nem szempontfüggő,
hanem konstans-abszolútum.
Köszönet a látóknak, akik például adják
az alkotás, és örökítés folyamatát! Elmondják, hogy minden népi, vagy szerzett,
írt műnek van olyan dimenziója, amely csak a hallgatója, olvasója számára
létezik. Ez benne a legizgalmasabb, hogy szabadon értelmezhető minden alkotás;
de kérik, figyeljünk arra is, hogy a népművészetben átöröklődött egy mögöttes,
tanítás számba menő jelképrendszer, tudásanyag, és az bizony azt jelenti, amit
jelent, nem bármit, amit bele magyaráznak. Amit a költő gondol, amikor a verset
írja, és amit az olvasó gondol, amikor olvassa, ezer dologban különbözhet, de
azért a versnek a valódi valósága az, amit a költő gondolt, amikor írta. Ha
akad olyan olvasó, aki a költő dimenzióját is, és a sajátját is, meg az
olvasótársaiét is meg tudja élni, az a költő munkásságának, a versnek értelmet
ad, és az olvasók között az olvasó-abszolútummá teljesedik ki. Értelmét veszíti
itt is az idő fogalma, mert kiderül, hogy a befogadó azzá az eredetté
teljesedett, amelyből a költő a verset megtestesítette. Ráadásul a költők közt
is van teljes valójú, és az ebben a minőségében írott verseiben a teljesség
valósága is ott van. Boldog, aki fogadja, és emelkedik.
Vannak szabályok a közszámára alkotott
művek tulajdonjogára vonatkozóan, és ezek közül az egyik az, hogy a kiadott
vers, dal, köztérre kitett szobor, állami tulajdonú festmény, tárgy a
felavatásától, átadásától számítva köztulajdonnak számít, amely felett már nem
az alkotó rendelkezik, hanem a köz. Szép dolog ez, hiszen mennyire jó
magunkénak érezni, sajátunkká olvasni, gyönyörködni, értelmezni egy művet. Akik
szemszögekről beszélnek, e téren igazuk van, ebben a példában viszont arra
világít rá a napsugár, hogy a figyelmünket a barlangrajzoktól indulva a
népművészet abszolút dimenziójára irányítsuk, amely nem relatív, nem szemszög,
nem ízlés, nem „szerintem" függvénye; hanem egy ősi, átörökített üzenet,
amelyet nem osztályozni, besorolni, nem véleményezni kell, hanem érteni,
befogadni, és megköszönni. Ez az üzenet folyamatos, szerves, töretlen, soha meg
nem szakadó, és változatlanul végig vonuló a legelejétől mind a jelen
figyelmünkig. Azt kell kérdeznünk, hogy mit üzent, mit akart mondani nekünk az
Ősünk, és csak utána foglalkozzunk minden más részlettel!
Hála a gondoskodóknak, akik elmondják
nekünk, hogy a tudományt, a vallást, miegymást ki is lehet találni; a
bölcsesség viszont nem kitalált, hanem kint-bent megtalált, megélt, és
részünkké lett valóság. Csak azok gondolnak bármi furcsát a bölcsességről, akik
nem találkoznak vele önmagukban; csak akikben otthon van és él a bölcsesség,
azok ismerik a jeleit, a mibenlétét.
Ha az említett bölcsességet még át is
tudjuk örökíteni, mint pl.: a népművészetben, akkor az csodálatos dolog. Annál
már csak az örömtelibb, ha az üzenet címzettjei adatvesztés nélkül, torzulás
nélkül a teljes üzenetet annak összes dimenziójával a magukévá teszik. Ha az
üzenet nem akad el a feladónál, vagy a postásnál, akkor már csak a címzettnek
dolga, hogy fogadója, értője és tovább adója legyen.
Az eredeti üzenet, az eredeti erény, az
eredeti bölcsesség, az eredeti ok, az eredeti információ, az eredeti valóság
nem vélemény, nem szempont, nem ízlésfüggő, hanem abszolútum, és konstans.
Hálásak vagyunk az igazaknak, hogy
elmondják nekünk: az abszolútum mindennek az eredeti teljesség-állapota, és
teljesség-minősége, valamint az elveszettek részéről az abszolútum újból
„elnyert” teljesség-állapota, teljesség-minősége.
Akik részletekhez viszonyítanak, káoszt
találnak; akik az abszolútumhoz, a konstanshoz viszonyítanak, élő szervezetet,
harmóniát, igazságot, valóságot, bölcsességet, világosságot látnak. Akik a
halállal töltekeznek, árnyékolnak, árnyékok, vagy árnyékban senyvednek; akik az
Élettel töltekeznek, azok bölcsességre és szeretetre lelnek, a Nap okával,
abszolútumával, az Eredet-nappal minősülnek Eggyé. Méltán illik rájuk a
„naposok” név. Még a csillagok is árnyékot vetnek az Ő világosságuktól, mert az
a világosság nem anyagi fény, hanem arra nincsen szó.
Végtelen, egymásban élő univerzum járja
táncát Multiverzumként. A Világosság, és Élet egy valója áthatja, és magában
foglalja a többit, amelyek csak magukat, vagy a lejjebbieket látják. Az
egy-emberek áthatják, és magukban tartják a sok-embereket, akik csak magukat
bírják el, vagy magukat sem. Csak a teljesség látja a részeit; a részek csupán
önmagukra figyelnek. Csak a való-teljesség bírja a hiányt, a többletet, a
hibát, a végtelent, az örököt, a mindenséget, az ürességet; a többiek még
magukat sem bírják.
A Multiverzum embernek nevezett élő
részei az éberség, és feledés korszakait, pulzálását állják ki léteik során.
Fényben nemesülnek, barlangokba örökítenek. Fényben virulnak, barlangok falán
üzenve mentenek át. Nem barlangokban élnek; oda csak üzenni, örökíteni
járulnak. Nem a barlangok szülöttei, hanem a világosságé; a barlangokba csak
átvészelni húzódnak be, és amit ott hagynak, azt nekünk szánják. Amikor mi
megyünk barlangokba, mi is ezért fogunk menni. Amikor mi írunk, dalolunk,
alkotunk, mi is ezért tesszük.
Égáldottak, akik elmondják nekünk, hogy a tudatlanság, és a bölcsesség, vagyis
a lelki-szellemi éj, és a lelki-szellemi nappal váltakozásainak vagyunk átélői,
és több emberiségnyi múltból kiált utánunk az ébren tartó hang, melynek szava,
hogy ne féljünk, hogy maradjunk ébren! Bármilyen hatalmas is a lelki-szellemi
elsötétülés a társadalomban, mi a világosság helyőrségei maradjunk! Ne féljünk!
Maradjunk ébren, és az éberek üzenjenek, hagyományozzanak, felmutassanak,
gondoskodjanak!
Akik az elsötétülés korszakaiban jobb,
bal, egyik, másik oldal, egyik, másik véglet szempontjai szerint szemlélnek,
értelmetlen kavalkádot szemlélhetnek, és nyughatatlan sokadalommal kölcsönhatnak
szüntelenül; ám akik az aranyközépbe helyeződnek, és az örökből, a végtelenből
szemlélik a sokadalom táncát, azok számára feloldódnak a szemszögek az abszolút
látásban, amelyben eggyé minősülnek az Eggyel.
Az aranyközép nem „liberalizmus”, nem
szempont kérdése, és semmiképpen sem kompromisszumot jelent! Nem langyos,
szürke, azonos hőmérsékletű, massza állagú kompromisszum, hanem a bölcsesség jó
szándéka szeretetben, amikor egy mindent látó a mindentudása mellett a
legmegfelelőbb útra lel, és arra rá is mutat. Én-megváltása során rálel, és a
nagy megváltáshoz megeső szívvel önmagát adása, és gondoskodása által rámutat.
Az elsötétedés korszakaiban a feledéstől szenvedő, és szenvedtető emberek
segítségére siet. Könnyes, mély levegővétellel, fényörömben köszönjük az
aranyközép-emberek gondoskodását.
Az aranyközép nem szerződés, nem
kiegyezés, nem megegyezés, hanem eltávolodásban a konstanshoz viszonyítás,
aranykorban a konstanssal való azonosság; feledők részéről a konstanshoz való
viszonyítás, ébredettek részéről a konstanssal, abszolútummal való azonosság.
Amíg feledők határoznak, szerveznek,
rendeznek, míg részek, szélek, szempontok, ellentétek fognak háborúzni bennük,
addig a külvilágban is háború testesül. Jobb szemünk a Nap, bal szemünk a Hold.
A Multiverzumban a mi közvetlen hagymánk fölfelé nyolc kapu, és egy fátyol,
lefelé velünk három kapu… befelé, jobbra van a fölfelé, és kifelé, balra van a
lefelé. A legbenső-legfelső a tizenharmadik eon a végtelen, és örök... onnan
szól mindenben a Tűz, és azt mondja: „Csak akkor harcoljatok, ha lovagokká
lesztek, mert amíg csak katonák, harcosok, forradalmárok vagytok, akkor is
elvesztek, ha győzelmet arattok! A lovagok pedig látják: egyetlen győztes
forradalom létezik, az pedig a szeretet, a lélek-szellem forradalma: a
bölcsesség forradalma. Emeljétek fel magatokat a bölcsességbe, és
bölcsességetekben emeljétek fel ellenfeleiteket is! Nem akkor ér véget a több ezer
éves háború, ha erővel legyőzitek az ellent, hanem akkor, ha bölcsességet
ajándékoztok Nekik, és megszűnnek ellennek lenni. Így menthetitek meg
magatokat, egymást, az ellent, és a bolygót is."
Mit jelent mindez a keresők számára?
Köszönjük az abszolútnak, hogy
sugározza: egyetlen győztes forradalom létezik, és ez a lélek, a szellem
forradalma, amely bölcsességet ajándékoz a nemzetnek, még az ellenfélnek is, és
ennek folyományaként elmarad a háborúskodás. Az ellenfél felemelése a záloga a
jóra tekintők életben maradásának, a világ fennmaradásának, az ellenfél
fennmaradásának.
Ha az ellenféllel harcolnánk,
veszítenénk… mert a jóra tekintők a lélekben győzhetnek, vagy az ellenfél
bölccsé emelésével az anyagban… de az anyagban máshogyan sosem
győzedelmeskedhetnek, hanem menekülnek, tovább állnak, amíg már nem lesz hová
tovább állniuk, csak befelé, vagy az örökbe.
Az elsők helyőrségei, a valóság naposai
békés korszakokban tanítók, sugárzó, felmutató szelídek… és vándorolnak, amikor
sanyargatják a népüket a rablók. Papok az arany mezőkön, és nemes lovagok a
kényszerű védekezések üszkös völgyeiben. Éteri kegyet fogadnak, és kegyesek:
kegyelmeznek. Nem támadnak. Nem ölnek, csak elveszik az ellenfél harci kedvét.
Kitérnek a támadók elől, tanítják, vagy eltántorítják azokat a rossz
szándékaiktól, vagy, ha ez nem sikerül, akkor életet kímélőn elriasztják a
hadat. Önzetlenek, óvók, gondoskodók, szeretők, ajándékozók. A tolvajt
megtanítják ajándékot fogadni, és ajándékozni. A vérszívót tejre szoktatják, és
sajátjukként nevelik fel erényben, szeretetben, bölcsességben.
Reménytelenségben bujtatók, átmentők, rejtezők, rejtekadók. Örökök,
ajándékozók, felmutatók. Háttársak, és azért munkálkodnak, hogy az ellenfél
baráttá legyen, nem azért, hogy elbukjon. Azt tekintik győzelemnek, ha az
ellenfelet Világossággal, Élettel, bölcsességgel, szeretettel sikerül
megajándékozniuk. Azt tekintik győzelemnek, ha elmarad a viszálykodás. Ilyenek
a háttárs lovagok.
Elmondják nekünk, hogy csakis
aranykorokban jó az egymásért élőknek. Az egymásért élők a sötét időkben, ha
nem világolnak, vándorolniuk kell. A történelem újra és újra nem más, mint az
egymásért élők menekülése a másikból élők elől, és a bölcsek igyekezete a
másikból élők felemelésére, a bölcsesség örökítésére. Az egymásért élőknek,
csak akkor nem kell vándorolniuk, ha úgy tudnak világolni, hogy bevilágolnak
minden vidéket a bolygón, és az emberben.
Nagy öröm tölti el Őket, ha teljesedő
üldözőket látnak. Arra gondolnak, hogy milyen jó lesz a megérkezés nyugalmában,
ahol már nem számít majd, hogy hogyan értünk oda, hanem csak az, hogy együtt
vagyunk. Arra gondolnak, hogy csak egyetlen győzelem van, ha minden és mindenki
győz; az ellenfél is. Mindenki győzelme pedig, csakis a bölcsesség által
valósulhat meg.
Köszönet a katonáknak, akik harcossá, a
harcosoknak, akik lovaggá emelkednek. Köszönet a lovagoknak, akik bölcsek,
papok, nemesek, igazak! Köszönet a legszegényebb, legszerényebb, legkisebb,
legutolsó, teljes, valós, bölcs, látó, láthatatlan pap-lovagkirályoknak!
Köszönet a naposoknak, és párosaiknak.
Köszönet a valóságosaknak, mert
világolnak, és elmondják nekünk, hogy az említett bölcsesség által tudni
fogunk, a tudás által megszűnik a félelmünk, ettől elcsendesednek vágyaink, és
ettől harmónia, béke, szeretet lesz bennünk. A benső békénk aztán kint is békét
hagy maga után.
Hála a bölcseknek, akik elmondják
nekünk, hogy a békéért nem háborogni kell, hanem megnyugodni; és, hogy mindenre
a bölcsesség a gyógyszer, mert az hozza el a benső teljességet, egészséget,
amelytől aztán a külső egészség is megjelenhet. Az egészséghez lelki-szellemi
egésznek kell lenni; ahhoz pedig bölccsé kell lenni.
Köszönet a felmutatóknak, a
valóságosoknak, akik hasonlatosak azokhoz, akik a legszörnyűbb rémet is
meggyógyítják, etetik, nevelik, művelik, ha az rászorul erre. A Sátánt sem; és
embergyűlölő, emberevő, gyilkos, természetromboló éhséglényeket sem hagynak
magukra eltévelyedésükben, szorultságukban, bajukban. Arrogáns az ember, aki
önösségben teszi ezt; de maga az áldás, és valóság az ember, aki teljességében
teszi. Épp az az ember lenne egoista, aki népszerűségért, istenek, angyalok,
emberek imádatáért tenné ezt; de amelyik ember, vagy más lény a valósága
szerint, természetéből ezeket nyilvánítja: névtelen, mindennemű, eredeti, éber,
azonos, egy, és kis igényűként, utolsóként, láthatatlanként lépdel közöttünk,
hogy meg ne botránkozzunk.
Amikor a tiszteletre méltó igazak
rejtekszóval szólnak, így beszélnek hozzánk:
Anyagi értelemben véve: a Napon csak
olyanok élnek, akik azonosak a Nappal; ha olyanok lépnek a Napra, akik nem
azonosak vele, vagy azonossá válnak azzal, vagy elégnek. Ha a Napon élők lépnek
a Földre, minden elég.
Lelki-szellemi értelemben véve azonban,
ha a Földön élnek olyanok, akikben a Nap világol, és él, akkor Ők mindenre
áldást jelentenek, mindent megvilágosítanak, éltetnek, gyógyítanak, és
elrejthetetlenek, tündökölnek, sugároznak, kilátszanak a Föld dolgaiból.
Az ilyeneket csak vendégül látja a
Föld, és csak az örvend jöttükre, de a földesek űzik, marják Őket, mert a
Naphoz tartoznak. Ám amikor a Napba lépnek, otthonra lelnek, és nem lesznek
üldözve többé.
Azt a földesek is tudják, hogy akikben
Nap van, Napot örökölnek, akikben Föld van, Földet örökölnek; de azt csak a
naposok látják, hogy akikben menny van, mennyet örökölnek, akikben pokol van,
azok is mennyet örökölnek legvégül.
Csak a napos az, akiben helye van a
Napnak, a naposnak, a Földnek, a földesnek, a mennynek, és a pokolnak… a
földesben, poklosban nincsen helye a mennynek, és a naposnak… a Napnak.
A földes, poklos befogadásra lel a
mennyben, a naposban… a menny, a napos, a Nap nem talál befogadásra a
földesben, és a poklosban. Azonban a mennytől, a Naptól, a naposoktól Életet
nyernek a földesek, és poklosok… míg a menny, és a naposok a földesektől csak
könnyet, és a poklosoktól csak halált nyerhetnek.
Akikben pokol van, azok a poklot
teremtik, akikben menny van, azok a mennyet teremtik, akikben tévedés van,
iskolát örökölnek, akikben valóság, azokban éber az Egy, és azok éberek az
Egyben.
Mivel az arany – szellemi-lelki
értelemben véve arany – arannyá minősít, emiatt minden arannyá minősül, és
aranyként arannyá minősít. Minden arannyá lesz, s az arany arannyá tesz.
ʘ
Tisztelet a bölcseknek, akik kérnek
bennünket, hogy keggyel viseltessünk minden út iránt! Ezzel nem a vallásokat
mentjük meg, hanem az embereket… mégis, ha az emberhez hozzá tartozik a vallása
is, akkor azzal együtt menekül meg. Semmitől sem fosztható meg az ember, hanem
mindent önszántából enged el, amikor teljesebb szférákra lel. Semmivel nem
terhelhető az ember, hanem úgyis magáénak érez majd minden jót, mihelyt maga
talál rá arra. Akkor érzi igazán magáénak a jót, ha maga nyúl érte, és Ő
találja meg.
A világ szenved, és szenvedése a
félálmosok megébredéséig tart; de ez az ébredés attól válhat könnyebbé, és
eredményesebbé, ha az éberek kitartanak gondoskodásukban, és bölcsességgel
táplálják a félálmosokat.
Köszönet az ébredetteknek, mert
elmondják, hogy a félálmosok, akik az úgynevezett „Istenre” fogják a betegségeket,
tragédiákat, katasztrófákat, nem tudják, hogy nem az úgynevezett „Isten” tesz
velünk dolgokat, hanem ők teszik azokat, idézik azokat elő, vonzzák be,
teremtik meg egymás, és a mi számunkra.
A valóságosak elmondják nekünk, hogy az
Egy az Életet, a Világosságot, a világot, azaz: Önmagát, a mindenséget adja a
létezésünkhöz, de nem avatkozik be a döntéseinkbe. A szellemi-lelki
ébredettségünk, vagy épp tompultságunk következménye, bölcsességünk, vagy épp
bölcsességünk hiányának kivetülése minden, ami a testünkkel, vagy a
környezetünkkel történik. Ebből következik, hogy minél bölcsebbek, éberebbek,
finomabbak, erényesebbek, nemesebbek, világosabbak, természetesebbek, élőbbek,
szeretőbbek, harmonikusabbak, békésebbek vagyunk bensőnkben, annál
zavartalanabb lehet a testi működésünk, és a környezetünk működése.
Csak azok okolnak mást bármiért is,
akik még saját magukat sem ismerik. Csak olyanok vádolják meg a teljességet,
akik külön tudják magukat a teljességtől; mert akik ébren azonosak a
teljességgel, azok maguk az ok, és okozat, így nem magukon kívülre mutogatnak.
S, ha már oly mértékű ébredettek, akkor oly nemesek, oly valósak, hogy csakis
békét okozhatnak, csakis bölcsességet idézhetnek, csakis természetet
tükrözhetnek.
Csak olyanok mondják a békéseket gyengéknek,
akik még soha sem voltak annyira bölcsek, hogy békések legyenek; még soha sem
voltak a legerősebbek, hogy emiatt ne támadjanak, csak védekezzenek; még sosem
voltak mindenhatók, hogy ebből következően a nem cselekvésben áradjanak, és
fogadjanak. Csak azok vádolják gyengeséggel a nyugalmasokat,
aranyközép-embereket, békítőket, harc-kerülőket, védelmezőket, védekezőket,
kitérőket, akik csak a múlandó erősségeket ismerik, és soha sem voltak részei a
soha nem múló, egyetlen valódi, végtelen, és örök hatalomnak. Mindenki, aki
bölcset vádol, békéset szid, teljeset hazudtol meg, éppen ezzel a tettével tesz
bizonyságot a saját, bölcsességtől, valóságtól, erénytől való idegenségéről.
Akik tényleg az egyetlen valós, teljes
hatalomban éberek, azok maguk az áradás, és fogadás, maguk a megértés, és
szeretet, maguk a megbocsájtás, a harmónia, nyugalom, bölcsesség, és a
béke. Ők valóban gazdagok, mert
nincstelenül is boldogok. Ők valóban győzedelmesek, mert harc nélkül, verseny
nélkül is azok, akik: valósak, teljesek, egészek, éberek, ön-azonosak,
világ-azonosak, egyek. Ők valóban hatalmasok, mert nem kicsiny lényükbe lopják
bele a végtelen, örök Világosságot és Életet: a legtöbbet, hanem kicsiny
lényüket adják ajándékba, engedik el, hogy végtelenné, örökké, Világossággá, Életté,
mindentudássá, mindenhatóvá teljesedhessen. Ők valójában mindenbírók, mert nem
a világot söprik be az udvarukba, hogy azt hihessék, birtokolják azt, hanem
lebontják a kerítésüket, és a végtelenség határtalanságának adják mindenüket,
hogy ne az övék legyen, hanem Ők legyenek a világ. Ők nem találnak ki
közmegegyezéses illúzió-játékokat, hogy eljátszhassák, meg lehet vásárolni,
jelölni bárkit, bármit, és attól egymás felé majd elismerhetik, hogy az övék.
Az Élet, a Világosság, a természet, az
élelem, a víz, a hajlék, a tűz, a föld, a levegő, a bölcsesség, a szeretet, a
szerelem mind ingyen kegyelem, és kegyetlenné teszi magát, aki elválasztja
attól a létezőket azért, hogy hasznot hajthasson.
Csak olyanok cselekednek, szólnak az Élet,
a Világosság, a bölcsesség kárára, akik külön választják magukat mindezektől,
és ezzel saját magukra is ugyanazt a nehézséget hozzák, amit másokra osztanak.
Csak olyanok választanak el élőket az ingyen kegyelemtől, akik külön tudják
magukat attól, és emiatt a halálhoz tartoznak. Csak olyanok szigetelnek el
lényeket a természettől, a tudástól, akik függésben akarják azokat tartani
azért, hogy nyerészkedhessenek, úrhatnámkodhassanak. Csak olyanok választják el
tévtanokkal, hazugságokkal a lényeket a látástól, akik maguk nem a látás, és
tudatlanságukból fakadó vágyaikat, félelmeiket szolgálják ahelyett, hogy
hagynák a természetet akként lenni, ahogyan az a legtökéletesebben lehet.
Hiszen, a természetet nem mérni, birtokolni, legyőzni, alakítani, szabályozni
kell, hanem csak hagyni kell ahhoz, hogy a benső eredetének tökéletességéhez a
lehető legközelebb álljon. Csak a valóságuktól önmagukat távol tudók
arrogánsak, önteltek, és félők-vágyakozók annyira, hogy nem engedik a
természetet akként lenni, ahogyan az annak eredetéből fakad. Saját képükre
alakítják az isteneket, a tájakat, a törvényeiket, a mértékeket, mert nem
látják, nem érzik, nem értik a valóság abszolút mértékét, az elsődleges törvényt,
az eredeti ősképet, az eredeti jelentést és értelmet. Akik nem látják az
őskép-valót, tudatlanságukra hajtogatják, amit csak érnek. Tudatlanságukban
hajtogatják téveszméiket.
…
A sötétség korszakaiban a szertartások
üresek, és csak kevesekben jelenik meg az azokat betöltő jelentésük.
Aranykorokban előbb van a jelentés, a tartalom, és abból adódik a szertartás;
előbb van a lélek-szellem, és arra terem a test; előbb van a gondolat, a
művész, a festmény, és a köré készül keret. A sötétség korszakaiban az alakoskodás,
a hencegés, a vádaskodás minden hősiesség, és közmegegyezés alapú a törvény.
Aranykorokban ekét fognak a lovagok, bölcsőt faragnak a honatyák, bölcsességet
sugároznak a legkisebbek is, és szentéletű békében élnek a legügyesebb vívók,
íjászok. Aranykorban nem kitalált szabályok összessége a törvény, hanem az
elsődleges, eredendő, abszolút-konstans valóság: az Egy maga.
Sír a szív a kegyetlenségek láttán, de
ember nem ítélhet, csak az emberen felüli, emberen belüli: az Egy valóság.
Az anyagban az erő-ellenerő határoz;
aki hadtestet állít, csak azt éri el, hogy az ellenfél is hadtestet állítson…
ki a szkíta, ki nem az… hát aki harcol, harcban hal meg, aki háborút szít, az a
nemzetet veszélyezteti… hozzon áldást, keltsen jó hírt, gyámolítson gyengét, gondoskodjon
a szegényről, betegről, gyerekről… még az ellenségről is, aki győzelmet vár
magától! Az szkíta, aki könnyezik a fájdalmas örömben, amikor a nemzetéről van
szó… és teszi mindezt nem bánatában, nem gyengeségében, hanem erejében,
bölcsességében… mert nem a szájhősség, a keménység, a vagdalkozás az erősség,
hanem a legnagyobb erő a bölcsesség, az ebből adódó szerelmetes ember- és
nemzetszeretet, és a szeretetből adódó békesség. Nemzetszeretet, mert egymást
támogatva, megvédve, szeretetben, tanításban… egymásból születtünk meg e
Földre. Kis család vagyunk a kicsi ég palástja alatt, és nagycsalád vagyunk a
nagy ég palástja alatt. Köszönet a fiaknak, lányoknak, apáknak, anyáknak,
nagyapáknak, nagyanyáknak, ősöknek, akiknek könny szökik a szemükbe a kis családért,
a nagy családért. Köszönet a valóságosaknak, akiknek könny szökik a szemükbe a
teljes családért: minden népért, és minden lényért a Multiverzum látható, és
láthatatlan frekvenciáinak összességében!
Csak sötét korszakokban léteznek olyan
szemek, amelyek idegennek látják a nemzetet, és a népeket, az utakat, és a
célokat. Aranykorokban nem külső célokra kényszerítenek tömegeket, hanem
mindenkiben világol a valóság, amely egy rezgésűként összetart minden lényt.
Csak a sötétség korszakaiban tesznek a vértől függővé bármit is; de akik csak a
vérig jutnak, szenvedést hoznak a világra.
Aranykorokban a szellem, a lélek
vérvonalára tekintenek. A táltos Buddhához, Krisztushoz, Mánihoz imádkozik? Ez
csak azok számára nem összeegyeztethető, akik a bajokra akarnak figyelni, a
többiek, akik a jóra figyelnek, meglátják, hogy jóság imádkozik jósághoz…
rosszaság nem imádkozna jósághoz. A Világosság, az Élet, az erény, a
bölcsesség, a szeretet megléte az emberben, és más lényekben: ez a lélek, a
szellem „vérvonala”. Mindaz, aki ehhez a szellem-lélek „vérvonalhoz” tartozik,
könnye, megeső szíve, gyönyörködése, gondoskodása, felmutatásai alapján, az Egy
nemzetének gyermeke, bármilyen vallás, vagy nép, vagy égtáj rabja is volt
mindeddig a vérhatározta holtidőkben.
Csak a bölcsesség hiányában szenvedők,
s ez által szenvedtetők maradnak, és marasztalnak a vér, a határok, a
szabályok, az elvek, a tudományok, a vallások, a politika, az ellentétek, a
versenyek, a forradalmak, a csatározások börtönlabirintusában.
Köszönet a bölcseknek, valósoknak, akik elmondják, hogy mégis ezekben, a
magukat kábítókban, magukat, és egymást ámítókban, szenvedőkben, és
szenvedtetőkben van a Föld reménye. Elmondják, hogy mindezek megébredéséért
élni a valódi kaland, az aranykavicsos út. Elmondják, hogy a jóra tekintők az
eredetben győzedelmeskednek; az anyagban azonban csakis olyan arathat
győzelmet, aki a legkisebbért is veszíteni képes… és igyekszik sokáig létezni,
hogy minél többekért veszíthessen: adhasson oda mindent.
II. FEHÉR KÖNYV
A SZÁZAD EGYETLENJE
Természetesen, nem tartom magam méltónak ezek
leírására, de Te viszont méltó vagy az elolvasására. Nem vagyok méltó ezek
közlésére, de ha egész életemben azon feszülnék, hogy méltó legyek, sosem
gondoskodhatnék Rólad, szerelmetes barátom.
Ez nem irodalmi mű, más céllal íródott. Nem
szórakoztató. Nem cicomás és nem díjaznivaló, hanem funkciója van. Nem tudhatod,
hogy kitaláció-e vagy valóság. Bármelyik lehet; ha azt mondanám nem az, vagy
az, mindkettővel korlátoznám a szabadságodat! Azzá lesz, amivé benned válik. Ha
nem valós események és történések ihlették, akkor is azt hivatott megmutatni az
embernek, hogyan lenne mindez egy olyan korban, ahol kilátnánk az elme
tébolyából a lélek valóságára. Boldogok és szomorúak is, akik tudják az
igazságot.
Ha elolvasod az összes könyvet, történetet, megnézel minden
színdarabot és filmet, láthatod, hogy nem lennének egetverő problémák, ha az
emberek nem csinálnának maguknak problémákat, amit aztán meg kell oldaniuk.
Emberek! Ne kreáljatok problémákat és nem lesznek! Ne
féljetek, ne irigykedjetek, ne legyetek kapzsik és telhetetlenek, és nem hal ki
a bolygó veletek együtt! Adjátok vissza a gerjedelemnek a szerelmet, és nem
sérültök! Legyetek bölcsekké; egymásért, és ne egymásból éljetek, és húszszor
ennyi embert is elbír majd a Föld!
ʘ
Ötszáz évente jönnek, segítenek és elmennek. Karizmatikus,
bölcs, szeretetben tevékeny emberek, fejedelmek, királyok ők, akik oly’ nagy
erejű étel és ital tudnak lenni, hogy a nemzetünk étlen is kibírja, szomjazva
is túléli a következő ötszáz esztendőt. Két fő nagy bűnünk, amit elkövetünk
ellenük, hogy nem ismerjük fel őket idejében, és, hogy amikor megtérnek égi
honukba, egy sem terem közülünk méltó, aki pótolhatná őket és tovább vinné az
örökségüket. Az utóbbi a világ egyik legnagyobb keresztje. Él a hatalmas király
és halála után széthullik minden, mert távolság-emberek ülnek az azonos helyébe.
Sokan nem érzik, mi az a többlet, amitől éppen és pontosan
csakis ők Ők. Nem értik, milyen végtelenség jön le velük véges testekbe, milyen
világosság árad emberibbnél emberibb szemeikből, milyen természetű az ige, mely
ajkukról legördül, és földeket szánt-vet be, terelget és hívogat, mint ostor és
kampó.
Az élet ismeri fel az Életet, hát, nemesítsétek magatokat
létezőkből élőkké, hogy felismerjétek az Életet! Ha köztetek jár ismét,
műveljétek magatokat bölcsekké, hogy megláthassátok a bölcsességét! Teljesedjen
a ti sötétségetek fénnyé és a ti fényetek Világossággá, hogy társai lehessetek
az Ő világosságának! Csakis az Életből származhat élet. Ami halál, nem az Életből
származik, hanem az eltévelyedés gyümölcse. Találjatok vissza az Életbe és
emelkedjetek föl ahhoz! Ha így tesztek, csak a halálhoz tartozó részeitek
enyésznek el, de ami bennetek az Élethez tartozik, az örökké azzal is marad!
Amíg azonban nehézségeitek akadnak a látással, bölcsességgel, engedjétek meg,
hadd emelem felétek szerető karomat! Hadd írjak tollammal világosító mesét!
Hadd beszéljek egy fátyol mögötti világról, ahová a szem be nem láthat, de a
szív fellángolhat annyira, hogy a lélek mégis e függöny mögé lásson! Rámutatok e
gyöngyre, a szívben rejtezőre; új Nappá gyújthatjátok azt. Megérzitek végül,
amit éreztetni szeretnék. Tengerbe, keresők, fürkészek! Fürödjetek,
tisztuljatok, törölközzetek és üljetek a tűzhöz! A fátylakon túli ország
dolgairól mesélek most, ahol már megtörtént minden, ami e tájon még csak most fog
megtörténni. Hallgassatok! Hallgassatok! Hallgassatok!
ʘ
Teljes köröket írunk le az égen! Korok, korszakok,
emberiségek váltják, követik egymást. Nem teszek mást, mint hogy az időből az
örökbe nézek, a külön világok buborékain lyukat bökök és belesek oda, ahol az
összes összeér. Egyben, egy időben tetten érhető. Az elméből a lélekbe
helyeződve szemlélek és bármire rálátok. Emelkedek, mosolygok, a fény felé
fordulok, elmém tébolyából lelkem valóságába tekintek. A gondolt képek, hangok
helyett a való látásába teljesedem.
Aki az álmában tudja, hogy álmodik, ébren is tudja, hogy
álmodik. Aki ébren is tudja, hogy álmodik, éjszaka is látja a Napot. Aki
álmában rájön, hogy álmodik, felébredhet, felijedhet, csak akarnia kell. Aki
ébren rájön, hogy álmodik, feleszmélhet, csak akarnia kell. Akik mégis
maradnak, ők a vállalók. Ez a vállalás. A többi vallás, s a többi: álom.
Álomban maradni, bár tudni, hogy alszunk: vállalás. Az álomban így szólni:
„Barátom, alszol!”: már gondoskodás. Akik kéjt álmodnak, üldözni fognak s attól
ébrednek fel. Akik fájdalmat álmodnak, ölelni fognak és attól ébrednek fel.
Gondolj olyan gondolatot, amely tovább gondol másik gondolatot. Állj meg,
merengj az erdőn, a mezőn, a szélen, a csillagokon, az Ég mögötti Égen, az
Égmélyi Égen, és gondolj gondolkodó gondolatot!
Ha nem sikerült, máris találkoztál az egyik isteni tükörrel.
Tükrök, fátylak, burkok, bugyrok, frekvenciák lénye, talán már látod, hogyan
oldotta meg a dilemmát az, akinek meg kellett ezt oldania. 1
→ 2 → 3 → Egy.
Kiáradt és utána nyúlt. Elengedte-belakta-elengedte.
Kigondolta-elfeledte-felismerte-azonosult. 1 volt, 2 lett, a 3-ban ismét Eggyé vált. S az Egy, amivé
vált, több lett, mint az az 1, amiből kiindult. Az eredete volt, kiáradta, magában
foglalta, betöltötte és befogadta. Lényege: minőség, látszata: szám.
Koncentrikusan indult, horizontálisan lépett, vertikálisan eszmélt, hanyatlott,
s mikor elérte korlátait kívül, a korlátlan belsejévé oldódott fel.
Koncentrikusból koncentrikusba teljesedett, de az a koncentrikus, amelybe
megérkezett, kívülről befelé tágult, növekedett, és kintről belülre vált
múlóból s múlandóból örökké, végtelenné. A szélekről a benső felé teljesedve
vált káprázatból valósággá. A peremektől a közepe felé finomodva minősült a
semmiből az Üresség mindenségévé; Eggyé. Mert minél nagyobb a semmi jelenléte,
annál jobban összekapaszkodnak az elemek, és minél nagyobb az üresség
mindenségének jelenléte, annál szabadabban is összetartoznak. Az Üresség nem
semmi, hanem minden. Az Üresség teljesség, a semmi nincsen.
ʘ
A sokadalom múlandó. Az Egy: örök. A világ: véges. Az Egy:
végtelen. Az elme téboly, az Egy: valóság. Ha az elmébe gabalyodva nem tudjuk,
mi rossz és mi jó, az Egybe visszahelyeződve és abból szemlélve, ahhoz mérve
újból megláthatjuk, mi az. Akadnak azonban álmodók, akik aludni akarnak, s az
egész Teremtést álomban tartani. Az önzésük szülte a hazugságot. A hazugság
gyümölcse a bűn. És a bűn gyermeke a még mélyebb álom. Csakis ájulásban, csakis
álmodásban lehet külön a rész az egésztől. Felfénylik, s mosolyog. Az ébren
álmodók az anyagot átlelkesítők, az álomba húzók pedig a lelket anyagba kötők.
A hazugok útja az érdek útja. Amíg az érdek illúziója parancsol, addig a Földet
egy semmi-lyukba lapátoljátok. Az egészet. Az ő jelükre és szavukra.
Körülnéztek, és azt látjátok, hogy a bolygó pusztul, a lények szenvednek.
Az elsődleges álmodók jót álmodtak, egyenesen az Egyben, az
Elsőben, az Élőben, Életben, Világos világosságban Élő ősképeket álmodták.
Aztán lett az Az után. Az álmok perdültek, saját fodraikba, nyomaikba ütköztek,
és áramlatokat gerjesztettek. Az álmok is, és az álmodottak is álmodtak, és a
sokadlagos álmodottak álmai már rémálmokká csökevényesedtek. Sokan beszéltek
nekik a valóságról. De ők visszafeküdtek. Aki mozdította őket, azt kinevették.
Az eszmélőket elüldözték, a tanításokat elferdítették, az emlékeztetőket
átfestették, a mintákat átrajzolták. Körülnéztek, és láthatjátok, hogy
látszólag minden adott: vallások, tanítások, gyöngy, élettörvények, rendszerek,
elvek, eszmék, szép remények, templomok, papok, papnők, császárok, tanítók,
vezérek. Léteznek, a bolygó mégis pusztul, a lények mégis szenvednek. Azt
hihetitek, a vallásotok jó, a tudományotok kiváló, a hozzáállásotokkal nem
lehet baj, és mindenki mindent megtett.
3.1415926535. A világ abszolútomhoz mért kibillentségének
arányszáma lehetne, ha helyes volna. Ám aki ki akar innen jutni, hiába üti be
ezt a kódot, mert nem ez a helyes kód. Úgy esett ezzel is, mint sok mással,
amiről azt hiszitek, hogy jó, helyes. Jó hely, jó helyen tart, és jó helyen
vagytok benne, általa.
Akik nem akarják, hogy felébredjetek, hogy jó helyen
legyetek, hogy valóságot tudjatok, nem tudták kiirtani a valóságot. Nem tudták
megszüntetni bennetek az igényt a valóságra. Nem tudták kiirtani a célt, az
utat, s a keresőket sem. Egy dolgot tudtak tenni: holtágra vittek titeket, és azt
sulykolták belétek, hogy már az óceánon vagytok. Nincs olyan centiméter, amibe
bele ne nyúltak volna, hogy úgy vigyenek titeket zsákutcába, hogy még azt is
higgyétek, pont jó helyen vagytok, és már célba is értetek. Úgy, hogy kiirtják,
nem tudták volna le is győzni a vallást, és meg is tartani itt az embereket.
Ahhoz, hogy az emberek is maradjanak, és le is győzzék a vallást, csupán
egyetlen módszert tudtak alkalmazni: vakvágányra vittek, és elhitették veletek
azt, hogy már jó helyen vagytok.
ʘ
Egyetlen könnycseppet ejtek a világért. Az elme őrületében
van csak lineáris idő, a lélek valóságában egyben áll, és él, és Él a múlt, a
jelen, a jövő. Egy könnycsepp hull a papírra bal szememből. Jobb szememmel
felszárítom azt. Szívemmel párájába révedek, látom a párát, a pára elemeit,
látom az atomjait, bennük a legkisebb parányokat. Utazom, utazom és mélyebb,
még kisebb részletekre nézek. Olyan mélyre és olyan kicsinyre tekintek, hogy
hatalmas fényt látok, és a villanás után mint a méhek zúgása, olyat hallok.
Látom a feketeséget, a módosult Tüzet, és közeledem tovább, és tovább.
Megjelenik a legnagyobb kicsinységben a rengeteg gyémántok tengere. A gyémántok
tükrözik a világokat, a világokban a csillagóceánokat. Közeledem, közeledem, és
galaxisokat kerülök. Azokban csodálatos rendszerek, napok és meglátom, a miénk
is elém jön. Felragyog, s meglelem magunkat is, és meglelem Őt is, akit minden
planétán áhítnak, s minden korban várva-várnak. Rálátok a század egyetlenjére.
Titkon szemlélhetem, miként fogan, s születik, miként teljesít be jóslatokat.
Egy csillag leszek az angyalai között, kik figyelik, s rejtik, hogy ne nyíljon
sem előbb, sem később ez a gyógyító virág, mint ahogyan az éppen ildomos, és
veszélytelen. Rejtezve kell kifejlődnie. Az altatók és aludni akarók szeme elől
bújva. Hunyorogva se vehessék észre, nehogy születése, s „másik születése"
előtt elpusztíthassák. Hatalmas munkát mér ez az angyalokra. Ő kiált, s azok
elterelik a hangját. Ő versel, szaval, énekel, de elsikkasztják szavait,
szólamait, mert nagyobb, teljesebb művet alkotni, s nagyobb szerepet tölteni
hivatott a lélek által. Hajtja a tettvágy és őrli az igazságérzet, de
kitakarják, s róla a figyelmet elterelik.
Nem bújhat ki segítséggel a pipacs, sem a pillangó. Ha
kisegítitek, elsorvadnak, mert nem hagytok időt nekik a megerősödésre. Ahhoz,
hogy kibírják a lét hétpróbáját, teljesíthessék feladatukat, és gyógyíthassák a
világot, a teljes nyílási, kibújási folyamatra szükségük van. Óvni kell Őt is,
a szabadságharc testet öltő szellemét, aki nem juthat a bukott emberi
forradalmak sorsára. S hogyan is nem jut a sorsukra? Bizony, ha csak a zeniten
lepleződik le e csillag, ha csak a rabszolgatartók tarkójába csapó sólymot
látják meg, s előtte semmi sem sejtenek a röptéről. Láthattunk forradalmakat,
melyeket az altatók gerjesztettek, hogy e forradalmakra foghassák gaztetteiket,
és ezek ürügy lehessenek az elnyomásra. A nép akarta forradalmakat pedig,
melyeket nem akadályozhattak meg, vagy előbb ugrasztották, robbantották ki,
amikor még azok erőtlenek voltak, vagy addig odáztatták belső munkával, amíg
már szétszórttá, szétesetté, erőtlenné váltak. Beépültek, belülről mérgezték a
készülődést. Félrevitték a hitet, a lelkesedést, a híreket. Élére álltak, s
beszennyezték az eszmét. Visszásságokat követtek el a nevében, és
elpártoltatták tőle a népet. Kizökkentették az embert a lelkesedésből, s
félelmét táplálták. Ám a dolgos angyalok is látva látnak, s meg tudják védeni
az ember szabadságharcát. Azzal védik meg, hogy elrejtik a század egyetlenjét.
Tiltsanak csak a tiltók. Meg akarhatják változtatni az ember hitét, de az
elsődleges medreket nem ismerik, és nem tudják, hogy a lélek érinthetetlen.
Zsarolhatnak, elérhetik, hogy a fél bolygó szót fogad, de bensőjében akkor sem
lesz más, mint aki valójában. Felnyithatják az embereket, leszedhetik róluk a
testet, mindenkire ráülhetnek hatalmas hévvel. De, amit el akarnak érni, az
elérhetetlen. Ha a látszata el is érhető, de fenntarthatatlan. A derekak lehet,
hogy meg fognak hajolni. De csak ahhoz idomul idekint a lélek, ami előtt a szív
hajol meg.
Mossák csak össze a dolgokat az álhatalmasok, hogy kiöljék
az ellenállást minden iránt, hogy senki se tudja többé, mi a fölfelé és mi a
lefelé; és aztán azt tehessenek a nemzetekkel, amit akarnak! Lelkiismeret-furdalás
nélkül, büntetlenül, közvélemény nélkül. Tegyenek csak meg mindent azért, hogy
a nemzetállamok megszűnjenek, hogy egyetlen vallás, egy világkormány legyen!
Robbantsanak ki világégéseket, hogy újra rendezzék a színt! Állítsanak csak „akadémiákat",
vállalatokat a történelem átírására, a múlt átfaragására, hasztalan, mert onnan
érkezik mindenkiben az igazság, ahová ezek még magukban sem érnek el! Onnan terem
előttük a valóság valósága, az abszolútum igazsága, a Világosság Világossága, a
létmélyi Élet, ahová nem láthatnak el szemeikkel. Csakis a szívükkel
láthatnának odáig, de ők még a szívükig sem tudnak. Van, akiket sokadik
teremtettek teremtettek, de van, akiket közvetlenül az Isten.
ʘ
Akik nem hisznek, tagadnak, negyed annyira veszélyesek az
igazságra, mint akik hisznek, de hibásan, rosszul. Akik nincsenek tisztában a
szavak valódi jelentésével sem, valamint a valóságtól elrugaszkodott világképükkel
torz értékrendjükkel mérik, és gyalázzák embertársaikat, azok okozzák a
legnagyobb kárt, és szenvedést a bolygón. Ezek nagyobb részben tartják távol a
jóhiszemű keresőket az Egytől, és az igaz tanítástól, mint a tagadók. Ők, akik
a tökéletesért, akiért nem kell kiállni, hanem akit szeretni, és megélni kell,
tökéletlenséggel mégis kiállnak, és ezzel előidézik, hogy maga a tökéletes
tanítása tetszik tökéletlennek a szomjazók szemében. Ám elleplezhetetlen, ami
minden mélyén ott húzódik, és minden mögött-fölött ott vonul, hiszen az Egy
tekint ránk a megkínzottak szemein át, a gyermeket szülők, szerelmeskedők,
halálba indulók, igazat éneklők szemein át.
Az Egy ismer magára a megbánóban, és megbocsájtóban, a
megvilágosodóban, és gondoskodóban. A cél ismeri fel magát az útban, az
ébredett az összes álmodóban. Az Egyben vagyunk, s Ő bennünk. Kitölt, betölt,
magába foglal, világosít s éltet. Árad, s ha felé indulsz, befogad. Ő, a Napból
kitekintő, Ő van jelen a szerelmetes csókban, a szeretetben, az éltetett
létezőkben, a világolásban, az intelligenciánál nagyobb emberségben, a
bölcsességnél nagyobb látva látásban, a győzelemnél nagyobb önfeláldozásban, a
fénynél nagyobb Világosságban, a század egyetlenjében, aki vállal, és
kiválasztja földi családját, jeleket neveket, helyeket, s illúzióidőt, majd
leszületik, és azt mondja mindeneknek: ne féljetek! Vállal, ahogy mondom, hisz'
ha fentről jön, úgysem maga a saját dolga, s ha meg innen kikerült csoda, akkor
sem kellene velünk bajlódnia. Vállalás ez, bizony, hiszen csak olyan alkalmas
királynak, aki azon már rég túl van, és felülemelkedett, aki annál már
teljesebb, akit már nem az ilyesmik érintenek.
Furfangos tény ez. Akik nem alkalmasak, ölni tudnak érte,
akik alkalmasak, azokat megölik érte.
Halld csak, kereső! Az Egy mindenkit választott, de nem
mindenki vállalt. A legrosszabb esetért elég csak lustának lenni, a legjobb
esetért elég csak elhagyni a lustaságot, és erőben gondoskodni, tevékenyen
szeretni, erőtökben kegyesnek lenni, és nem gyengeségetekben. A cél felismeri
magát az útban, csak az út nem ismeri fel magát sem az útban, sem a célban. A
célban helye van az útnak, csak az út nem érti, s nem érzi a célt. Minden ember
szabadságharcban esik el, de alig néhányan tudnak róla. Nem tudják, miért olyan
égetően fontos, hogy valaki egyszer azt mondta, hogy Ő az ember fia, és nem
másik lényeké. Ember jött, és nem más lény, emberfeletti erőben a keresztig
gyengének lenni. Ember jött mindenhatóként, másokért veszíteni. Ember jött, aki
veszítve győzedelmes, de gyengeségében a legnagyobb erő.
ʘ
Révedvén látom Őt, ki leszületni indul. Anyja gyalog van,
tejet hord kannában a tejcsarnokból haza, s a neve Arkhónok fölötti név:
Sabaoth Barbelo. Megjelenik Ő maga is, körbetáncolja lelkével a kiválasztott
anyját, és az nyomban elájul, amikor Ő a hasába fénygömbként belealél. Elterül
a lány. Álomban is alszik. Szőke haja a pázsitra omlik, kannája kiborul, s a
kifolyó tejben fekszik. Körbeállják, pofozgatják, s felébredvén sejti, ahogy a
tudhatatlant egyesek mégis tudják, hogy testében nincs már egyedül. Halat
kíván, halat eszik, egymaga lesz végül, s fia is egymaga lesz végül.
Romlott császárok, hol vagytok az egyszerű királyokhoz
képest? Egyszerű királyok, hol vagytok ti a prófétákhoz képest? S ti, kik
csupán próféták vagytok s nem az Istennel egyek, hol vagytok a század
egyetlenjéhez, akiben azonosság világol és él?! Vállal, választ, megszületik,
rejtezik, teljesedik, bontakozik, védelem alatt áll, megébred, felismeri magát,
megnyilatkozik, és a szeméthegyeken megcsillanó hajnalfényre mutat. A vihar
szemeként megáll, és az Egy Élet és Világosság tündököl majd át a húson, a
ruhán, a füstön és a romokon. Nem vet árnyékot az Ő világossága. Áthatol
mindenen, a pincék mélyéig, és nem bújhat előle senki és semmi sem. Jobbja
fölött a van Napja, balja fölött a nincsen Napja áll, s látva látom, hogy a
sűrű nehézség lett a káprázat, és a könnyed finomság lett a valóság. Az égitest
csupán következmény. A valódi Nap: az azon át ránk tekintő. Annak eredő oka, és
lelkesítője. A test Nap tűnik létezőnek, de a lélek Nap az élő; Élő. Ami
szemmel látszik, az áll félúton, ám túl rajta Él a valóság, és mibennünk ér
újra össze önmagával. Újra két Nap lesz az égen, Jupiter születik az erők
keresztpontján, s Nappá gyúl mibennünk. A Tigris évéről, a Mérleg, a Mars és
Vénusz frigyéről szól a jóslat, s Ő úgy választ időt az időtlenségben.
Barlangban, vasasztalon alszik, s szakálla hétszer körbeéri annak lábait - mesélnek
az ősök, s Ő, ahol a nagy vonalak találkoznak, ahol a kontinens középpontja
van, oda érkezik. Babbának hívják a helyet, amit használ. Nyaka körül
tekeredett a köldökzsinór. Valaki, már a méhben sem szeretné, hogy
felszólaljon. Keresztet vágnak az asszony hasára, és Őt e béklyóölelésből a létre
emelik. Baba, hejj! A Babba hely most örvend, és semmit sem sejt a világ. Nem
hunyoríthat át az óvó angyalszárny-falon. Nem olvasnak jeleket. Kívül kis ég,
belül nagy Ég, s közöttük piros, fehér, zöld angyalszárnyak. Már készül Smirna,
és Isten szabad egyháza; amely otthont ad a nagy fa odvából jövőnek.
ʘ
Virágzás után hanyatlás jő, aranykor után széthullás, tompaság. Rovarrá lett az ember, s amelyik nem lett, azt marják, üldözik. Mérgezett a folyó, s a tenger harmada él csak. Kivesztek fajok és gyűlölt az igazság. A rovarember kapzsi, a világ pedig szenved. A tudatlanság a félelem atyja; a félelem meg a romlásé. Ilyen világra emelik elő, felordít, fel sem veszik. Alvó, ájult anyját is később láthatja csak. Erre nyitja szemét, mégsem retteg, s zokog. Nem várják bölcsek, nem jelzi csillag sem, nincsenek fejtők már, akik a jóslatokat értsék. Üres építmény mindegyik templom, és kihátrált a keretből a kép, a szertartásból a tartalom, a hagyományból a jelentés, a kisbetűvel emberből a nagybetűvel Ember. Már havazik, mikor hazatérhetnek a kicsiny falu vályogházába, szerető családba, igaz, szegény, jóságos rokonok közé. Táplálják, óvják, szeretik, nevetnek. Csak tejet kér évekig, semmi mást, kiköpi bármit próbálnak. Orvossal kényszerítenek belé másfajta étket. Megértem, ez itt a tetszhalál kora; a háromnapnyi, sírban töltendő idő. Elfeledni minden hagyományt, és a legsötétebb semmi legridegebb pontjáról indulni elölről, újra. Nem hibásak, csak az idők szavát élik.
Folytatás a szám szerint következő bejegyzésben -
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése